A héavisszatérítés iránti kérelem összegszerűsége és a kiállított számlán szereplő összeg közötti eltérés ügyében döntött az EUB

6 nap 19 óra ago

CHEP Equipment Pooling a belga jog szerint alapított társaság, amely a logisztikai ágazatban folytat raklapok forgalmazására irányuló tevékenységet. A társaság a Magyarországon vásárolt raklapok, a különböző tagállamokban működő, leányvállalatainak történő bérbeadásával foglalkozik. A CHEP Equipment Pooling a közös hozzáadottértékadó (HÉA) ‑rendszerről szóló, 2006/112/EK tanácsi irányelv értelmében “nem a visszatérítés helye szerinti tagállamban letelepedett adóalanynak” minősül, ezen irányelv 9. cikkének (1) bekezdése alapján ilyennek minősül minden olyan adóalany, aki nem a visszatérítés helye szerinti tagállamban, hanem egy másik tagállam területén telepedett le. Továbbá ezen irányelv 171. cikkének (1) bekezdése előírja, hogy “azon adóalany részére, aki nem telepedett le abban a tagállamban, ahol a HÉA hatálya alá tartozó termékeket szerez be, szolgáltatást vesz igénybe vagy termékimportot teljesít, de egy másik tagállamban letelepedett, a HÉA‑visszatérítés a [2008/9] irányelvben megállapított részletes szabályoknak megfelelően történik, amely értelmében “minden egyes tagállam a nem a visszatérítés [helye] szerinti tagállamban letelepedett valamennyi adóalanynak visszatéríti az ebben a tagállamban számára más adóalany által végzett termékértékesítéshez, illetve szolgáltatásnyújtáshoz kapcsolódóan, vagy az ebbe a tagállamba irányuló termékimporthoz kapcsolódóan felszámított HÉA-t,” amennyiben az érintett termékeket és szolgáltatásokat  a 2006/112/EK irányelv 169. cikkének a) és b) pontjában említett ügyletek céljaira, illetve a 2006/112/EK irányelv 194–197. és 199. cikkével összhangban a héa megfizetésére kötelezett személyek részére teljesített ügyletek céljaira használják.

Héa-visszatérítés iránti kérelem

A CHEP Equipment Pooling társaság belga héaalanyként a Magyarországon 2016. január 1‑je és december 31. között  megvásárolt raklapok és igénybevett szolgáltatások után kérelmet nyújtott be a magyar hatóságokhoz előzetesen felszámított héa visszatérítése iránt. Az elsőfokú adóhatóság, 2017. november 2‑án további információkra vonatkozó dokumentumok benyújtására kérte az alapeljárás felperesét, tekintettel arra, hogy a visszatérítési kérelemben a CHEP Equipment Pooling néhány olyan számlát is megjelölt, amelyek tekintetében a héa már visszatérítésre került, valamint eltéréseket talaltak a kimutatásban szereplő héaösszegek és az ahhoz csatolt számlákon feltüntetett héaösszegek között. Ezt követően az adóhatóság a társaság által rendelkezésre bocsátott kiegészítő dokumentumok vizsgálatát követően 2017. november 29‑i határozatában  254 636 343 forint (HUF) összeg erejéig helyt adott a CHEP Magyarország héa‑visszatérítés iránti kérelmének, azonban 92 803 004 HUF összeg erejéig megtagadta a visszatérítést.

A társaság által benyújtott héa-visszatérítés iránti kérelmeket az elsőfokú adóhatóság három kategóriába sorolta. A hatóság nem adott helyt, azon kérelmek tekintetében, amelyek már visszetérítésre kerültek. Másodszor, azon kérelmek vonatkozásában, ahol a HÉA összege magasabb volt a kapcsolódó számlán feltüntetett összegnél, csak a számlán szereplő összeg erejéig teljesítette a visszatérítést. “Harmadszor, azon kérelmeket illetően, amelyekben a HÉA összege alacsonyabb volt a kapcsolódó számlán szereplő összegnél, kizárólag a visszatérítési kérelemben szereplő összeg erejéig teljesítette a visszatérítést.” A társaság az adóhatóság döntését kifogásolva, a kérelmek harmadik csoportját illetően arra hivatkozott, hogy a számlákon feltüntetett HÉA összege elméletileg magasabb összeg tekintetében keletkeztet héa‑visszatérítési jogot, mint amelyet ő maga a kimutatásban kért. A Nemzeti Adó‑ és Vámhivatal Fellebbviteli Igazgatósága helybenhagyta az elsőfokú adóhatóság határozatát, arra hivatkozva, hogy a harmadik kérelemcsoport vonatkozásában az eltérések kijavítására új kérelem benyújtása nélkül nem, új kérelem benyújtására pedig a vonatkozó jogvesztő eljárási határidő lejárta miatt már nem volt lehetőség, valamint hozzátette, hogy  az elsőfokú adóhatóság nem volt köteles további kiegészítő információkat kérni a társaságtól, mivel az alapügy tényállása könnyen megállapítható volt. Ezt követően az alapeljárás felperese keresetet nyújtott be az elsőfokú bíróságként eljáró Fővárosi Közigazgatási és Munkaügyi Bírósághoz (Magyarország).

Előzetes döntéshozatal

Az elsőfokú bíróság elutasította a keresetet, azzal az indokkal, hogy “a visszatérítéshez való jog, az eljárás megindítása és az említett visszatérítéssel érintett héa összegének meghatározása magától az adóalanytól függ, és hogy azáltal, hogy helyt adnának az alapeljárás felperese által benyújtotthoz hasonló keresetnek, kiüresítenék a visszatérítési kérelem intézményét”. Az elsőfokú bíróság döntése kapcsán a társaság felülvizsgálati kérelmet nyújtott be a Kúriához, arra tekinttel, hogy a bíróság megsértette a héa-semlegességnek a 2006/112 irányelv 1. cikke (2) bekezdésében foglaltakat.

A Kúria az eljárást felfüggesztette és a másik tagállamban letelepedett adóalanyok részére teljesítendő héa-visszatérítést szabályozó 2008/9 irányelv 20. cikkének (1) bekezdésének értelmezését kérte az Európai Unió Bíróságától, amelyben arra kérdésre várt választ, hogy az irányelvvel ellentétes e az, ha azon tagállam adóhatósága, amelyben egy másik tagállamban letelepedett adóalany héa‑visszatérítés iránti kérelmet nyújt be, úgy ítéli meg, hogy elegendő információval rendelkezik ahhoz, hogy az említett kérelmet anélkül bírálja el, hogy ezen adóalanyt további információk szolgáltatására hívná fel, annak ellenére ha a visszatérítési kérelem és a számla nyilvánvaló, az adózó terhére számszaki eltérést mutat.

Az Európai Unió Bíróságának ítélete

Az EUB kiemelte, hogy a visszatérítéshez való jog uniós szabályozás által bevezetett közös héarendszer egyik alapelvét képezi, amely főszabály szerint nem korlátozható és amelynek célja hogy “a vállalkozót teljes egészében mentesítse a valamennyi gazdasági tevékenysége keretében fizetendő vagy megfizetett héa terhe alól. A közös héarendszer ebből következően valamennyi gazdasági tevékenység adóterhét illetően biztosítja a semlegességet, függetlenül e tevékenységek céljától és eredményeitől, feltéve hogy az említett tevékenységek főszabály szerint maguk is héakötelesek”. Ennek kapcsán a héasemlegesség alapelve megköveteli, hogy az előzetesen felszámított héa visszatérítésére sor kerüljön, ha az anyagi jogi követelmények teljesülnek, abban az esetben is ha az adóalany bizonyos alaki követelményeknek nem tett eleget.

Az ügyben a magyar adóhatóság azután, hogy megállapította az eltéréseket a visszatérítési kérem feltüntetett héaösszegek és az e kérelem alátámasztására benyújtott számlákon szereplő összegek vonatkozásában a 2008/9 irányelv 20. cikke (1) bekezdése alapján kiegészítő információkat kért az alapeljárás felperesétől, azonban a továbbiakban nem kért további kiegészítő információkat, mivel úgy ítélte meg, hogy elegendő információval rendelkezik ahhoz, hogy határozatot hozzon a visszatérítési kérelemről. Ugyanis az adóhatóság az adóalany által szolgáltatott adatok alapján a korábban ismertetett három kérelemtípust azonosított, amelyek közül az alapeljárás felperese a harmadik típus elutasítását kifogásolta. Ez utóbbi megtagadása mögött az adóhatóság azon megítélése áll, hogy “ kötve van a visszatérítési kérelemben feltüntetett héaösszeghez, és nem kívánt az abban foglaltnál többet visszatéríteni, még akkor sem, ha a számlákon szereplő héaösszeg potenciálisan magasabb visszatérítéshez való jogot keletkeztetett”, továbbá az adóalanyt terhelő kötelezettsége, hogy viselje a saját adminisztratív magatartásának következményeit.  Az EUB felhívta a figyelmet arra, ha valamely tagállam uniós jogot hajt végre, úgy a megfelelő ügyintézéshez való jogból eredő követelményeket alkalmazni kell az adóellenőrzési eljárásban is, ennek kapcsán pedig az alapügyben eljáró adóhatóság, a rá háruló ellenőrzési kötelezettsége keretében szükséges, hogy minden körülményre kiterjedő “gondos és pártatlan” vizsgálatot folytasson le. Tehát, amennyiben az adóalany hibás visszatérítési kérelmet nyújt be, és azt sem ő, sem az adóhatóság nem veszi észre, úgy az adóhatóság felelőssége nem megállapítható, kivéve ha a hiva könnyen észlelhető, amely megállapítása a megfelelő ügyintézés elve alapján rá háruló ellenőrzési kötelezettségének körébe esik.

Az EUB érvelése alapján az adóhatóság a megfelelő ügyintézés elve alapján és a héa-semlegesség elvével összhangban, az előzetesen felszámított héa visszatérítését - az anyagi jogi követelmények teljesülése esetén - abban az esetben is biztosítani kell, ha az adóalany bizonyos alaki követelményeknek nem tett eleget. Ha a hatóság “kérelmének módosítására hívja fel az adóalanyt azt követően, hogy a hatóság az e kérelmet érintő hibát tárt fel, meg kell állapítani, hogy mivel a módosításra irányuló kérelem az eredeti kérelemhez kapcsolódik, azt úgy kell tekinteni, mint amelyet ez utóbbi kérelem időpontjában, vagyis az alapügyben szóban forgó körülmények között a jogvesztő határidő lejártát megelőzően nyújtanak be.” Következésképpen, abban az esetben, ha az adóhatóság az adóalany “kellően feltárt hibáját” követően meg tudja állapítani a visszatérítendő héa összegét, a megfelelő ügyintézés elve alapján köteles kellő gondossággal tájékoztatni az adóalanyt azért hogy felhívja őt a visszatérítési kérelmének módosítására, hogy annak helyt adhasson.

Az EUB megállapította, hogy a nem a visszatérítés helye szerinti tagállamban, hanem egy másik tagállamban letelepedett adóalanyok részére a 2006/112 irányelvben előírt hozzáadottérték‑adóvisszatérítés részletes szabályainak megállapításáról szóló, 2008. február 12‑i 2008/9/EK tanácsi irányelv 20. cikkének (1) bekezdését az adósemlegesség és a megfelelő ügyintézés elvére tekintettel úgy kell értelmezni, hogy azzal ellentétes, ha a visszatérítés helye szerinti tagállam adóhatósága észleli, hogy a héavisszatérítési kérelem összegszerűsége és a kiállított számlán szereplő összeg között eltérés van, anélkül, hogy előzetesen, kellő gondossággal felhívná az adóalanyt, hogy kérelem útján módosítsa a kérelmét, amelyet az eredeti kérelem időpontjával azonos időben benyújtottnak kell tekinteni.

Az összefoglalót készítette: Karácsony Roxána, joghallgató

Kategória: KormányzásEurópai UnióBrexit Eng: Fogyasztóvédelem: Consumer Protection: 16th Anniversary: 
Kutatócsoport2

A debreceni közösségi közlekedés margójára. Interjú Jónás Zoltánnal, a Debreceni Regionális Közlekedési Egyesület elnökével

2 hét ago

Már a 2000-es évek elején egyre népszerűbbé váltak az intermodális csomópontok (IMCS), azonban hazánkban az európai uniós csatlakozást követően kezdtek el igazán a köz- és kormányzati érdeklődés középpontjába kerülni. Az Unió igen nagy forrásokat bocsátott azon nagyvárosok rendelkezésére, akik a lehívható összegekből fedezhető IMCS-k kialakításában látták a hatékony és modern közösségi közlekedés megszervezésének egyik eszközét. Debrecen is kapott az Európai Uniótól támogatást a Nagyállomás területén elképzelt komplex beruházás megvalósítására. De tényleg szüksége van a városnak intermodális központra?  Hogyan lehetne Debrecen közösségi közlekedését hatékonyabbá, egyszerűbbé és ügyfélközpontúvá tenni? Ezen kérdésekre kerestem a választ, amikor interjút készítettem Jónás Zoltánnal a Debreceni Regionális Közlekedési Egyesület (DERKE) elnökével. 

LD: A közösségi közlekedéssel kapcsolatos döntéseknél mennyire kérik ki a hozzátok hasonló szakmai szervezetek véleményét?

JZ: A legnehezebb terep manapság a közösségi közlekedéssel kapcsolatos döntések meghozatala során, hogy az utasok érdekei és a szakmai szempontok túlságosan háttérbe szorulnak. Ennek az az oka, hogy országos szinten, illetve a nagyobb városokban még mindig hiányzik egy szakmailag jól felkészült közlekedésszervező szervezet. Amikor szeretnénk változásokat elérni, akkor a közösségi közlekedés ellátásáért felelős (helyi közlekedés esetén) önkormányzattal, illetve (helyközi közlekedés esetén) minisztériummal kell tárgyalni, vagy az általuk megbízott szolgáltatókkal (MÁV-START Zrt., Volánbusz Zrt. DKV Zrt. stb.).
A szolgáltatók tarifális, vagy menetrendi kérdésekben nem, vagy csak nagyon korlátozott mértékben dönthetnek. Ha egyet is értenek egy-egy javaslatunkkal a szolgáltatónál, azt mondják, szívesen mennének hosszabb útvonalon vagy más útvonalon, más időpontban, ha az ellátásért felelős azt megfizeti, vagy hozzájárul. A minisztériumban, vagy önkormányzatoknál viszont nem mindig rendelkeznek kellő szakmai felkészültséggel ahhoz, hogy részletekbe menő, operatív döntéseket hozzanak meg (nem is feltétlenül kell hogy rendelkezzenek azzal azon a szinten). Helyismerettel sem rendelkeznek és az adott szituációt sem látják át. Mindezek ellenére az a gyakorlat, hogy a legapróbb menetrendi módosításokról is a miniszter vagy a polgármester dönt, a szolgáltatók előterjesztései alapján. A szolgáltatókra van bízva, hogy menetrendet tervezzenek, viszont ilyenkor nem ritkán előfordul, hogy üzemi érdekeket helyeznek előtérbe az utasok kiszolgálásával szemben. Ezt az ellentmondást lenne hivatott feloldani a közlekedésszervező, amely meghatározott keretösszegből önállóan gazdálkodik a közszolgáltatás ellátásáért felelős önkormányzat vagy minisztérium által meghatározott irányelvek alapján. Ismeri a költségeket és a várható bevételeket is, ugyanakkor rendelkezik az utasforgalom megszervezéséhez szükséges információkkal is. Ilyen közlekedésszervező a 2010-ben alakult BKK Budapesten, vagy a KEKO Kecskeméten.
Tehát jelenleg ebben a nem túl barátságos, gyakran egymásra mutogató szervezetek környezetében kell megtalálni lehetőségeket, amelyek inkább személyes kapcsolatokon múlnak.

LD: A Debreceni Regionális Közlekedési Egyesületet 2008-ban alapítottátok. A weboldalatok szerint célotok „Debrecenben és tágabb környezetében a közösségi közlekedés és a kerékpáros közlekedés népszerűsítése, támogatása, valamint az utasok érdekeinek védelme”. Milyen eszközök állnak rendelkezésetekre ezen célkitűzések elérése érdekében?

JZ: Egyesületi szinten a tagok lelkesedése, valamint tapasztalatai azok, amelyek meghatározzák a  javaslataink szakmaiságát és minőségét. Sokunknak van külföldön szerzett tapasztalata is, amit azért tartok fontosnak, mert segít kizökkenni a megszokott keretek közül. Részt veszünk szakmai fórumokon is. Az egyesület facebook közösségi oldallal rendelkezik, illetve menetrendi információs oldalt üzemeltetünk, ahol gyakran osztunk meg kérdőíveket. Ezek segítségével a lakosság álláspontját szeretnék összefoglalni, majd azt tolmácsolni a döntéshozók felé.

LD: Az egyesület csaknem 13 éve működik, egy jól összeszokott „csapatról” van szó, vagy gyakran cserélődnek a tagok?

JZ: Tíz taggal indultunk 2008-ban, most, 2021-ben tizenheten vagyunk. Az eredeti csapat fele  továbbra is tagunk. Akik már nem tagok, azokkal is megmaradt a jó kapcsolat. Több fiatal is részt vesz a munkánkban, akik jelenleg középiskolások vagy egyetemi hallgatók, de vannak többéves közlekedés szakmai munkatapasztalattal rendelkezők is. Ebből látszik, hogy egy rendkívül heterogén társaságról van szó. Mindenki más-más szakterület iránt érdeklődik jobban, mindenki másban jobb. Fontos kiemelnem, hogy az utasok igényei mellett ismerjük a szakmai, üzemi lehetőségeket, tehát nem arról van szó, hogy lehetetlen ötletek megvalósítását kérnénk. Sőt, már máshol megvalósult példák, jó gyakorlatok adaptálását szoktuk szorgalmazni. Ennek ellenére még mindig találkozunk olyan dolgokkal, amelyek az ország minden részén jól működnek, de Debrecenben “lehetetlenek” (pl. 30 napos bérlet). A sokszínűség előnyt jelent, amikor komplex, több szakterületet érintő szakmai állásfoglalást ad az egyesület.

LD: Hogyan választjátok ki, melyik kérdéssel kellene mélyrehatóbban foglalkozni?

JZ: Vannak kiemelten kezelendő témák, mint a különböző közösségi közlekedési módok szervezési és tarifális összehangolása, de igazából a legtöbb téma adja magát aktualitása révén. Bőven akad megoldandó feladat, amelyet valamelyikünk fontosnak lát, és felvet. Illetve a közösségi oldalon, valamint e-mail címünkre sok észrevétel, illetve kérdés érkezik egy-egy közlekedést érintő témában. Ha úgy látjuk, hogy egy kérdéskör megoldásában lehet szerepünk, akkor megvizsgáljuk, majd a kialakult álláspontunkat eljuttatjuk az illetékeshez, vagy segítünk a kérdést felvető lakosnak, hogy ő maga tegye meg ezt.
Önkormányzatok is megkeresik az egyesületet pályázatok véleményezéséhez, vagy valamilyen szakmai projektben való részvétel céljából. Tekintve, hogy ezek nem szerződéses keretek között történnek, ezért ilyenkor azt érezzük, hogy ki lett pipálva egy kötelező egyeztetés. Viszont több önkormányzattal is van, vagy volt szerződésünk közösségi közlekedés minőségének javítása céljából. Elsősorban a közszolgáltatási pályázatok lebonyolításában, vagy utastájékoztatás kialakításában tudunk segíteni.

LD: A honlap szerint működési területetek több megyére kiterjed. Miért nem csupán Debrecen és közvetlen (pl.: 30 km-es) vonzáskörzetével foglalkoztok?

JZ: A működési területünk kiválasztásánál arra voltunk figyelemmel, hogy a közlekedés hatékony megszervezése nem szűkíthető le csupán Debrecenre, vagy a megyére, hanem annak tágabb régióját is figyelembe kell venni. Tehát nem elég a központ, illetve az előváros vizsgálata, mert az ingázók megyehatáron kívül is érkeznek, például Mátészalka, Tiszafüred, vagy éppen Karcag felől. Sőt, sokat foglalkoztunk határon túli kapcsolatokkal is, többek között a Debrecen-Nagyvárad közötti közvetlen kapcsolat helyreállításával.

LD: A több mint egy évtizedes működés során melyik az a projekt, amely a legnagyobb kihívást okozta, illetve, amelyikkel a legnagyobb változást tudtátok elérni?

JZ: A belső szférát tekintve a tagságunk egybentartása volt az egyik legnagyobb kihívás. Említettem, hogy most tizenheten vagyunk, de az alapító tíz tag közül már nem mindenki vesz részt aktívan a munkánkban. Debrecenben kicsi az a kör, aki igazán érdeklődik a közösségi közlekedés iránt, és nehezebb olyan személyeket találni, akik igazán elkötelezettek. Egy nagyobb városban, mint például Budapesten, ez lényegesen könnyebb.
Gondolom sokan emlékeznek rá, hogy 2011-ben volt egy járatritkítási hullám Debrecenben, amely az utasok elégedetlenségét vonta maga után. Erős kritikákat fogalmaztunk meg a módszereket illetően, amely eredményes volt. Sikerült tárgyalóasztalhoz ülni a szolgáltatóval és egyesületünk véleménye is meghallgatásra került, továbbá azok részben beépítve, sikeres megoldásokat is eredményeztek. Ennek kapcsán egyesületünk javaslata volt például, hogy a 22-es és 24-es buszok körjáratként közlekedjenek, amellyel közvetlen kapcsolatot biztosítanak az egyetemi campusok között.
A másik „büszkeségünk” az, hogy sikerült elérnünk, hogy Debrecenben a szolgálati járatok közforgalom számára történő megnyitásával elindulhatott az éjszakai közlekedés Debrecenben. Hosszú folyamat eredményeképpen elfogadták ezt a javaslatunkat, sőt ajánlásunkra ideiglenesen ki is egészítették további járatokkal. Nem mondom, hogy tökéletes eredmény született, mert további éjszakai járatokra is szükség lenne, de mégis előremutató intézkedés történt, megfogadva egy szakmai szervezet álláspontját. Apró, kevésbé látványos sikerekből van több is. A Böszörményi úton a 2-es villamosnak az Árpád Vezér Általános Iskolánál van egy megállóhelye, és elértük, hogy közvetlenül a villamosmegálló mellé épüljön buszmegálló és egy gyalogátkelőhely is. Ezek kis dolgoknak tűnnek, de ha utas-oldalról nézzük, akkor igenis nagy dolgokról van szó, hiszen lényegesen javultak az átszállás feltételei, az utasok számára ez időmegtakarítást és kényelmet is jelent egyaránt.

LD: Mennyire együttműködőek, illetve aktívak az utasok (akiknek az érdekeit képviselitek), amikor egy-egy kérdésben kikéritek a véleményüket? Gondolunk itt arra, hogy közösségi oldalakon többször hívtátok fel őket véleményük kifejtésére. Hányan szoktak részt venni egy ilyen felmérésben?

JZ: Az utasok rendkívül együttműködőek. A legutóbbi online felmérésünket, amely az átszállással való utazás kérdéskörére koncentrált, két nap alatt több, mint 600-an töltötték ki. Ezenkívül gyakran érkezik tőlük panasz, vélemény, javaslat a közlekedést illetően, a közösségi oldalon, vagy pedig az e-mail formájában. Ugyanakkor az utasok körében is nagy úr a megszokás, egy-egy változás okairól és hasznosságáról őket is meg kell győzni, különösen akkor, ha olyan megoldásról van szó, amelyet még nem ismernek.

LD: A másik oldalt nézve, mennyire együttműködőek a különböző közlekedési vállalatok (pl.: DKV) és a helyi önkormányzatok? Meghallgatják a véleményeteket? Volt, hogy hozzátok fordultak közlekedést érintő kérdésben?

JZ: Attól függ a kérdésre adandó válaszom, hogy melyik önkormányzatról, vagy mely szolgáltatóról van szó, mert rendkívül változó. Most pozitív példákat említenék. A Püspökladányi önkormányzattal kifejezetten jó a kapcsolatunk, gyakran kérik ki a véleményünket, a közösségi közlekedésre vonatkozó jelenlegi közszolgáltatási szerződést is a mi állásfoglalásunkat elfogadva kötötték meg. Ugyanilyen jó volt a kapcsolatunk korábban Berettyóújfaluval.
Mindkét település esetében mi készítjük az adatszolgáltatást a Google részére, hogy annak térképes útvonaltervezőjében a település helyi közlekedése is megjelenjen.

LD: Amiért ma ezt a találkozót kértük tőled, az egy igen érdekes és régóta húzódó történet, amelynek szeretnénk kibogozni a szálait. A debreceni intermodális közlekedési központtal (másnéven: intermodális csomópont, IMCS) kapcsolatban lenne néhány kérdésünk. A történet kiindulópontja a 2000-es évek elejére nyúlik vissza. Az egyesület foglalkozott mélyrehatóbban ezzel a kérdéskörrel? Megkerestek titeket szakmai véleményezés kapcsán?

JZ: 2013 körül már végzett egy felmérést az önkormányzat Debrecen elővárosi vasúti fejlesztése, illetve az intermodális csomópont kapcsán. Akkor az elővárosi villamos (tram-train) kérdésköre is felmerült. Ekkor a tervezők kerestek fel bennünket és elmondhattuk véleményünket, de ez egy nagyon régi történet. Azóta már sok minden történt és az eredeti terveket többször is módosították. Ezt követően e kérdésben nem keresték az egyesületet.

LD: Mit értesz előváros alatt?

JZ: Debrecen szempontjából elővárosnak tekinthető például Nyíregyháza is. Olyan községek, városok, amelyek vasúti- vagy buszközlekedést tekintve maximum 1,5-2 órára vannak a várostól.

LD: Az Intermodális Csomópontok egyik közvetett célja a személyautók számának (ezáltal az üvegházhatású gázok kibocsátásának és a forgalmi dugóknak) a csökkentése. A személyautók száma az utóbbi időben emelkedett vagy csökkent?

JZ: Ez egy nagyon szépen végigkövethető tendencia. A személygépkocsi-forgalom évtizedek óta folyamatosan növekszik, a 2008-as gazdasági világválság hatására csökkent, kb. 3-4 évig, majd ismét emelkedő ívbe került.

LD: Tanulmányok szerint a személyautók számának csökkentése a közösségi közlekedés fejlesztésével és kényelmesebbé tételével lenne elérhető. Erre az egyik megoldásként kínálják az Intermodális Csomópontot, ahol egy helyen lenne a vasútállomás, helyi- és távolsági buszállomás, valamint a kötöttpályás közlekedési módok végpontja. Ezzel kapcsolatban készült megvalósíthatósági tanulmány és 2014-ben ki is választották a legjobb tervet. Ti láttátok-e ezt a tanulmányt, illetve a terveket, és mi a véleményetek róla?

JZ: A terveket láttam, több változatot is, azonban annak kapcsán nem kérték ki a véleményünket. Ehhez kapcsolódva azonban kiemelnék egy nagyon fontos dolgot. A debreceni Intermodális Csomópont megvalósításának célja kettős. Egyrészt az a teljesen jogos igény, hogy egy rendezett, kulturált környezet legyen a vasútállomás környékén (Petőfi tér). Az IMCS-ek fontosságát sokan abban látják, hogy egy helyen van a vasúti, a helyközi és távolsági busz, ahol ezek között át lehet szállni. A Debrecenbe tervezett IMCS olyan méreteket öltött, amelyekre az utasoknak alapvetően nincs szüksége, és olyan elemeket tartalmazott, amelyek a közösségi közlekedés hatékonyságán nem segítenének jelentősen. Sőt, bizonyos feltételek romlottak volna. A helyi és elővárosi közlekedésben az egyik legfontosabb minőségi tényező az eljutási idő, azaz, mennyi idő alatt jut el az utas egyik helyről a másikba. Ehhez azonban nincs szükség harmincnyolc kocsiállásos, a térszín alá süllyesztett buszvégállomásra. Elegendő azt megoldani, hogy minden helyközi busz érintse és megálljon a vasútállomásnál. Ugyanakkor felesleges az egész buszállomást odaköltöztetni. Az egy üzemi funkció, az utasok számára, attól nem lesz hatékonyabb a rendszer, hogy drága, belvárosi ingatlanon buszokat tárolunk. Egyébként jelenleg is megáll a legtöbb távolsági busz a vasútállomásnál, kivéve a nyugati, illetve délkeleti irányból (Hajdúszoboszló, Hajdúszovát, Balmazújváros és Hajdúböszörmény) érkező járatokat. Továbbá arra is szükség lenne, hogy ne csak a Nagyállomásnál legyen IMCS, hanem a város több pontján is, például a köztemetőnél, vagy a korábban említett Árpád Vezér Általános Iskolánál. Aki északi irányból érkezik vonattal vagy busszal, és az Egyetemre vagy a Klinikákra szeretne eljutni, az feleslegesen ne menjen a Nagyállomásig. Nem egy nagy, hanem sok kisebb, egyszerű közösperonos központra lenne szükség. Tehát egy jó szervezési megoldással és kisebb fejlesztésekkel megoldható, amit az IMCS magas áron (hiszen drága beruházásról van szó) sem tudna nyújtani.
Önmagában az intermodális közlekedési központok megépülése nem garancia arra, hogy kevesebben használják a személygépkocsijukat. Ehhez csökkennie kell az eljutási időnek is, hogy a közösségi közlekedés ár-érték arányban jobb szolgáltatást tudjon nyújtani. Továbbá az autó még mindig egy státuszszimbólum Magyarországon sok ember számára, és nem akarnak felhagyni annak használatával. A szemléletmódon is változtatni kellene, hogy az emberek belássák, hogy több és szélesebb út építésével nem lesz kisebb a dugó, sőt.

LD: Sokat olvasni és hallani arról, hogy a kaposvári intermodális központtal nem elégedettek az emberek. Az egyik legnagyobb problémaként említik, hogy településfejlesztési szempontokat nem vesz figyelembe, ugyanazt a városrészt („Donnert”) vágja el a városközponttól, amelynek becsatornázása kezdetben a legfőbb cél lett volna. Debrecenben vannak olyan városrészek, ahol a közösségi közlekedés nem hatékony, ezért kénytelenek a személygépkocsi használatára? Vannak olyan városrészek, amelyek becsatornázására nagyobb figyelmet kellene fordítani?

JZ: Debrecen városszerkezete érdekesen néz ki, azt nem tervezték, hanem így alakult. Sokkal klasszikusabb iskolapélda Szeged vagy Miskolc ebből a szempontból, hiszen az előbbi gyűrűs-sugaras módon épül fel, míg az utóbbiban van két fő irány (észak és dél), így ezekben a városokban könnyebb ideális vonalhálózatot kialakítani.
Debrecen már egy nehezebb terep és a széttagoltsága miatt a problémát lokálisan próbálják megragadni, holott csak átfogó, több városrészt magába foglaló tervekkel érhetünk el tartós és hatékony eredményeket. A városvezetés egyik célja a debreceni belvárost autómentessé tenni, amellyel én egyetértek, azonban ez nem lehetséges úgy, ha nem fejlesztem hozzá a közösségi közlekedést. Fontos megjegyeznem, hogy itt fejlesztés alatt továbbra is inkább az eljutási idő csökkenését értem.
Debrecennél minden a nyugati oldalra koncentrálódik a nagy lakótelepek, ipari parkok miatt, emiatt a keleti oldali, családi házas városrészekből arányaiban is többen használnak személygépkocsit. Egy családi házas övezetet egyébként is kevésbé hatékonyan lehet ellátni közösségi közlekedéssel. Nehezíti a dolgot a vasúton való átjutás, valamint az elővárosi forgalom mértéke is. Az ipari parkok, az egyetem és a munkahelyek többsége a város nyugati oldalán van. Ez pedig olyan mértékű városon belüli ingázást jelent, amire nem alkalmas a város úthálózata. Hiányosak a külvárosi, illetve városszéli körirányú elkerülő útvonalak. A városrendezési terveken ezek ugyan szerepelnek, azonban belátható időn belül nincs esély arra, hogy megvalósuljanak. Sajnos a belvárost átvágó nyugati tehermentesítő út kapott prioritást, annak ellenére, hogy észak-déli irányú, és nem segít a kelet-nyugati irányú forgalom levezetésében, ráadásul pont a belváros felé vonzza a forgalmat.
Itt egy személyes tapasztalatomat hoznám példának. A szakdolgozati témavezetőm még egyetemista koromban a 2-es villamos kapcsán azt mondta: „a Józsaiak majd megtanulnak átszállni.”(Józsa Debrecen egyik külső városrésze – a szerk.). Ezzel célozva arra, hogy a Józsáról érkező járatok nem fognak többé a belvárosig közlekedni, hanem majd át kell szállniuk a 2-es villamosra. Én Józsa-városrészből származom és onnan jártam be, ismertem a körülményeket és a lehetőségeket, ezért tudtam, hogy ez nem fog működni, és azóta sem lettek “elvágva” a buszok. Itt az átszállás olyan mértékű időveszteséget jelentene, ami időszaktól függően 10-20%-kal növelné meg az eljutási időt. Gyakran hozzák fel Budapestet példaként az ilyen átszállási kapcsolatok kialakítására, de Debrecen egy nagyságrenddel kisebb város, mások a távolságok, másként alakul az átlagos utazási idő és a szituáció sem vethető össze.
A helyi közlekedés hatékonyabbá tételére egy másik javaslatom, hogy célszerűbb lenne, ha ugyanaz a számozású buszjárat, az adott órának ugyanabban az időszakában indulna. Így könnyebben lehetne tervezni, hiszen amit az utas most lát, az az összevisszaság, amely elrettenti az utazástól és felesleges frusztrációt okoz számára. De ezt a problémát sem a közlekedési központ fogja megoldani, egy szervezési megoldással ez is könnyen kiküszöbölhető lenne.

LD: A közösségi közlekedés fejlesztésén kívül a kerékpáros közlekedés fejlesztésével is javítható lenne a városi közlekedés minősége (pl.: dugók elkerülése, környezetvédelem). Mi a véleményed, Debrecenben vannak előremutató intézkedések a kerékpáros közlekedést tekintve? Mondanád, hogy Debrecen egy kerékpárbarát város?

JZ.: Ami a kerékpáros közlekedést illeti, ambivalens érzéseim vannak. Előremutatónak találom a kerékpárutak fokozatos kiterjesztését, hiszen a kerékpárosok az útra nehezen merészkednek ki, hiszen félnek az autóktól. Ez szükséges ahhoz, hogy többen használjanak kerékpárt, kedvet kapjanak a mindennapos kerékpározásra is. Ugyanakkor a járdán legalizált kerékpározás, a gyalog- és kerékpárút új konfliktusforrást is szült. Sokszor olyan helyen is gyalog- és kerékpárút került kialakításra, ahol az nem lett volna indokolt, sőt inkább balesetveszélyesebb helyzetet teremtett. A kerékpárutak ezt a problémát megoldották, hiszen a gyalogosoktól és autósoktól elzárva tudnak közlekedni.
Nem mindig a leghatékonyabb a kerékpárutak használata, mivel azok sokszor úgy lettek kialakítva, hogy a kerékpárt egy kereszteződésnél tolni kelljen, vagy olyan szűk ívek kerültek kialakításra, amelyek miatt gyalogos tempóra kell lassítani. Az utca egyik oldalán elhelyezett kerékpárutakkal az is gond, hogy fokozott baleseti forrást jelentenek. Egyenesen való áthaladáskor, amikor elsőbbségem van, akkor is sokkal jobban kell figyelni, hiszen nemcsak a keresztező irányokból, hanem a párhuzamos forgalmú útról is várható jármű. Sokszor hatékonyabb lenne a kerékpárral az úton az autók mellett haladni, hiszen a többi közlekedő is jobban látja azt, aki kerékpárral az úttesten közlekedik, mint azt, aki a mellette haladó kerékpárúton, parkoló autók és bokrok takarásában, és kevésbé balesetveszélyes, mint az előző megoldás. Legtöbb baleset egyébként a kereszteződésnél szokott történni, mivel a kerékpár- és autóutak találkozásánál az autósnak minden irányba tekintenie kell, míg ha a kerékpár mellette, mögötte vagy előtte haladna, akkor elegendő lenne csak egyirányba.
Személyes tapasztalatból is mondom, hogy a kerékpárosok, akik gyorsabban szeretnének haladni, nehéz helyzetben vannak. Ezt nehezíti az is, hogy a KRESZ szerint, ha van kerékpárút, akkor nem lehet az autóutat használni.

LD: Manapság nem az Intermodális Közlekedési Központról hallani, hanem a Debreceni Főpályaudvarról. Mi lehet az ezzel kapcsolatos kommunikáció és az elnevezés megváltozásának az oka?

JZ: Ez inkább marketing, és a főpályaudvar szót könnyebb kiejteni, mint az „intermodális”-t. Különösen azért tartottam félrevezetőnek, mert egy méter vágány sem épült volna át a vasútállomáson. Sőt, olyan elemeket is tartalmazott, amelyek semmilyen módon nem kapcsolódtak volna a közösségi közlekedéshez. Többek között emiatt a NIF Zrt. kivette a projektből azt a zöldterületi beruházást, amely a Petőfi téri park átalakítását célozta volna meg.

LD: A 2020 év eleji kommunikációban a hármas villamos megépítése és a repülőtér fokozottabb bekötése a város közlekedésébe is szerepelt a tervek között. Az egyesületnek erről mi a véleménye, illetve van bármilyen információ azzal kapcsolatban, hogyan alakul ez a projekt?

JZ: Úgy látjuk, hogy az ötletgazda sem tudja igazán, hogy mit szeretne, tekintve, hogy több különböző, egymástól eltérő opciót is lehetett hallani. Azon túl, hogy mindegy, csak legyen villamos, más szakmai érvet nem igazán hallani. Alapvetően támogatjuk a kötöttpályás közlekedés bővítését, ugyanakkor nem tartjuk időszerűnek azt, hogy 3-as vagy 4-es villamosról beszéljünk addig, amíg nincs határozott elképzelés arra vonatkozóan, hogy hogyan lehet átfogóan csökkenteni az eljutási időket. Van egy “félbehagyott” trolibuszhálózatunk, amivel mindenképpen kezdeni kellene valamit. Nagyon sok helyen előnyben kellene részesíteni a buszokat, buszsávokat kialakítani. A helyi-helyközi átszállási kapcsolatokon kellene javítani. Önmagában egy villamosvonal ezeket nem oldja meg, komplex fejlesztésekre van szükség. Ilyen tervekkel azonban sajnos nem találkoztunk. A 2-es villamos sem azért éri el hamarabb a Nagyállomást, mert néhány csomópontban előnyben van részesítve, hanem azért, mert a 31-es és 32-es buszok hosszabb útvonalon közlekedtek, mint most a villamos. A legnagyobb akadályt jelentő belvárosi csomópontokban (Hunyadi utca, Csemete utca, Kossuth utca) nincs a 2-es villamos előnyben részesítve. A jelenlegi 44 perces fordulóidőből, hatékony előnyben részesítéssel, még legalább 8 percet lehetne faragni. Sokatmondó információ az, hogy a Doberdó utcától a Nádor utcáig 9 perc alatt teszi meg a villamos a 2,4 km utat. Ugyanakkor a Nádor utcától 9 perc alatt csak a Nagytemplomig jut el, ami 1,8 km, ami 12 km/h átlagsebességet jelent. Ez rettenetesen alacsony!

LD: Ha megkérdezné a megvalósító az egyesület szakmai véleményét az intermodális közlekedési központ kialakításáról, mi az az első dolog, amit eszedbe jutna javasolni?

JZ: Egy mondatot szeretnék nagyon kiemelni:

„A közösségi közlekedés esetén nem a drága infrastruktúra hiánya a probléma, mindenekelőtt a tarifális és szervezési kérdéseket kellene hatékonyan megoldani.”
Az rendben van, hogy legyen IMCS, felújított épület, nagy beruházás és vele együtt kulturált környezet (Petőfi tér), de ez nem oldja meg azt, hogy az utasok gyorsabban és kényelmesebben tudjanak utazni. Nem kell a buszállomást a vasútállomás mellé költöztetni, hanem elegendő a távolsági buszoknak megállót biztosítani ott. Tarifális kérdésben pedig fontos lenne, hogy egy jeggyel több tömegközlekedési eszközön is lehessen utazni. Emellett a menetrendek összehangolására és következetessé tételére is nagyobb hangsúlyt kellene helyezni.
Közösségi közlekedést érintő beruházásnál a funkció legyen a központban, az utasok igényei és érdekei, minden más (pl. rekreációs) funkció ennek függvényében kapjon helyet.

 

Az interjút készítette: Dr. Lovas Dóra, MTA-DE Közszolgáltatási Kutatócsoport tudományos segédmunkatárs, DE ÁJK egyetemi tanársegéd

Kategória: KözérdekTömegközlekedésVárosrehabilitációVárosfejlesztésBrexit Eng: Fogyasztóvédelem: Consumer Protection: 16th Anniversary: 
Kutatócsoport2

Az AB szerint nem okoz hátrányos megkülönböztetést a védettségi igazolvány szabályozása

1 hónap ago

Az Alkotmánybíróság 2021. október 19-én alkotmányjogi panasz útján hozott döntést a védettségi igazolványt szabályozó kormányrendelet alkotmányossági kérdésében, mely témában közel ezer beadvány érkezett a bírósághoz.

A veszélyhelyzet idején alkalmazandó védelmi intézkedések második üteméről szóló 484/2020. (XI. 10.) Korm. rendelet 2020. november 11. napjával, a koronavírus-járvány második hulláma alatt lépett hatályba és számos, a járvány terjedését lassító intézkedést vezetett be, például éjszakai kijárási korlátozást este 8 és reggel 5 óra közötti időszakra, gyülekezési tilalmat, éttermekben a helyben fogyasztás megtiltását, üzletek nyitvatartási idejének korlátozását, a temetések és esküvők létszámának korlátozását.[1] Az oltási program indulása nyomán 2021. február 13. napján lépett hatályba a koronavírus elleni védettség igazolásáról szóló 60/2021. (II. 12.) Korm. rendelet, amely védettségi igazolványra tette jogosulttá azokat, akik felgyógyultak a COVID-19 betegségből vagy védőoltást kaptak ellene.[2] Az oltási program fellendülése nyomán a védelmi intézkedésekről szóló kormányrendeletek módosítása során olyan intézkedések is születtek, amelyek a védettségi igazolvánnyal rendelkező személyeket a koronavírus-világjárvánnyal összefüggő bizonyos korlátozások alól mentesítenek.

A mentesülésre vonatkozó rendelkezésekkel szemben – amelyek a védettségi igazolvánnyal rendelkezők számára az azzal nem rendelkező személyekhez képest többletjogosítványokat adtak –  közel ezer indítványozó nyújtott be alkotmányjogi panaszt és mivel az indítványok szövege lényegében azonos volt, vagy egymással megegyezett, az Alkotmánybíróság az alkotmányossági vizsgálatot egy eljárásban folytatta le.[3]

Az indítványozók szerint a szabályozás diszkriminatív, aránytalanul hátrányos helyzetbe hozza mindazokat, akik egészségügyi kockázatok miatt nem veszik fel az oltást és ezért nem jogosultak koronavírus elleni védettségük igazolására. Továbbá ez súlyos alapjogsérelmet jelent, mivel sérül az emberi méltóság részét képező önrendelkezési jog is. Az indítványozók szerint a rendkívüli jogrend sem ad felhatalmazást a jogalkotó számára az emberi méltósághoz való jog korlátozására.

Az Alkotmánybíróság szerint az indítványok nem megalapozottak. A döntés szerint nem áll fenn diszkrimináció, mivel az Alaptörvény XV. cikk (2)[4] bekezdésében garantált diszkriminációtilalom olyan élethelyzetekre áll fenn, amelyekben az emberek önazonosságát, identitását meghatározó lényegi tulajdonságuk miatt előítélettel, vagy társadalmi kirekesztéssel néznek szembe. Vagyis a diszkriminációtilalom alkotmányos klauzulája elsődlegesen a társadalom személyben rejlő és tetszés szerint nem változtatható tulajdonság mentén elkülönülő csoportjainak védelmét szolgálja.[5] Az Alkotmánybíróság már többször kifejtette, hogy nem minősül megengedhetetlen megkülönböztetésnek, ha a jogi szabályozás eltérő jogalanyi körre vonatkozóan állapít meg eltérő rendelkezéseket. Az egyenlőség követelménye a jog általi egyenlőként való kezelésre irányuló alkotmányos elv, amely az azonos (homogén) szabályozási körbe vont jogalanyoknak a jogokból való egyenlő részesedését védi. Ez azt jelenti, hogy abban az esetben minősül alaptörvény-ellenesnek a megkülönböztetés, ha a jogszabály a szabályozás szempontjából azonos csoportba tartozó (egymással összehasonlítható) jogalanyok között tesz különbséget anélkül, hogy annak alkotmányos indoka lenne.[6]  Azok, akik védettségi igazolvánnyal rendelkeznek, mert az oltást felvették vagy a fertőzésen átestek, nem alkotnak homogén csoportot azokkal, akik személyében ez a feltétel nem áll fenn.

Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a veszélyhelyzet idején egyes alapvető jogok gyakorlása felfüggeszthető az Alaptörvény alapján, vagy az Alaptörvényben megállapított mértéken túl korlátozható. Ez alapján elfogadható a jogkorlátozás legitim céljaként a koronavírus-járvány leküzdése, az egészségügyi, társadalmi és gazdasági hatásainak a csökkentése és a károk enyhítése. Mivel a jogalkotó rendszeresen felülvizsgálta a korlátozó intézkedések fenntartásának szükségességét eleget tett az Alaptörvényből fakadó kötelezettségének is.

A határozat megállapította, hogy mivel az oltás felvételét a kormányrendelet nem tette kötelezővé, és ilyet az indítványozók sem állítottak, nincs érdemi összefüggés a támadott szabályozás és az emberi méltósághoz való jog, azon belül az önrendelkezési jog között sem. Az Alkotmánybíróság tanácsa ezért az indítványokat elutasította.

Az összefoglalót készítette: Németh-Kiss Szófia, joghallgató DE ÁJK

[1] 484/2020. (XI. 10.) Korm. rendelet a veszélyhelyzet idején alkalmazandó védelmi intézkedések második üteméről

[2] 60/2021. (II. 12.) Korm. rendelet a koronavírus elleni védettség igazolásáról

[3] https://alkotmanybirosag.hu/kozlemeny/nem-utkozik-a-diszkriminacio-tilalmaba-a-vedettsegi-igazolvanyhoz-fuzott-tobbletjogositvanyokra-vonatkozo-szabalyozas (letöltve: 2021. 10. 22. )

[4] Magyarország Alaptörvénye XV. cikk (2) bekezdés

[5] 3188/2017. (VII. 21.) AB határozat

[6] 3073/2021. (III. 4.) AB határozat

Kategória: AlapjogokAlkotmánybíróságKormányzásKözérdekBrexit Eng: Fogyasztóvédelem: Consumer Protection: 16th Anniversary: 
Kutatócsoport2

A lengyel Alkotmánybíróság már döntött: az uniós jog nem írhatja felül a tagállami alkotmányt

1 hónap 1 hét ago

Az európai jog elsőbbsége

Az elsőbbség elve az európai jog egyik alapelve, mely az európai jognak a nemzeti jogok feletti felsőbbrendűségét biztosítja. Ez az elv abszolút, azaz minden kötelező erejű európai jogi aktusra érvényes, attól függetlenül, hogy elsődleges jogból vagy másodlagos jogból származik-e, illetve egy jogi aktus attól függetlenül alárendelt ennek az elvnek, hogy azt a tagállam végrehajtó vagy törvényhozó hatalma hozta meg, és ugyanígy a bíróságok is alárendeltek az elsőbbség elvének, ugyanis az általuk kialakított ítélkezési gyakorlatnak az uniós jogot tiszteletben kell tartaniuk.

Az Európai Unió Bíróságának álláspontja alapján az előbb felsoroltakon kívül az egyes nemzeti alkotmányok is alá vannak rendelve az elsőbbség elvének, így a tagállami bírák feladata, hogy az európai joggal ellentétes alkotmányi szintű rendelkezések alkalmazására ne kerüljön sor. Az elvet tehát főszabály szerint kötelesek betartani, amennyiben pedig a tagállami bíráknak kétségei merülnek fel az elsőbbség elvének alkalmazásával kapcsolatban, úgy élhetnek az előzetes döntéshozatali eljárás eszközével.

Azonban fontos kihangsúlyozni, hogy az elsőbbség elvét nem az alapító szerződések alakították ki, hanem az Európai Unió Bíróságának gyakorlata, így a tagállamok kezdetekben ódzkodva fogadták el és emiatt is helyezték a középpontba azt az álláspontot, hogy ez az elv csak azokon a területeken érvényesül, amelyek esetében a tagállamok hatásköröket ruháztak át az alapító szerződéseken keresztül az Európai Unióra. Ha pedig az Európai Unió ezen túl alkot jogot, akkor az nem létező jogi aktus, így nem bírhat elsőbbséggel.

A joggyakorlat alapján ma már megállapítható, hogy az uniós jog elsőbbsége a tagállamokban általánosan érvényesül, így a tagállamok bíróságai is elfogadják azt. Az elsőbbség elvével kapcsolatban a problémák főleg az uniós jog és a tagállami alkotmányos rendelkezések között merülnek fel, itt érte az elvet a legkomolyabb támadás.

Ezek alapján megkülönböztetjük azokat a tagállamokat, melyeknek felsőbb bíróságai elismerik az uniós jog elsőbbségét, érvényesülését az alkotmányos szintű normákkal szemben is, azonban a másik csoportot azok az államok alkotják, amelyek alkotmánybíróságai nem ismerik el az uniós jog elsőbbségét az alkotmányos szabályokkal szemben.

Úgy tűnik, hogy jelenleg az utolsó csoportba sorolható a lengyel alkotmánybíróság is, a nemrég hozott és lentebb ismertetett döntése alapján.

Előzmények

Az Európai Unió és Lengyelország régóta hadban áll az uniós jog érvényesülésének kérdésével kapcsolatban, ugyanis Lengyelország már a csatlakozása óta vonakodva áll az uniós jog elsőbbségéhez. A legfrissebb döntés meghozatalának a lengyel Alkotmánybíróság többször nekifutott, melynek előzménye, hogy az Európai Unió Bírósága határozatban ítélte el a lengyel kormánypárt igazságügyi reformját, melyben a Bíróság szerint a lengyel Legfelső Bíróságnak a tevékenységét fel kellene függesztenie, mert tagjait – ahogyan a többi bírót is – a köztársasági elnök nevezte ki politikai alapon, nem pedig a bírói kar által megválasztott testület javaslatára. Így a luxemburgi testület szerint a bírákra vonatkozó ezen fegyelmi felelősségi rendszer ellentétes az uniós joggal.  

A lengyel Alkotmánybíróság testülete a fenti eseményeket követően a kormányfő 2021. márciusban tett indítványa alapján látott neki a lengyel alkotmány és az uniós jog elsőbbsége közötti kapcsolat vizsgálatának, mely alapján 2021. októberében arra a következtetésre jutott, hogy a lengyel alkotmánnyal ellentétesek azok az uniós előírások, melyek felhatalmazzák a bíróságokat az államfő által kinevezett bírák felülvizsgálatára. Ezen túlmenően a lengyel alkotmánnyal az Európai Unió alapszerződésének azon rendelkezései is ellentétesek, melyek a bíróságokat egyrészt arra hatalmazzák fel, hogy a nemzeti alkotmányokat figyelmen kívül hagyhassák, másrészt, hogy korábban érvénytelenített jogszabályok alapján hozhassák meg döntéseiket. Továbbá a lengyel Alkotmánybíróság szerint a lengyel alaptörvénnyel ellentétesek azok a lépések is, amelyeket Brüsszel a Lengyelország által ráruházott hatásköröket átlépve tesz meg, mindezt az uniós alapszerződés alapján.

A lengyelek tehát a luxemburgi testület álláspontját elutasították és végül a szuverenitás kérdésével kapcsolatban arra a következtetésre jutottak, hogy az „uniós beleszólás” nem feltétlenül alkotmányos, mert attól, hogy egy állam Uniós tag, abból nem következik, hogy a Bíróság döntéseinek elsőbbsége lenne, és az Unióhoz való csatlakozásból sem következik az, hogy Lengyelország lemondott volna a szuverenitásáról az Unió részére.

Így a lengyel Alkotmánybíróság az uniós alapszerződés egyes rendelkezéseit alkotmányellenesnek ítélte, és érvelése szerint az uniós jog nem áll a hazai alkotmány felett. Különösen nincs „beleszólása” az EU-nak a Brüsszel által bírált igazságügyi reformra, ugyanis azokon a területeken, melyek nem lettek az Unióra átruházva, csak a lengyel jog az érvényes.

Az Európai Bizottság érvelése

Míg számos vélemény szerint a döntés Lengyelországnak az EU-ból való kilépését jelzi, addig a lengyel kormánypárt elnöke úgy nyilatkozott, hogy erről szó sincs, csupán a lengyel Alkotmánybíróság szerint az Európai Unió ma visszaél az alapszerződésekkel, és emiatt ezeket pontosítani kell.

A lengyel döntésre reagálva az Európai Bizottság szerint a döntés súlyos következményekkel járhat az európai jog elsőbbségére nézve, hiszen gyengítheti azt. A közleményében kijelentette, hogy a Bizottság fenntartja és megerősíti az unió jogrendjének alapelveit, így azt, hogy az uniós jog elsőbbséget élvez a nemzeti joggal szemben, afelett áll, ideértve az alkotmányos rendelkezéseket is. A Bizottság szerint a lengyel döntés nemcsak az uniós jog elsőbbségét kérdőjelezi meg, hanem ezzel az Európai Unió Bíróságának és az Európai Uniónak a tekintélyét. A Bíróság minden határozata kötelező továbbra is a tagállamok hatóságaira és bíróságaira nézve.

A Bizottság következő lépése az lesz a lengyel döntéssel kapcsolatban, hogy megvizsgálja és ha kell, él az uniós szerződésekben lefektetett hatáskörükkel annak érdekében, hogy az uniós jog elsőbbségét és alkalmazását biztosítsák.

„Az Európai Unió az értékek és a jog közössége, amit minden tagállamnak tiszteletben kell tartania. Az európaiakat megillető, az uniós szerződésekből eredő jogokat védeni kell, függetlenül attól, hogy hol élnek az Európai Unióban.

 

Záró gondolatok

 

Látható, hogy a lengyel Alkotmánybíróság az alkotmányukat egy leronthatatlan értéknek tekinti és részben kizárja azt, hogy az unió által alkotott joganyag érvényesüljön Lengyelország területén.

Felmerül a kérdés, hogy milyen hatása lehet az Európai Unió jogrendszerére az, ha egy tagállama ilyen álláspontot képvisel és nem hatja végre a Bíróság döntéseit. Egyértelmű, hogy minden ilyen eset gyengíti a közösségi jogrendszer erejét, és az abba vetett hitet. Amennyiben a közösségi jog nem hatékony, úgy egyik tagállam sem fogja elhinni, hogy bármilyen hátrány is érheti egy-egy döntés be nem tartása esetén, így ez újabb és újabb jogsértésekhez vezetne, amely nyilván megbontja az Unió rendszerét és erejét. Ha ilyen jellegű szisztematikus jogsértésekről van szó, melyek során a tagállam arra hivatkozik, hogy a saját joga elsőbbséget élvez az uniós joggal szemben, így nem kell azt végrehajtania, akkor a többi állam ezt valószínűleg nem fogja eltűrni.

Ha az elsőbbségi jogról több vita is gerjed, az akár rossz következményhez és problémákhoz vezethet, olyanokhoz is például, hogy újra kellene rendezni a tagállamok közti, és/vagy a tagállamok és az Unió intézményei közötti viszonyokat.

Az összefoglalót készítette: Szabó Sarolta, joghallgató, DE ÁJK

 

Felhasznált források:

Világ: Reagált az Európai Bizottság a lengyel Ab-döntésre: az uniós jog elsőbbséget élvez a nemzeti joggal szemben | hvg.hu

https://index.hu/kulfold/2021/10/07/dontott-a-lengyel-alkotmanybirosag-nincs-jogelsobbsege-az-eu-nak/

https://www.portfolio.hu/unios-forrasok/20211012/ido-kerdese-es-magyarorszagon-is-sor-kerulhet-olyan-vitara-ami-lengyelorszag-es-az-eu-kozott-zajlik-504794

https://hirnavigator.hu/hir/2292152-a-lengyel-alkotmanybirosag-hadat-uzent-az-unios-jognak

https://www.portfolio.hu/gazdasag/20211007/sulyos-dontes-lengyelorszagban-az-eu-s-alapszerzodes-egyes-pontjai-osszeegyeztethetetlenek-az-alkotmannyal-504224

https://hvg.hu/vilag/20211007_A_lengyel_Alkotmanybirosag_hadat_uzent_az_unios_jognak

https://hvg.hu/vilag/20210506_Lengyel_igazsagszolgaltatas_ujabb_konfliktus_varhato_az_EU_birosagaval

https://hvg.hu/vilag/20211007_Reagalt_az_Europai_Bizottsag_a_lengyel_Abdontesre_az_unios_jog_elsobbseget_elvez_a_nemzeti_joggal_szemben

https://telex.hu/kulfold/2021/10/08/lengyelorszag-europai-unio

https://eur-lex.europa.eu/legal-content/HU/TXT/?uri=LEGISSUM%3Al14548

https://regi.tankonyvtar.hu/hu/tartalom/tamop425/2011_0001_548_EUjog/ch0...

 

 

 

 

Kategória: AlkotmánybíróságJogállamKormányzásKözérdekEurópai UnióBrexit Eng: Fogyasztóvédelem: Consumer Protection: 16th Anniversary: 
Kutatócsoport2

ENSZ biodiverzitás-jelentés: kudarcok és feladatok

1 hónap 2 hét ago

Az alábbi blog-bejegyzés egy rövid beszámolót tartalmaz az ENSZ Biológiai Sokféleség Egyezménye által 2020. szeptember 15-én közölt Global Biodiversity Outlook 5 (GBO5) jelentésről, valamint néhány javaslatot fogalmaz meg a biodiverzitás megőrzése érdekében szükséges teendőkre vonatkozóan.

Míg a klímaváltozás és annak negatív hatásai már hosszabb ideje benne vannak a köztudatban, addig a médiában és ezzel párhuzamosan a társadalomban egészen a közelmúltig viszonylag kevés figyelem irányult a biológiai sokféleség rohamos csökkenésének drámai következményeire.[2] (A témában lásd: Bányai Orsolya: Állati jó – zöld gondolatok az állati eredetű termékek gyártásának és fogyasztásának csökkentéséhez című bejegyzését). Pedig a legújabb kutatások egyértelműen azt igazolják, hogy a biodiverzitás megőrzése nem csupán a klímaváltozással összefüggésben, hanem önmagában is kulcsfontosságú az emberiség életfeltételeinek biztosítása szempontjából.[3] A biológiai sokféleség folyamatos csökkenése, a fajok pusztulása vészesen halad előre, s nem tudni, mikor érkezik el arra a pontra, amely már az ökoszisztémák végleges és visszafordíthatatlan összeomlásához vezet, ami az emberiség szempontjából is drámai következményekkel járna.

Pedig a biológiai sokféleség védelme érdekében a világ nemzetei már régen összefogtak – legalábbis papíron. Az ENSZ 1992 júniusában Rio de Janeiróban rendezett Környezet és Fejlődés Konferenciáján (United Nations Conference on Environment and Development – UNCED) elfogadták a Biológiai Sokféleség Egyezményt[4] (Convention on Biological DiversityCBD), melyet Rio de Janeiróban 153 állam és az EU írt alá. Az Egyezmény a 30. ratifikációs okmány letétbe helyezését követően 1993. 12. 29-én lépett hatályba. Az Egyezménynek jelenleg 196 állam (beleértve az EU-t is) tagja, a Vatikán kivételével valamennyi aláírta, de az Amerikai Egyesült Államok még nem ratifikálta.[5] (A témában lásd: Lovas Dóra: Az amerikai elnökválasztás hatása az éghajlatváltozás elleni küzdelemre-Globális felmelegedés, mint részletes probléma? című bejegyzését.) Az Egyezmény három egyenértékű célja a biológiai sokfélség megőrzése a maga teljességében[6] (vagyis az ökoszisztémák és a fajok sokféleségének, valamint a genetikai sokféleségnek a megőrzése), komponenseinek fenntartható használata és a genetikai erőforrások hasznosításából származó előnyök igazságos és méltányos elosztása.[7]

Az ENSZ Biológiai Sokféleség Egyezménye részes feleinek 10. konferenciáján (CBD COP 10) a felek a biológiai sokféleség hatékony megőrzése érdekében egy Stratégiai Terv keretében – öt nagyobb stratégiai cél alá rendelve – 20 részcélt fogadtak el azzal a vállalással, hogy a részes feleknek a célokat a 2011-től 2020-ig tartó időszakban kell megvalósítaniuk. Ezek az ún. Aichi célok, melyek a konferencia helyszínéről, a japán Aichi tartományról kapták a nevüket.

Egy ilyen mértékű globális összefogás akár nagy reményeket is kelthetne az olvasóban, de döntő kérdés, hogy a részes felek által vállalt célokat mennyiben sikerült ténylegesen megvalósítani. A választ az ENSZ Biológiai Sokféleség Egyezménye által 2020. szeptember 15-én Kanadában közölt Global Biodiversity Outlook 5 jelentés (GBO 5) adja meg, melynek tartalma legalább annyira kiábrándító, mint amennyire elkeserítő is egyben. A 20 cél közül ugyanis egyiket sem sikerült a világközösségnek teljes mértékben elérni. Hat célt sikerült részben megvalósítani, 14-et viszont egyáltalán nem:[8]

Így az első stratégiai cél, amely szerint – bevonva az állam és a társadalom valamennyi területét – a biodiverzitás csökkenésének okait kellene megszüntetni, egyik részcélját (Aichi célját) sem sikerült megvalósítani. Sem azt, hogy világszerte tudatosuljon az emberekben a biodiverzitás jelentősége (1), sem azt, hogy a gazdasági rendszerek legyenek tekintettel a biodiverzitásra (2), sem a biodiverzitásra káros szubvenciók megszüntetését (3), sem pedig a fenntartható termelést és fogyasztást (4).

A következő stratégiai cél a biológiai sokféleség közvetlen terhelésének csökkentése és a fenntartható fejlődés támogatása volt, amelynek egyetlen részcélját sikerült a jelentés szerint részben elérni, az invazív fajok kontroll alatt tartását (9). A többi Aichi célt, vagyis a természetes életterek csökkenésének (5), valamint a túlhalászatnak a teljes megszüntetését (6), a fenntartható termőföld- és erdőgazdálkodást (7), a környezetszennyezés minimalizálását (8), valamint a korallzátonyok védelmét (10) azonban nem sikerült megvalósítani.

A biológiai sokféleség védelmének az ökoszisztémák, a fajok és a genetikai sokféleség biztosítása révén történő erősítése, mint harmadik stratégiai cél részcéljai közül szintén csak egyet sikerült részben elérni, a szárazföldi területek 17 %-a és a tengerek területének 10%-a védett területekké történő nyilvánítását (11), a fajok kihalásának megállítását (12), a genetikai sokféleség megőrzését és fejlesztését a mezőgazdaságban és az állattenyésztésben (13) mint két további részcélt azonban nem.

A biológiai sokféleségből és az ökoszisztéma-szolgáltatásokból fakadó előnyök mindenki számára történő növelése, amely a negyedik stratégiai célként volt megfogalmazva, szintén csak részben teljesült, egy Aichi cél vonatkozásában, a biokalózkodás elleni Nagojai Jegyzőkönyv hatályba lépése, valamint a nemzeti jogszabályokkal összhangban történő alkalmazhatósága (16) tekintetében. Azonban a másik két részcél, az ökoszisztéma-szolgáltatások helyreállítása (14), valamint a klímavédelem a biodiverzitás megőrzése és helyreállítása révén (15) nem valósult meg.

Az ötödik stratégiai célnak, amely a 2011-2020-as Stratégiai Terv megvalósításának javítása volt a tervezés, a tudásmenedzsment és a kapacitásnövelés révén, három Aichi célját sikerült részben elérni: a nemzeti akciótervek kialakítását (17), a bidoverzitással kapcsolatos ismeretek növelését (19) és a gazdasági források növelését a Stratégiai Terv megvalósítása érdekében (20). A negyedik Aichi célt, az őslakos és helyi közösségeknek a biodiverzitás megőrzésével és fenntartható használatával kapcsolatos hagyományos tudásának fokozottabb figyelembevételét (18) viszont nem.

A jelentés által vont mérleg azért különösen aggasztó, mert a biológiai sokféleség megőrzése kulcsfontosságú immár nem csupán az eljövendő, hanem a jelenlegi generációk számára is, s vészesen fogy az idő, ami még rendelkezésre áll az elindult folyamatok visszafordíthatatlanná válásáig. Ezért alapvető jelentősége lenne annak, hogy a Biológiai Sokféleség Egyezmény részes feleinek következő konferenciáján (CBD COP15), amelyet eredetileg 2020 októberében rendeztek volna meg Kunmingban, Kínában, de amely a Covid-19 miatt előbb 2021 májusára, majd 2021 októberére elhalasztásra került, a felek egy egyezmény keretében olyan új célkitűzésekben állapodjanak meg, amelyek köteleznék a részes államokat a megállapított célok betartására. Fontos lenne, hogy a megállapodás kötelező legyen, s egyértelmű, konkrét, kisebb részcélokra bontható célokat tartalmazzon, amelyek megvalósításáról a részes feleknek meghatározott időközönként jelentést kellene tenniük.[9]

A Global Biodiversity Outlook 5 jelentés maga is megfogalmaz egy nyolc pontos javaslatot arra vonatkozóan, hogy mely területeken kellene a világ országainak sürgősen jelentős változásokat előidézni a biológiai sokféleség megőrzése, s ez által az emberiség életfeltételeinek biztosítása érdekében (jelentés összefoglalója angol nyelven, francia nyelven):

  • – A földek és az erdők fenntartható használatának biztosítása: a természetes ökoszisztémák megőrzése és helyreállítása, az erózió csökkentése és visszafordítása, a földhasználat-változások elkerülése tájtervezés révén.
  • – Fenntartható mezőgazdaság: a mezőgazdasági rendszerek agroökológiai és más innovatív kezdeményezésekkel történő átalakítása annak érdekében, hogy növelni lehessen a produktivitást a biológiai sokféleségre gyakorolt hatások egyidejű minimalizálása mellett.
  • – Fenntartható táplálkozás: fenntartható, egészséges és változatos táplálkozás többnyire növényi eredetű élelmiszerekkel, továbbá csökkentett hús- és halfogyasztással. Valamint az élelmiszerhulladék jelentős csökkentése.
  • – Fenntartható halászat és az óceánok védelme: a tengeri és tengerparti ökoszisztémák védelme és helyreállítása, fenntartható halászat.
  • – Az édesvizek védelme: az édesvizek védelme és a megfelelő vízminőség biztosítása. A kritikus élőhelyek védelme, az invazív fajok ellenőrzés alatt tartása, és az édesvízi rendszerek helyreállítása: biztosítani kell az összekapcsolhatóságot, hogy lehetővé tegyék az édesvízi rendszerek megújulását, helyreállítását a hegyektől a tengerpartokig.
  • – Városok és infrastruktúra – a zöld infrastruktúra támogatása: az épített környezeten belül a természetes területek biztosítása az egészség és a jobb életminőség érdekében, valamint a városok és az infrastruktúra ökológiai lábnyomának csökkentése érdekében.
  • – Klímavédelmi intézkedések: természeten alapuló megoldások alkalmazása a klímaváltozás kezelésére, a fosszilis üzemanyagok használatának gyors megszüntetése.
  • – A biodiverzitást is magába foglaló „egy világ, egy egészség” elv megvalósítása: az ökoszisztémák menedzsmentje, beleértve a mezőgazdasági és a városi ökoszisztémákat is, valamint a vadállatok és vadnövények felhasználása integrált megközelítés révén az egészséges ökoszisztémák és az emberek egészsége érdekében. Ez a megközelítés felismeri a biodiverzitás és az emberi egészség közti kapcsolatot, s szemben áll minden olyan tényezővel, amely a biológiai sokféleség csökkenését, a betegségek rizikóját és az egészség megromlását eredményezi.

Ugyan 2021 októberében a Kunmingban zajló eseményeken lesz a világ (vagy legalábbis a környezetvédelem iránt elkötelezettek) szeme, mégis fontos látnunk, hogy egy újabb átfogó nemzetközi megállapodás – bár nélkülözhetetlen feltétele a biodiverzitás hatékonyabb védelmének – önmagában még mindig kevésnek tűnik. A valódi sikerhez ugyanis alapvető szemléletváltásra lenne szükség a politikában, a gazdaságban és a társadalomban egyaránt. ( Érdemes összevetni NABU „Ein verlorenes Jahrzehnt” című írásával.)

Nagyon fontos lenne, hogy az egyes országok döntéshozóiban, politikai vezetésében tudatosuljon a biológiai sokféleség megőrzésének valódi jelentősége, s ennek megfelelően olyan döntési mechanizmusokat alakítsanak ki, amelyek valamennyi olyan állami döntés esetében, amelyek kihatással lehetnek a biodiverzitásra, előírnák (s meg is valósítanák) e szempont kötelező figyelembevételét. Ugyanakkor mivel a politikában a közelebbi (gazdasági, politikai) célok elérése jellemzően prioritást kap a távolabbi(nak tűnő) célokkal szemben (mint amilyen a környezetvédelem), úgy tűnik, hogy kevés a reális esélye annak, hogy minden (vagy akár csak a legtöbb) ország döntéshozói a valóságban is ezen ideális céloknak megfelelően járnak majd el. Így mivel a döntéshozók jellemzően a választók elvárásainak próbálnak megfelelni, alapvető jelentőségű lenne az egyes országok lakosságának minél szélesebb körű edukációja a környezetvédelem, s ezen belül is a biodiverzitás megőrzésének jelentőségéről. Így az emberek egyrészt nyomást gyakorolhatnának a döntéshozókra (akik a választóik szavazatát szeretnék elnyerni), valamint a vállalatokra is, amelyek tevékenységük révén maguk is több-kevesebb hatással lehetnek a biodiverzitásra (s amelyek a vásárlóik bizalmát szeretnék elnyerni termékeik irányába), másrészt pedig talán maguk is nagyobb figyelmet fordítanának az élő környezetük védelmére tevékenységeik során. Persze a lakosság edukációja leginkább ugyancsak a politikai döntéshozókon múlik (s ezzel be is zárulna a kör), de emellett nagy szerepet játszhatnak benne a társadalmi szervezetek és a kutatók is, s nem mellékesen a média, amely révén például a releváns kutatási eredmények eljuthatnak az emberekig.

A valós eredmények elérése érdekében minél gyorsabban alapvető szemléletváltásra lenne szükség a társadalomban és a gazdaságban is. Az eddig középpontban álló fogyasztói társadalom és a folyamatos gazdasági növekedés helyett a cél a társadalom és a természeti környezet kiegyensúlyozott kapcsolata kellene, hogy legyen. Valamint egy viszonylag magas szinten biztosított általánosabb társadalmi jólét, melynek mércéjét azonban a valós szükségleteknek kellene képeznie, nem a fogyasztói társadalom mesterségesen generált igényeinek, mivel a folyamatos gazdasági növekedésnek a természet szabta keretek egy idő után úgyis szükségszerű korlátokat állítanának.[10]

A környezet és ezen belül a biológiai sokféleség védelme érdekében a lakosság részéről egyrészt fontos lenne a fogyasztás csökkentése a tényleges igényekkel összhangban, mely a véges (természeti)erőforrások kevésbé kizsákmányoló igénybevételét eredményezné. A természeti erőforrások pazarló felhasználásának megszüntetése szempontjából pedig szintén nagy jelentőségű lenne a fogyasztói tudatosság növelése.

Másrészt mivel az őserdők kiirtása szoros összefüggésben áll étkezési szokásainkkal, hiszen az elpusztított erdők helyén jellemzően takarmányt termesztenek a haszonállatok számára, már az is sokat javíthatna a helyzeten, ha az emberek nagy része csökkentené a húsfogyasztását (főleg a szarvasmarha és a juhtenyésztés jár nagy környezetterheléssel), valamint az állati eredetű termékek fogyasztását, ami az egészségmegőrzés szempontjából is nagy haszonnal járhatna. Valamint ezzel párhuzamosan nagyon fontos lenne az élelmiszerpazarlás visszaszorítása a lakosság (s az üzletek) részéről is (Lásd részletesen a World Resource Institute: Creating a sustainable food future” című jelentését).

Mivel az állatok természetes élettereinek folyamatos csökkentése a lehetséges zoonózis révén kedvez a járványok kialakulásának, a jelenlegi világjárvány felhívja a figyelmet arra, hogy nagyon fontos lenne gátat szabni ezen életterek további csökkentésének. Ebből következően arra kellene törekedni, hogy a népesség növekedésével együtt járó megnövekedett igényt az élelmiszerellátásra a már meglévő mezőgazdasági területeken lehessen kielégíteni, új területek bevonása nélkül.

Nagyon fontos lenne továbbá az is, hogy az állami, európai uniós és nemzetközi támogatások során minden gazdasági szektorban, így különösen a mezőgazdaságban is, a fenntartható, ill. ökológiai gazdálkodást részesítsék előnyben. (Érdemes összevetni NABU „Ein verlorenes Jahrzehnt” című írásával. Az ipari mezőgazdaság fenntarthatóságával kapcsolatos problémákról lásd részletesen: Food Agriculture Organization of the United Nations: Status of the World’s Soil Resources). Alapvető jelentőségű lenne annak az előírása, hogy mind az állami szubvenciókat (különösképpen az agrártámogatásokat) a fejlett országokban, mind pedig a fejlődő országok számára biztosított nemzetközi támogatásokat bizonyíthatóan azzal a feltétellel lehessen csak megkapni, amennyiben a támogatott tevékenység összhangban áll a biológiai sokféleség védelmének és általában a klímavédelemnek a céljaival.

Emellett különösen nagy hangsúlyt kellene fektetni az édesvizek védelmére, valamint további természetvédelmi területek kialakítására és valós védelmére is.

További megfontolásokra adnak okot a legutóbbi kutatások, melyek szerint a világon az emberek leggazdagabb 1 százaléka kétszer annyi széndioxid-kibocsátást okoz az életmódjával, mint a legszegényebb 50 százalék. Mivel mindez természetesen a klímaváltozásra, s ennek következtében a biodiverzitásra is jelentős negatív hatást gyakorol, az elsődleges cél a leggazdagabbak körében is egy radikális szemléletváltás és életmódváltás lenne. Ugyanakkor mivel kevéssé valószínű, hogy egy ilyen szemléletváltásra a közeljövőben hatékonyan sor kerülne, megfontolandó lenne vagy a különösen nagy környezetterheléssel járó magatartások (pl. a terepjárók használatának, ill. a hosszabb repülőutak gyakori igénybevételének) megadóztatása, vagy akár egy csupán a leggazdagabbakat terhelő vagyonadó bevezetése, akként, hogy az abból származó bevételeket a környezetvédelemre, ill. a biológiai sokféleség megőrzésének támogatására kellene fordítani. (A témában lásd: Németh Kiss Szófia: A környezetvédelmi célú adóztatás tendenciái az Európai Unióban című bejegyzését.)

Gyermekeink jövője a tét, és az idő sürget: az utolsó pillanatban vagyunk, hogy feltartóztassuk a negatív folyamatokat még azok visszafordíthatatlanná válása előtt. Ehhez azonban nem elegendőek a látszatmegoldások, tényleges és átfogó változásra van szükség globális szinten (s nem csupán az államok szintjén, hanem gazdasági, s társadalmi szinten is) nagyon rövid időn belül.

 

Készítette: Dr. Újvári Emese, egyetemi adjunktus DE ÁJK

Jelen tanulmány az Igazságügyi Minisztérium jogászképzés színvonalának emelését célzó programjai keretében valósult meg.

 

Jegyzetek:

[2] Nagyon informatív és talán szélesebb társadalmi réteget megszólító mű a közelmúltban megjelent alábbi könyv, melyhez egy film is készült: Attenborough, David–Hughes, Jonnie (2020): A Life on Our Planet. My Witness Statement and A Vision for the Future, Witness Books, London. Magyar kiadás: Attenborough, David–Hughes, Jonnie (2020): Egy élet a bolygónkon. A szemtanú vallomása – és látomás a Föld jövőjéről, Park Kiadó, Budapest.

[3] Lásd különösen: Rockström, Johan–Steffen, Will–Noone, Kevin–Persson, Åsa–Chapin, F. Stuart III– Lambin, Eric–Lenton, Timothy M.–Scheffer, Marten–Folke, Carl–Schellnhuber, Hans Joachim–Nykvist, Björn–de Wit, Cynthia A.–Hughes, Terry–van der Leeuw, Sander–Rodhe, Hennin–Sörlin, Sverker–Snyder, Peter K.–Costanza, Robert–Svedin, Uno–Falkenmark, Malin–Karlberg Louise–Corell, Robert W. –Fabry, Victoria J.–Hansen, James–Walker, Brian–Liverman, Diana–Richardson, Katherine–Crutzen, Paul–Foley, Jonathan (2009): Planetary Boundaries: Exploring the Safe Operating Space for Humanity, In: Ecology and Society, 2009/2, (Art. 32), 1–33.

[4] Vö.1995. évi LXXXI. törvény a Biológiai Sokféleség Egyezmény kihirdetéséről.

[5] https://www.cbd.int/information/parties.shtml#tab=0 (2021.04.16.) Koch, Hans-Joachim (ed.) (2010): Umweltrecht, 3. Aufl., Verlag Franz Vahlen, München, 425; Marschall, Ilke–Lipp, Torsten–Schumacher, Jochen (2008): Die Biodiversitätskonvention und die Landschaft. Strategien und Instrumente zur Umsetzung der Biodiversitätskonvention „in situ”. Natur und Recht (NuR) 2008, Heft 30, 327-333, 332 (https://doi.org/10.1007/s10357-008-1474-4 ); Wolfrum, Rüdiger (2001): Biodiversität – juristische, insbesondere Völkerrechtliche Aspekte ihre Schutzes. In: Janich, Peter–Gutmann, Mathias–Prieß, Kathrin (eds.): Biodiversität. Wissenschaftliche Grundlagen und gesetzliche Relevanz. Springer-Verlag, Berlin – Heidelberg –  New York, 417–443, 417, 423; Kloepfer, Michael (2011): Umweltschutzrecht. 2. Aufl., Verlag C. H. Beck, München, 192; Kimminich, Otto– Freiherr von Lersner, Heinrich–Storm, Peter-Christoph (eds.) (1994): Handwörterbuch des Umweltrechts. 2. Aufl., II. Band: Nachbarrecht – Zweitanmeldung, Erich Schmidt Verlag, , 1731. Az Egyezményről lásd részletesen: Schlacke, Sabine (2016): Das Übereinkommen über biologische Vielfalt: Steuerungskraft und Perspektiven. Archiv des Völkerrechts, Jahrgang 54, 2016, Heft 4, 524-542 (https://doi.org/10.1628/000389216x14858493274259 ).

[6]Kotzur, Markus (2008):  Das Übereinkommen über die biologische Vielfalt und die Rechte indigener Völker. Zeitschrift für Umwelt und Recht  (ZUR), 5/2008, 225–233, 226; Ruffert, Matthias (1993):  Zu den Ergebnissen der Konferenz der Vereinten Nationen für Umwelt und Entwicklung. Jahrbuch  des Umwelt- und Technikrechts 1993, R. v. Decker’s Verlag, Heidelberg, 397–408, A biodiverzitást veszélyeztető tényezőkről lásd például: Baur, Bruno (2010): Biodiversität. Haupt Verlag, Bern-Stuttgart-Wien, 81-96; Fodor László (2019): A falu füstje. A települési önkormányzatok és a környezet védelme a 21. század eleji Magyarországon, Gondolat Kiadó, Budapest, 21.

[7] CBD 1. cikk; Marschall–Lipp–Schumacher: Natur und Recht, 328; Eiden, Hanns-Christoph–Begemann, Frank–Schröder, Stefan–Blümlein, Gabriele (2014):  Agrobiodiversität – Schlüssel für nachhaltige Landwirtschaftsentwicklung, In: Härtel, Ines (ed.): Nachhaltigkeit, Energiewende, Klimawandel, Welternährung. Baden-Baden, 194–213, 199 (https://doi.org/10.5771/9783845254586 ).

[8] NABU: Ein verlorenes Jahrzehnt.

[9] Vö. NABU: Ein verlorenes Jahrzehnt.

[10] Vö. Korhonen, Jouni–Honkasalo, Antero–Seppälä, Jyri (2018): Circular Economy: The Concept and its Limitations, Ecological Economics, Volume 143, 2018. 01., 37-46. Közérthetően az ún. „fenntarthatósági forradalomról” lásd: Attenborough–Hughes: Egy élet a bolygónkon, 149-156.

Kategória: AlapjogokKormányzásKözérdekKörnyezetvédelemBrexit Eng: Fogyasztóvédelem: Consumer Protection: 16th Anniversary: 
Kutatócsoport2

A kínai kormány nem kér a kriptovalutákból

1 hónap 3 hét ago

Kína fokozta a kriptovaluták elleni fellépést, általános tilalmat rendelt el minden kriptotranzakció és bányászat ellen, amely jelentős hatást gyakorolt a virtuális valuták piacára, valamint a kripto- és blokklánc-alapú részvényekre. Az "illegális" kriptopénz-tevékenységek felszámolása érdekében, a szabályozók egyesítették erőiket. A szigorítás értelmében az országban nem kerülhetnek forgalomba kriptovaluták, és a tengerentúli tőzsdék sem nyújthatnak szolgáltatásokat a Kínában élő befektetőknek.

Szigorítások lépésről-lépésre

A mostani szigorítások nem meglepőek, hiszen Kína már korábban lépéseket tett a kriptodevizák térnyerésének visszaszorítása érdekében. Már 2013-ban a kínai központi bank megtiltotta a bitcoin-tranzakciók lebonyolítását a pénzintézeteknek. Majd 2017-ben bezáratta helyi kriptopénz-tőzsdéit, megfojtva ezzel a spekulatív piacot, amely a globális bitcoin-kereskedelem 90%-át tette ki. Továbbá a 2017-ben állást foglalt, miszerint nem ismeri el a kriptovalutákat törvényes fizetőeszközként. A Kínai Népi Bank 2019 júniusában kiadott egy közleményt melyben kifejtette, hogy blokkolja a hozzáférést minden hazai és külföldi kriptopénz-tőzsdéhez és Initial Coin Offering webhelyhez, a kriptopénz-kereskedelem visszaszorítása érdekében. A nyilatkozat többek között a kriptopénz-kereskedelem kockázataira is rávilágított, hangsúlyozva, hogy a virtuális valutákat "nem támasztja alá valós érték", valamint áraik könnyen manipulálhatók, és a kereskedési szerződéseket nem védi a jog.

A gazdasági és pénzügyi rend érdekében

Kína 2021 májusában megtiltotta a pénzintézeteknek és a fizetési vállalatoknak, hogy kriptovaluta-tranzakciókkal kapcsolatos szolgáltatásokat nyújtsanak, továbbá figyelmeztette a befektetőket a spekulatív kriptokereskedelemre, ezáltal megkísérelve, hogy visszaszorítsa a digitális kereskedés egyre inkább virágzó piacát. A tilalom értelmében az ilyen intézmények, beleértve a bankokat és az online fizetési platformok, nem nyújthatnak az ügyfeleknek semmilyen kriptopénzzel kapcsolatos szolgáltatást,  így például regisztrációt, kereskedést, elszámolást és kiegyenlítést. A szigorítások főbb indokaként a kriptopénzek értékének volatilitását és a spekulatív kereskedelem fellendülését, valamint ezekhez kapcsolódóan, a tulajdon biztonságának sérelmét és a normális gazdasági és pénzügyi rend felborulását vetették fel. A virtuális valuták bányászata május előtt nagy üzlet volt Kínában, a világ kriptovaluta kínálatának több mint felét adta.

Út a kriptopiac felszámolása felé

A 2021 szeptemberében kiadott nyilatkozat bizonyítja Kína elkötelezettségét a kriptopiac felszámolása mellett. “A Kínai Népbank (PBOC) szerint a kriptovaluták nem kerülhetnek forgalomba, és a tengerentúli tőzsdék nem nyújthatnak szolgáltatásokat a Kínában élő befektetőknek. Továbbá megtiltotta a pénzintézeteknek, a fizetési vállalatoknak és az internetes cégeknek, hogy belföldön megkönnyítsék a kriptopénzek kereskedelmét.” A kínai Nemzeti Fejlesztési és Reformbizottság szintén állást foglalt és közölte, hogy a bányászat pénzügyi támogatásának és áramellátásának megszüntetésén fog dolgozni, amely álláspontja szerint kockázatos, továbbá nem elhanyagolható, hogy akadályozza a szén-dioxid-semlegességre vonatkozó célokat, tekintettel arra, hogy a kriptovaluta bányászat, rendkívül energiaigényes folyamat, amely ellentétes a globális környezetvédelmi célokkal.

A szigorítások mögötti okok

Hosszan lehetne találgatni, hogy mi áll a szigorítások hátterében. A kriptopénzek elleni fellépés nem csak kínai sajátosság, globális szinten megfigyelhető, a legtöbb állam érzi a kriptovaluták térnyerése okozta nyomást, a decentralizált, rendkívül változékony digitális valuták veszélyeztetik a pénzügyi és monetáris rendszerek feletti ellenőrzésüket, növelhetik a rendszerszintű kockázatot, elősegíthetik a pénzügyi bűnözést, továbbá kárt okozhatnak a befektetőknek. A kínai kormányzati szervek többször is aggodalmukat fejezték ki amiatt, hogy a kriptopénz-spekuláció megzavarhatja az ország gazdasági és pénzügyi rendjét. Továbbá talán nem elhanyagolható indok, hogy Kína fenyegetésnek tekinti a kriptovalutákat a már évek óta fejlesztés alatt álló, központi banki digitális valuta (CBDC), digitális jüanra nézve. A szigorítások legvalószínűbb okának azt tartják, hogy gátat akarnak szabni a stabilcoinokon és kriptovaluták keresztül történő tőkekiáramlásnak.

Hatások

A lépés a kriptopénz és a blokklánccal kapcsolatos részvényeket egyaránt érintette. A szigorítások hatására a világ talán legismertebb kriptopénze a bitcoin jelentős értékcsökkenést mutatott. Más, kisebb kapitalizációjú kriptovaluták szintén zuhanni kezdtek, az ethereum árfolyama is esett. A “beszakadt kriptopiac” kezdeti sokkja ellenére az elemzők nem számítanak arra, hogy a szigorítás hosszú távon csorbítja a globális kriptoeszköz-árakat, mivel a vállalatok továbbra is elfogadják a kriptotermékeket és -szolgáltatásokat. Christopher Bendiksen, a CoinShares digitális eszközkezelő kutatási vezetője véleménye szerint "Az egésznek egyértelműen a kínaiak a vesztesei" - mondta, ugyanis körülbelül 6 milliárd dollár értékű éves bányászati bevételtől esnek el, ami mind a fennmaradó globális bányászati régiókba áramlik" - tette hozzá, Kazahsztánt, Oroszországot és az Egyesült Államokat említve.

 

Az összefoglalót készítette: Karácsony Roxána, joghallgató, DE ÁJK

Források:

https://www.portfolio.hu/uzlet/20210924/beszakadt-a-kriptopiac-kina-ismet-tuzet-nyitott-502128

https://www.reuters.com/world/china/china-central-bank-vows-crackdown-cryptocurrency-trading-2021-09-24/

https://www.reuters.com/technology/chinese-financial-payment-bodies-barred-cryptocurrency-business-2021-05-18/

https://www.reuters.com/technology/chinas-cryptocurrency-mining-crackdown-spreads-sichuan-2021-06-19/

https://www.reuters.com/business/finance/bitcoin-jumps-9-touch-12-day-high-2021-10-01/

 

 

 

Kategória: KormányzásBrexit Eng: Fogyasztóvédelem: Consumer Protection: 16th Anniversary: 
Kutatócsoport2

„Együttműködésnek és nem alárendeltségnek kell meghatároznia a fiskális és monetáris politika viszonyát”- Interjú Király Júliával

2 hónap ago

Király Júlia (közgazdász, többek között a Magyar Nemzeti Bank korábbi pénzügyi stabilitásért felelős alelnöke 2007 és 2013 között, jelenleg az Európai Bizottság megbízásából a Görög Stabilitási Alap (HFSF) Selection Panel tagja)  2018-ban megjelenő „A tornádó oldalszele – Szubjektív válságtörténet 2007–2013”  című művének rendkívül kedvező fogadtatása volt hazánkban.  Ez annak is köszönhető, hogy a könyv szubjektíven, érthető formában tárja fel a 2007/2008-as gazdasági világválság történéseit, ezzel összefüggő személyes tapasztalatait és mutatja be a magyar jegybank által alkalmazott monetáris politikai eszközöket, miközben kitér annak fiskális politikával való viszonyrendszerére is. A monográfiával kapcsolatban már többen megkeresték, amelynek eredményeképpen komplex, a válságot szubjektív szemszögből megközelítő interjúk készültek. (pl.: https://index.hu/gazdasag/2019/05/16/kiraly_julia_interju/)

Napjainkban azonban az is érdekes kérdéseket vet fel, hogy milyen hatása van és lesz a koronavírusnak az egyes országok, kiváltképpen Magyarország monetáris- és gazdaságpolitikájára. Mind a 2007/2008-as gazdasági világválság, mind a jelenlegi helyzet az állami szerepvállalás megerősödését hozta el számos területen. Vajon az állami beavatkozás a pénzügyi szektorban is növekvő tendenciát mutat? A jelenlegi helyzetből a 2008 után a sokak szemében negatív szerepkörbe került bankrendszer jelentheti a kiutat?

Ebben az interjúban a jelenlegi események, A tornádó oldalszele – Szubjektív válságtörténet 2007–2013” című könyv fényében való megvilágításával kapcsolatban tettem fel néhány kérdést Király Júliának.

 

Interjú „ A tornádó oldalszele – Szubjektív válságtörténet 2007–2013”  című könyv írójával

 

A 2008-as gazdasági világválság és most úgy látszik a koronavírus hatására több területen megnövekedett az állami szerepvállalás igénye és szükségessége. Ön szerint ez a bankszektorban is megnyilvánul?

A bankszektorban az utóbbi évtizedben történtek államosítások, de ­− ahogy Várhegyi Éva (Szerk. megj.: magyar közgazdász, MTA doktora, kutató) kiválóan megfogalmazta − ezek inkább úgynevezett tranzitállamosítások voltak.  Hiszen annak ellenére, hogy hosszabb-rövidebb időre állami tulajdon érvényesült egyes intézmények − például a Takarékbank, Magyar Külkereskedelmi Bank (MKB) vagy a Budapest Bank (BB) − esetében, gyakorlatilag arról volt szó, hogy egy tranzitállamosítás (politikai hatalomhoz közel álló gazdasági érdekcsoportok kezébe kerül jelentős tulajdon) révén ezeket speciális befektetési csoportoknak játszották át. Ezen módszer alkalmazása pedig olyan, legfőképpen nem exportképes ágazatokban történt, ahol nem kell a hatékonyságot biztosítani, hiszen azokban a piaci verseny kevésbé erős, nincsenek kitéve a nemzetközi versenynek, és a vállalatok az állami megrendelések révén képesek bővülni.

Minden vállalatot különböző érdekek határoznak meg. Mennyire nehéz beazonosítani ezeket az érdekviszonyokat az állami, illetve a piaci szektorban?

Térjünk át arra milyen egy állami versus magán vállalat működése, beleértve a bankokat, és legyünk tekintettel az átmenetileg állam tulajdonban lévő bankokra is. Nagyrészt a szakirodalommal összhangban valóban azt fedezni fel, hogy az állami többségi tulajdon kevésbé hatékony irányítást, nagyobb korrupcióra való hajlamot és kevésbé szervezett vállalati működést eredményez. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy mindig és minden körülmények között így van, és nem jelenti azt sem, hogy a gazdaság bizonyos szektorában, adott célok érdekében nincs szükség állami irányításra vagy állami vállalatra. Így például a bankszektoron belül a fejlesztési, valamint export és import bankok a világon mindenütt állami irányításban/tulajdonban vannak. Hiszen ezek olyan speciális feladatot látnak el, amelyek részben az állam fejlesztési, gazdaságpolitikai céljait szolgálják és piaci kudarcokat küszöbölnek ki. Egyértelműen nem tiltakoznék az állami tulajdon gazdaságban való megjelenése ellen, de azt látni kell, hogy a piaci körülmények között működő vállalatok körében funkcionáló állami tulajdonú vállalat, az előbb felsorolt negatívumokkal rendelkezik, tehát: gyengébb irányítás, kevésbé hatékony működés és nagyobb korrupcióra való hajlam jellemzi.

Politika hálójába kerülő gazdaság a járadékvadászatra erőteljesebben ösztönöz. Jelenlegi feladatomból adódóan elmélyültem a görög bankszektor kérdéseiben, ahol elég határozottan látni ennek negatívumait.

 

A monetáris és fiskális politika egymástól való függetlensége alapvető fontosságú. A könyvében azonban többször említette, hogy ez jelenleg hazánkban nem kellőképpen biztosított. El tudná mondani miért gondolja így?

Gazdaságirányításnak két jól elkülönült ága a monetáris és fiskális politika. Az együttműködésükre szerintem szükség van, tehát az sem jó, amikor kemény harcban állnak egymással. Ilyen szempontból egyáltalán nem tartom sikeresnek a mi jegybanki hat évünket (Szerk. megj.: 2007-2013), hiszen a függetlenség formális biztosítéka megvolt, de miután az együttműködés hol az egyik, hol a másik oldalról hiányzott, így igazából nem volt eredményes a gazdaságpolitika.

A sikeres együttműködés feltétele, hogy egyik se legyen domináns szereplő. Fiskális dominanciáról beszélünk akkor, amikor egyértelműen az államfinanszírozás követelményei vagy az állami gazdaságpolitika irányítása határozza meg a monetáris lépéseket. Ez gyakran a monetáris finanszírozással jár együtt, burkolt vagy nyílt formában. De az ellenkezője, azaz a monetáris dominancia sem megfelelő.

Nem jó, amikor szigorúan ellentétesen működik egymással a fiskális és monetáris politika, így amikor az egyik lazít, míg a másik szigorít. Tulajdonképpen a szerencsés az, ha jó irányba, és mind a kettő egyformán mozdul: ugyanakkor lazítanak, úgy érezvén, hogy a gazdaság fellendítése érdekében ez fontos, és egyformán szigorítanak, amikor a gazdaság működése ezt teszi szükségessé.

Hadd említsek rossz példákat:

  • Nem volt jó a 2000-es évek fiskális és monetáris politikája, hiszen − ha nem is sokáig, de − explicit módon egy fiskális dominancia uralkodott: egy elszaladó államadósság és az ezzel párhuzamosan rendszeres megvalósuló fiskális lazítás az együttműködés jegyében úgy kívánta meg a monetáris politikától, hogy lazítson egy inflációs periódusban. A monetáris politika ezzel szemben befeszült és vissza akarta kényszeríteni a fiskális politikát egy keményebb stratégiába az infláció letörése érdekében. Ez nagyon későn sikerült, és amikorra sikerült addigra a nyakunkon volt a válság. Tehát ilyen értelemben egy kezdeti fiskális dominancia, majd utána egy ezzel szemben fellépő monetáris erős szigorítás és a fiskális politika „pedagógiai nevelése” nem volt jó, hiszen ily módon hiányzott az optimális együttműködés.
  • De ugyanúgy rossz volt a 2010 utáni egymásnak feszülő fiskális és monetáris politika is. Ekkor alapvetően a fiskális politika részéről való teljes együttműködésképtelenség volt jellemző. Ebben az időben a pénzügyminiszter rendszeresen nem találkozott a jegybank elnökével, ami egy súlyos demokrácia deficites helyzetet eredményezett. Ha emlékszik a válság filmekre mindegyikben meghatározó, hogy a jegybank elnök és a pénzügyminiszter éppen együtt reggeliznek. Hát erre 2010-2013 között Magyarországon nem került sor.

2013 után a monetáris politika formális értelemben teljesen önállóvá vált, de a volt pénzügyminiszter vette át a jegybankelnök szerepét, ami nagyon sok esetben nem igazán szerencsés, hiszen egy korábbi gazdaságpolitika folytatását jelzi monetárispolitikai eszközökkel. Ez történt 2001-ben és 2013-ban is. Ilyen értelemben tartalmilag nem beszélhetünk független monetáris politikáról.  
A mostani helyzet megint értelmetlenül rossz, mert a kooperáció teljes hiánya jellemzi a jegybank és a pénzügyminisztérium együttműködését. A jegybankelnök ugyanis egyértelműen gazdaságpolitikai irányítóvá akar válni, ami a jegybank túlterjeszkedése, és amire semmilyen mandátuma nincs meg.
Az, hogy a függetlenségnek hol van az optimális szintje, azt gondolom nincs egy abszolút kőbe vésett és tankönyvben meghatározott mérték. A törvény erre tulajdonképpen csak egy lehetőséget, egy keretet ad. Amit most a pandémia alatta megtapasztalt a világ, − beleértve az első időszakban Magyarországot is, −  az pontosan azt mutatta, hogy a jegybankoknak és a kormánynak, azaz a monetáris és fiskális politikának az együttműködése teszi csak lehetővé egy súlyos válságnak az elmélyülését és aktív kezelését.
Az a fajta jegybanki önállóságnak, ami az inflációs célkövetés rendszerének kialakulásakor fogalmazódott meg a világban, egy elég szélső példája az Európai Központi Bank (EKB) kialakítása volt. Ennek során például nagyon szigorúan vették a monetáris finanszírozás tilalmát, éppen azért, hogy ne jöhessen létre fiskális dominancia. Ez soha nem volt se az Egyesült Királyságban (volt EU tagsága ellenére), se az USA-ban, hiszen ezen országokban vásárolhatott a jegybank állampapírokat.
Az EU által képviselt monetáris finanszírozás tilalma azt akarja megakadályozni, hogy létrejöjjön egy olyan fiskális dominancia, amikor a jegybank finanszírozza meg az állam adósságát, azaz egy teljesen más felfogása  alakuljon ki a jegybanknak, amelyet viszont a modern monetáris elmélet próbál sugalmazni. Ezt azonban sikerült olyan ortodox módon megvalósítani, ami kezdetben a  válságkezelést is megnehezítette az Európai Unióban. Tehát nem véletlen, hogy sokkal többen beszélnek arról, hogy újra kell gondolni a jegybankok önállóságát. Szerintem az eredeti önállóság koncepciót – miszerint a jegybank politikai befolyás nélkül hozza meg döntéseit – meg kell őrizni, de az állammal való együttműködést igenis szorosabbá lehet tenni. Együttműködést, de nem alávetettség. Persze ez nehéz, mert mindig attól függ, hogy éppen milyen államról beszélünk.

 

Ha a monetáris politika nem független, lehet-e ennek bármilyen kedvezőtlen hatása a következő időszak problémáinak kezelése során?

A világban az egyik legaktuálisabb kérdés a jegybankok mandátuma. Nagyon sokáig azt vallottam, hogy a jegybank elsődleges meghatározó mandátuma az árstabilitás elérése, ehhez járult az USA-ban a teljes foglalkoztatottság célkitűzése. Ezen utóbbi egyedüli ország, amelynek kettős mandátuma volt.
De ha ma körülnézünk, akkor a jegybank egyre több mandátumot kap: pénzügyi stabilitás biztosítása, a gazdasági fellendülés biztosítása, a klímaválság elleni küzdelem, az egyenlőtlenség leküzdése, és ehhez teszi még hozzá az MNB a versenyképesség elérését, és az innováció felgyorsítását. Véleményem szerint ennyi mandátumot nem visel el egy olyan szervezet, aminek egy jól meghatározott elsődleges célja van. Tehát a jegybanki mandátumok partalan szélesítését messzemenően ellenzem. Egyetértek Önnel abban, hogy ez akadályozza a jegybank elsődleges mandátumának elérését, amelynek eredményeképpen Magyarország Európában a legmagasabb inflációval tud „dicsekedni”.
Az tény, hogy gazdasági válság esetén a jegybanknak aktívabbnak kell lennie, így a szokásos eszközein és feladatin túl – miszerint likviditást biztosít − nem kizárható, hogy egyéb feladatokat is el kell látnia, de ezzel kapcsolatban azért még elég nagy viták vannak. A nemkonvencionális jegybanki eszközök alkalmazása lényegesen megváltoztatta a gazdasági ciklusok menetét.
Egyvalami azonban nagyon izgalmas. A fejlődő országok − a kelet-európai országok között pedig végképp −, egyedül a Magyar Nemzeti Bank alkalmazott nem konvencionális monetáris eszközöket. Sem a lengyelek, szlovákok, csehek, szlovének, románok és még a bolgárok sem alkalmaztak ilyen instrumentumokat. Illetve a pandémia idején minimális mértékben. A jegybank túlaktivitása abban is látszik, hogy a pandémia idején egy átlagos kelet-európai jegybank három-négy bejelentéssel/új válságkezelő eszközzel élt, az EKB negyvenkettővel, addig az MNB huszonnyolccal. Tehát ez is elég világosan mutatja, hogy a magyar jegybank túlterjeszkedik és összevissza kapkod.

 

Az MNB elsődleges célja az árstabilitás elérése. Volt-e olyan döntése a jegybanknak amelyiknél úgy érezte, hogy ezt mégis hátérbe szorítva fiskális politikai érdekeket tart szem előtt?

Nem, ezt nem mondhatjuk. A válság kezdete óta deklarációjában a jegybank szinte mindennel szeret foglalkozni, így tanulmányai, jelentései a gazdaság minden területére kiterjednek. Matolcsy György gazdaságpolitikásként viselkedik, de szerencsére a jegybank stábja, a jegybank stábként működik és a megfelelő döntéseket készíti elő. Tehát ha azt kérdezi, hogy 2020 márciusa óta − azon túl, hogy meglehetősen aktív volt − a jegybank, kifejezetten hibás döntést hozott-e, akkor a válaszom az, hogy nem. Kifejezetten fölösleges döntéseket hozott, de hibásat nem. Az utóbbi 4-5 hónapban, amikor a jegybank elnökét is meggyőzték erről, hogy nyíltan is lehet kamatot emelni, azóta elég normális mederben folyik a monetáris politika.
Lássuk be, hogy a magyar monetáris politikának a zavarodottsága két forrásból ered. Egyrészt abból, hogy Matolcsy György gazdaságpolitikai centrumnak képzeli magát, és ezért a jegybank olyan kiadványokat tesz közzé, amelyeknek semmi köze a jegybank feladataihoz. A másik, hogy a jegybankelnök sokáig tartotta azt a tézisét, hogy kamatot nem emelünk, így jegybank az alapkamat változtatása nélkül, nagyon bonyolult, rafinált döntéseken keresztül tudta ezt közvetetten megtenni. Oktatási szempontból gyönyörű, egyedülálló megoldásról van szó, amely sajnos kezd lassan megszűnni.

 

A MNB hosszú idő óta 2021-ben emelt először a jegybanki alapkamaton (0,9%). Ez a 30 bázisponttal történő emelés, Ön szerint elégséges, ahhoz, hogy megakadályozza az infláció (és így például az ingatlanárak) elszállását?  Vagy további emelésekre lehet szükség?

A mostani infláció egy kérdéses jelenség, mert nem tudunk egyértelműen válaszolni arra, hogy egy egyszeri  árszínvonal megugrásról van e szó, − amely alapvetően a pandémia utáni gazdasági fellendülés egy velejárója − vagy a másodkörös hatások (azaz a várakozások elszabadulása) révén egy tartós inflációs spirálnak nézünk elébe.
Valamennyi hónapban izgalmas az infláció alakulását nézni és attól, hogy az júniusban mérséklődött nem jelenti azt, hogy évvégéig nem fog emelkedni és ezen belül főleg az magrészen, - amelyre a monetáris politikának inkább hatása van,- nem fog e a szükségesnél jobban  erősödni. Ebben az esetben a jegybanknak valóban folytatnia kell a szigorítási ciklust. Kezdete az szerintem olyan értelemben megkésett volt, hogy már 2018 végén vagy 2019 elején - a pandémia előtt - szükség lett volna rá, hiszen akkor látszott az elszaladó infláció. Azonban az elmúlt 2-3 hónap kommunikációja és kamatlépései megnyugtatók, ha és amennyiben monetáris eszközökkel meg lehet fogni az inflációt.
A jegybank addig képes az inflációval megbirkózni, ameddig azt a monetáris csatornák lehetővé teszik. Az a kérdés, hogy az államadósság valóban egyszeri túllépése és a költségvetési hiány alakulása egyszeri/kétszeri elszállást jelent e. Erre nagyon jó példát mutatott a 2000-es évek első felének gyakorlata, amely bebizonyította, hogy fiskális oldalról kialakuló inflációs nyomást csak monetáris eszközökkel ellensúlyozni nem lehet (azaz lehet csak töréshez vezet).

 

Egy korábbi interjújában már beszélt arról, hogy most is növekszik egy ingatlanár buborék, amely nem biztos, hogy ki fog pukkadni, az előre nem látható.  A növekvő buborékhoz a kormány lakástámogatási koncepciói, illetve például a CSOK is hozzájárul?

Pandémia első időszakában várták, hogy megáll a lakásár növekedés, de az akkor meg is történt. Ha visszagondolunk, a 2000-es évek elejének ingatlanbuborékában egyértelműen két tényező játszott szerepet: az egyik volt a devizahitelezés, a másik a sokkal korábban bevezetett támogatott lakáshitelezés. Tehát az állami szerepvállalás a lakásszektorban nagyon gyakran nem jár ingatlanbuborék kialakulásával.
Az, hogy a CSOK, babaváróprogram hozzájárul az ingatlanár buborékhoz az kétségtelen, de nemcsak ennek a révén, hanem az építőipar révén is, amelyben a kormányzópárthoz közeli vállalkozói réteg érdekelt. Tehát az építőipar kedvezményezett helyzetbe hozása egyértelműen a lakásárbuborékhoz vezet, hiszen az továbbgyűrűzteti a lakáspiacot, keresleti és kínálati oldalon egyaránt. Utóbbi oldalon is  van egy erős nyomás, amelynek le kellene törnie az árakat, de az eközben mesterségesen erősített kereslet nem engedi,  így az építőipari profitokat jó magasan sikerül tartani.

 

2020-ban az egyik interjújában azt mondta, hogy 2008-as gazdasági világválság abban is másabb, mint a mostani helyzet, hogy a korábbinál a pénzügyi rendszer volt a probléma, most pedig a bankrendszer lehet a válság egyik gyógyítója. Ha nem a pénzügyi szektorból, akkor honnan „várható” a válság kiindulása?

Ez a megoldás most van, ez a pandémia. Az elmúlt évben bármilyen banki fórumon felszólaló bankvezetőt nézünk, előadásának első mondata mindig az volt, hogy 2008-ban mi voltunk a probléma oka, most mi vagyunk a probléma megoldása.

 

Hazánk ezen az úton halad-e? Mennyire mondhatjuk ehhez a magyar bankrendszert stabilnak és mennyire adottak a lehetőségei a „megmentésre”?

Bármilyen meglepő a magyar bankrendszer elég stabil. Gondolja meg, hogy Magyarországon vezették be a leghosszabb, leginkább elnyúló moratóriumot. Mindenütt a világban véget ért már, a bankok csupán önkéntesen hosszabbíthatnak ügyfeleiknek. Magyarországon már több mint egy éve tart és valószínűleg több mint fél évig tartani fog. A bankok ezt még jól tudják kezelni.
Annak ellenére, hogy az intézmények számára ez akkor is veszteség, ha megfelelő likviditást kapnak, illetve, ha azt elszámolhatják, mivel az ügyfeleket nem terhelhetik kamatos kamattal. Ez jelen pillanatban tőke szinten közel egy százalékpontos veszteséget jelent az intézmények számára. Szerencsére bőven van tőkepuffer, a magyar bankrendszer tényleg tőkeerős, amit mutat az is, hogy az EKB által az elmúlt hónapban (szerk.megj.: júliusban) végrehajtott stressz tesztben az OTP szokás szerint az egyik legjobban teljesítő bank volt.
Ahol kétségeink vannak, és ahol azt mondjuk egy gazdasági helyzet vagy egy politikai változás súlyos problémákat okozhat az kifejezetten csak az előbb említett tranzitállamosításon átment bankok (a takarékbank, MKB és BB), amelyekből mára már létrejött az egy „szuperbank”, a Magyar Bankholding Zrt.. A magyar gazdaságnak egy neuralgikus pontja ez. Nem kell feltétlenül egy külső válság, elég lehet akár a jelenlegi bizonyos ágazatokban mesterségesen szított ciklusnak a megtorpanása. Nagyon nagy kérdés például, hogy az Európai Unió helyreállítási alapjából jelenleg nem lehívható összeg, ami csak később kerül kifizetésre, milyen gazdasági hatásokkal fog járni.

 

Gondolok itt arra is, hogy a 2008-as gazdasági világválság hatására az emberek bizalma jelentős mértékben megingott a bankrendszert illetően, ami a mai napig érezteti a hatását. Ilyen körülmények között - ”bizalom hiánya” - miatt  be tudja e tölteni a szerepet e szektor, nem válhat e a pénzügyi rendszer is elszenvedővé?

Ez menthetetlen. Ez azért az, mert a moratóriumot lejáratják, és az ügyfelek, amikor először szembesülnek azzal, hogy milyen terheik vannak, az lesz a vége, hogy mindenről a bank tehet. És akkor magyarázhatják a bankok, hogy de hát az annuitásos törlesztés és a kamatszámítás. Senki nem fogja elhinni, hogy nem a bank a hibás. Ami tovább fogja gyengíteni természetesen a bankrendszer iránti nem mindinkább „bizalmat”, hanem inkább rokonszenvet. Majd elkezdődik megint a mondás, hogy meg kell büntetni a bankokat.
Az a furcsa, hogy közben a bankrendszerbe vetett bizalom megvan, tehát a bankbetét állomány nem csökken, hanem éppen, hogy nő. A fizetési forgalom, amit nagyrészt még mindig bankszektor bonyolít le, valamint a fintech-ek (Financial Technology) is jelentős szerepet játszik, a revolut előretörése ellenére. A fizetési forgalmat szoktam példának felhozni, hogy a bankrendszerbe vetett bizalom mennyire nem ingott meg, hanem töretlenül emelkedik.
Ha 2000-től kezdve rákeresünk a statisztikákra (pl.: kártyaforgalom vagy átutalások forgalma), ahol az ábrán akár a darabszámot, akár a volument nézzük és odatesszük valaki elé, hogy mutassa meg hol volt a nagy pénzügyi válság, láthatatlan. Szóval az emberek szidják a bankokat, de azt megszoktuk, hogy a fizetési forgalmat rajtuk keresztül bonyolítjuk le. Így ilyen értelemben nem szűnt meg a bankokba vetett bizalom, az a fajta betétkivonási hullám, amit mi (szerk megj.: 2007-2013 között) kétszer tapasztaltunk meg a nagy válság alatt az most a pandémia alatt nem volt.

 

Mit gondol az inflációs célkövetésről a mai monetáris politikában? A Tornádó oldalszele c. könyvében azt írja, hogy nálunk több okra vezethető vissza annak sikertelensége (pl.: politikai értetlenség, jegybanki függetlenség semmibevétele, fiskális beavatkozás az árakba). A könyv lezárását követően történt e valamilyen változás e kérdéskört illetően?

Amit a könyvben felsoroltam okokat, abból az egyik fiskális politikával való együttműködés hiánya volt. Most ez a viszony megint kezd feszülni, nem tudni, hogy mi lesz belőle.
A másik a lebegtetéstől való félelem, ami pedig egyre erősebben megvan. Tehát a monetáris politika önállóságára − a modern világban, amikor ilyen nagymértékű a tőkeáramlás és ilyen szinten össze vannak kapcsolódva a gazdasági ciklusok, − igazából egyre kisebb a lehetőség. Tehát amiért mi úgy tapasztaltuk régebben, hogy félünk a lebegtetéstől − pedig engedni kellett volna szabadon mozogni a forintot −, az most sincs meg, ennek ellenére ugyanúgy megvan a félelem a lebegtetéstől. Ha visszaemlékszik a pandémia alatt volt egy pillanat, amikor a forint 370 Ft fölé gyengült és a jegybank azonnal brutálisan közbelépett. Hiába nincs már devizaadósság, az a félelem, hogy ez a befektetőknek üzenet az ország gyengeségéről, továbbra is bennünk van. Tehát igazából a monetáris politika/az inflációs célkövetés klasszikus feltétele a szabad árfolyam, ma már nincs meg (nem lehet meg) egy nyitott ország esetében. Túl nagy a tőkeáramlás szabadsága, a ciklusok összehangoltsága és a nagy központi bankok tovagyűrűző hatása.
Amitől most szabadabb az inflációs célkövetés és talán jobban működik, hogy nincsen meg az a nagy devizahitel állomány. A könyvben elég sokat írtam az adott fejezetnél, hogy egy jelentős visszahatáshoz vezet, ha túlságosan devizában eladósodott a magánszektor. Hiszen ekkor egy kamatemelés további hitelnövekedéshez vezetne megszorítások helyett.
Szerintem tehát, ami miatt most sokkal korlátozottabb az inflációs célkövetés egy kis nyitott országban (ez ugyanúgy igaz Csehországra is), hogy sokkal összehangoltabbá vált a világ a nagy volumenű tőke áramlásokon keresztül, tehát a monetáris politika önállósága, mint olyan egyre gyengébb. Ezért is lettem európárti. Tehát az az állítás, hogy az euróra való áttéréssel elveszítjük monetáris politikai önállóságunkat – a fentiek miatt is − nem egy meghatározó érv.

 

Az MNB devizatartalékának egy részét 2013 óta (eltérve az európai uniós átlagtól) kínai „reminiben” tartja és az arány azóta folyamatosan növekszik. Ez egy unikális döntés az Európai Unióban, hiszen sokan e valuta ilyen szerepét is megkérdőjelezik. Lehet-e ennek bármilyen veszélye vagy hátrányos következménye egy újabb világméretű válság esetén?

Marginális. Amikor írtam a könyvet egyedüliek voltunk a világban, aki reminiben tartalékolt, de azért ez az egész szempontjából elhanyagolható hányad. Sokkal súlyosabb, hogy a tartaléknak több, mint 10%-a aranyban van, ami klasszikusan nem jó készlet. Tehát ezt én egy nagyobb gondnak tartom, ellentétben miniszterelnökünkkel, aki azt tanulta meg gyerekkorában, hogy akinek aranya van, mindene van. Régen ez lehet igaz volt, mára ez már akadály mintsem előny.
Ma egy pénzügyi gazdasági válság esetére Magyarországnak elegendő a tartalékállománya, ami nagyrészt megfelelő formában is van. Egyedül az aranykészletek művelése nem ebbe az irányba mutat, hiszen azokra nem gazdasági vagy pénzügyi okból van szükség, hanem geopolitikaiból (pl.: háború idején).

 

Magyarország devizatartaléka 2020-ban az elmúlt évekhez képest jelentősen megnövekedett. Ön szerint a jelenlegi helyzetben az a jobb, ha kevesebb, vagy ha több devizatartaléka van hazánknak?

Ma megfelelő devizatartaléka van hazánknak. Jelentős mértékben csökkent az ország devizában való (külső) eladósodottsága és nincs belső deviza adóság sem.

 

Interjút készítette: Dr. Lovas Dóra, MTA-DE Közszolgáltatási Kutatócsoport tudományos segédmunkatársa, DE ÁJK egyetemi tanársegéde

Kategória: KormányzásKözérdekPénzügyi válságBrexit Eng: Fogyasztóvédelem: Consumer Protection: 16th Anniversary: 
Kutatócsoport2

Az uniós versenyjog érvényesítésének kihívásai a digitális szolgáltatások piacán

2 hónap 2 hét ago

Napjainkban világszerte előtérbe kerültek a digitális óriásvállalatok körüli versenyjogi problémák, mely alapján egyértelművé vált, hogy sürgős szabályozási reformra van szükség ezen a rendkívül fontos - ennek ellenére alulszabályozott - területen. Bár a közös piac versenyjogának kialakítása, és annak felügyelete az Európai Unió kizárólagos hatáskörébe tartozik, gyakran felmerül az a probléma, hogy annak gyakorlása során az érint olyan hatásköröket, amelyek a tagállamok kizárólagos vagy az unióval megosztott hatáskörei közé tartoznak. A merőben eltérő tagállami gazdasági és kereskedelmi érdekek pedig hosszadalmassá és körülményessé teszik a szabályanyag kialakításának folyamatát. Jelen írás a jogérvényesítés nehézségeinek indokait vizsgálja elméleti és gyakorlati keretek között.

Versenyelméletek és digitális piacok

Induljunk ki abból a közgazdaságtani elméletből, mely szerint a tökéletes piaci verseny az az optimális állapot, amelyhez a versenyjogi szabályozásnak igazodnia kell. Megfordítva mindezt, olyan versenyjogi szabályozást kell tehát létrehozni, amelyek a tökéletes versenyt (ahol sok szereplő van a piacon, ezek a szereplők árelfogadók, a termékek homogének, a piaci ár pedig az egyensúlyi ár, vagy annak közvetlen közelében van, ahol a szereplők szabadon be és kiléphetnek a piacról) hivatottak biztosítani.[1]

A digitális alapokon nyugvó piacok robbanásszerűen növekednek az elmúlt évtizedben, így nyugodtan kijelenthetjük, hogy a versenyjog legfontosabb megoldandó dilemmái ezen a területen találhatók, ahogy az uniós jogalkotás más területeken is küzd a digitalizáció okozta kihívásokkal, például adóztatás, adatvédelem stb. Ugyanakkor megjegyezhető, hogy még így is a versenyjogi szabályozás volt az, amely leginkább tudott reagálni a digitalizáció okozta kihívásokra, ez azonban nem jelenti azt, hogy ne lenne számos további megoldandó probléma.

Az előzővel szemben akad azonban olyan irányzat is, amely szembe megy a tökéletes verseny szükségességének dogmájával. A Joseph Schumpeter nevéhez fűződő monopolista versenyelmélet szerint pont a piacra történő szabad belépés az, ami annak a profitnak a redukálódásával jár, amellyel a leginnovatívabb vállalkozókat jutalmazta a piac. Tehát a monopóliumokat erősen támadó versenypolitika adott esetben csökkentheti a K+F tevékenységet egyes piacmodelleknél, tekintve, hogy a Schumpeter féle doktrína szerint a monopóliumok az innováció zászlóshajói a tőkés gazdasági berendezkedésben. Ezen elv alapján működik néhány jelen cikk szempontjából releváns piac, például a mobiltelefonok és szoftverek piacai is.[2] 

Kérdés tehát, hogy a korszerűsítésre szoruló európai versenyjogi szabályozásnak mely elméletet kell alapul venni. A dilemma véleményem szerint könnyen eldönthető, hiszen az Európai Uniónak a digitális piacok terén elsősorban fogyasztóvédelmi és a szabad versenyt erősítő szempontokat kell szem előtt tartania ahelyett, hogy olyan szabályozást alakítson ki, amely meglehet, hogy a felszállóágban lévő európai digitális cégek K+F tevékenységét támogatja, de nem oldja meg az összehasonlíthatatlanul nagyobb amerikai digitális óriások által felvetett problémákat.

Az egyik fő kérdés, hogy a versenypolitika milyen módon tudja leginkább szolgálni az európai fogyasztókat. Ehhez kapcsolódóan érdemes megvizsgálni a verseny társadalompolitikai funkciójának érvényesülési lehetőségeit a digitális vállalatok gyakorlatának tekintetében. A társadalompolitikai funkció leegyszerűsítve azt jelenti, hogy a verseny révén elkerülhetők az önkényes hatalmi pozíciók jöjjenek létre a gazdasági térben.[3] A Bizottság vizsgálati eredményeit is figyelembe véve azt a lesújtó felismerést tehetjük, hogy az aktuális folyamatok épp az ellenkező irányba vezetnek. A problémakör fő eredőjét ugyanis pont az adja, hogy digitális piacok domináns vállalatai gyakorlatilag monopolhelyzetben helyzetben vannak, ami gazdasági értelemben analóg az önkényes hatalmi pozícióval. Az „önkényes” hatalmi pozíció több oldalról is megközelíthető esetünkben, azonban meglátásom szerint elsősorban a már fentebb ismertetett „kapuőr” funkcióban, és a piac „kisajátításában” ragadható meg. Mindezek alapján arra a következtetésre juthatunk, hogy a szabad versenynek tulajdonított pozitív funkciók érvényesülését alapjaiban képes ellehetetleníteni a monopolisztikus digitális- technológiai vállalatok aktuális működési trendje, mindez pedig jogi kihívásokat teremt.

A közgazdaságtani sajátosságok

A problémakör komplex mivolta teszi különösen nehézzé a jogászok munkáját, hiszen technológiai, közgazdasági szempontok egyaránt fontos szerepet játszanak a jelenségekre adott megfelelő jogi szabályozás kialakítása során, így jelen cikkben is szükségesnek tartom ezen szempontok alapvető bemutatását.

A digitális piacokon kínált szolgáltatásokat, a fogyasztókat és a termelőket összekapcsoló digitális felületek közvetítik. E felületek legtöbbször nem állítanak elő új terméket vagy szolgáltatást, működésük központi eleme, hogy különféle igényeket hangolnak össze: növelik az egyik oldalon jelen lévő „ügynökök” számát, és vonzóbbá teszik másik oldal aktív szereplői számára a felületet.[4] A fogyasztók az internetes kereskedelmi térben található információhalmazt használják vásárlás, ár- és tulajdonság összehasonlításra, szállítási feltételek megismeréséhez és egyéb döntések meghozatalához. Gyorsan, és kevés ráfordítással lehet adatokat eljuttatni a fogyasztókhoz, valamint az értékesítési lánc bármely szereplőjéhez. Mindez a digitális piacok egyik nagy közgazdasági előnye: az extrém megtérülési ráta.[5] Ennek alapja, hogy a soha nem látott ütemű technológiai fejlődés lehetővé tette a korábban elképzelhetetlen mennyiségű adat gyűjtését, tárolását és felhasználását. A digitalizált piacok szereplői az adatot, mint nyersanyagot használják fel tevékenységükhöz, rendkívül magas számú felhasználó fogyasztási-kapcsolattartási szokásaihoz férnek hozzá. Az adat, mint „nyersanyag” tehát kulcsszerepet tölt be ebben az újszerű, úgynevezett platform alapú gazdaságban, és itt el is kezdődnek a jogi bonyodalmak.

A digitális piacok egyik legfőbb jellegzetessége az úgynevezett közvetlen és közvetett hálózati hatás érvényesülése. A közvetlen hálózati hatás azt jelenti, hogy felhasználók számának növekedése miatt a platform egyre vonzóbbá válik az újabb és újabb felhasználók számára, ezáltal egy öngerjesztő folyamat lép működésbe, ami exponenciálisan növeli a domináns vállalat elérését a piacon. A közvetett hálózati hatás pedig a másik oldal szereplőit veszi figyelembe, vagyis a felhasználók számának emelkedése vonzóbbá teszi a platformot a szolgáltatók számára is. Az újonnan piacra lépő vállalatoknak - még ha alacsonyabb árat vagy nívósabb szolgáltatást is kínálnak - tömegesen kellene elvonniuk a felhasználókat a domináns vállalattól, mivel a platformok népszerűségét gyakorlatilag a felhasználók száma határozza meg.[6] A digitális piacok a hálózati hatásnak betudhatóan nagy szereplők körül koncentrálódnak, és természetszerűleg monopolizálódnak. Mivel ezeknek az óriásvállalatoknak rendkívüli mennyiségű adat áll rendelkezésére, és már kiterjedt felhasználókörrel rendelkeznek, az új vállalatoknak szinte lehetetlen piacra lépniük és versenytárssá válni.

Mindebből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy az erőfölénnyel való visszaélés a monopolisztikus digitális vállalatok tekintetében újraértelmezendő, hiszen esetükben nem a bevett, aránylag nagy piaci részesedést és kisebb-nagyobb versenytorzító magatartásokat kell értenünk alatta, hanem adott esetben kvázi piaci egyeduralmat, azzal a képességgel kiegészülve, hogy gyakorlatilag ellehetetleníthetik a piacra lépést. Az érintett piacok meghatározása pedig eddig nem tapasztalt nehézségekbe ütközhet, tekintve, hogy a digitális piaci szereplők nemritkán új piacokat alkotnak ahelyett, hogy a már meglévő piacokért versengenének.[7][8] Mivel gyakran van átfedés a piacok között, egyik piacon birtokolt domináns pozíciójuk felhasználásával adott esetben kisajátíthatnak egy másikat is (mint az a klasszikusnak mondható „Microsoft kontra Bizottság” ügyben történt). Végezetül fontos megemlíteni azt a jelenséget is, amikor egy már meglévő piacra a platform olyan hatást képes gyakorolni, amely alkalmas annak döntő mértékű befolyásolására. Erre jó példa az online hírtartalmak közvetítésének piaca, ezen probléma körül alakult ki a közelmúltban súlyos vita az ausztrál kormány és elsősorban a Facebook között. A híroldalak digitális reklámjainak megjelenítéséből származó nyereség döntő hányada ugyanis a nehéz helyzetben lévő kiadók helyett a Facebook zsebében landolt. Az ausztrál kormány arra akarta rászorítani a közösségimédia-óriást, hogy fizessen a platformra átvett hírek után. A Facebook kisebb engedményeket elérve végül vállalta, hogy átalánydíjat fizet. De ez csak egy példa a sok közül, mely azt hiszem jól mutatja a terület szabályozási igényét.

Esélytelen Európai „jogérvényesítés”?

A fentiekben bemutatott piacralépési akadályok, és a már kialakított, rendkívül domináns piaci pozícióik miatt lényegében nem alakulhat ki verseny ezeken a digitális piacokon, vajmi kevés esélye van annak, hogy például egy európai vállalat potens vetélytársává váljon egy amerikai óriásmonopóliumnak. Az, hogy az Egyesült Államokban alakultak ki ennek a gazdasági szegmensnek a vezető vállalatai, véleményem szerint elsősorban azzal magyarázható, hogy évtizedekig rendelkezésükre állt az USA hatalmas belső piaca, ahol szabadon növekedhettek, még az Európai Unió hasonló jellegű vállalatainak erre nem volt lehetőségük. Így hiába innovatívak, nem képesek a megosztott piacokon olyan mértékű tőkefelhalmozást véghez vinni, mint amerikai vetélytársaik. Kérdés, hogy az összegyűjtött, rendelkezésre álló adatok tekintetében elképesztő előnyt birtokló vállalatokat nem kellene-e Európában kötelezni az adatok megosztására? Ezen intézkedés hiányában ugyanis csekély esély van arra, hogy a monopólium irányába robogó vállalatokat „be lehet-e érni”. A terület alulszabályozottságát jól demonstrálja, hogy az elektronikus kereskedelemre vonatkozó, legutóbbi átfogó intézkedés, a Tanács és a Parlament elektronikus kereskedelemről szóló irányelve 2000-ben született (elektronikus kereskedelemről szóló irányelv)[9], ennek megfelelően rendkívül elavult. A digitális gazdaság piaci rendkívül gyorsan fejlődnek, nagyon nehéz a jogalkotóknak a hosszadalmas jogalkotási eljárás keretei közé szorulva lekövetni a változásokat, így ez eredményezi ennek a rendkívül fontos területnek az alulszabályozottságát. Az Európai Unió napjainkban már fontosságához mérten kezeli ezt a szabályozási problémát, és új jogszabályon dolgozik a digitális szolgáltatások tekintetében. A 2018-as versenypolitikáról szóló bizottsági jelentés kiemelten foglalkozott a digitális gazdaságban jelentkező kihívásokkal.[10] A Bizottsági jelentésben foglaltakkal egyet értve megállapítható, hogy a korábbi és az új digitális piacokon megjelenő vállalatok innovációi bár pozitívan hatnak a polgárok és a vállalkozások életére, ugyanakkor alapvető fontosságú, hogy befolyásukat ne használják a verseny aláásására. A 2020. október 20-i plenáris ülésén az Európai Parlament megszavazta a tervezett jogszabályhoz kapcsolódó parlamenti jelentéseket. Kimondásra került az a - megfelelő szabályozás elérése szempontjából kiemelt fontosságú - megállapítás, hogy az új jogszabálynak növelnie kell a lehetőséget a versenyre és az új vállalkozások piacra lépésének megkönnyítésével, amit jelenleg a techóriások ellehetetlenítenek.[11]

A jelenleg hatályos európai alapelvi szintű szabályozás az Európai Unióról Szóló Szerződés (továbbiakban: EUSz) I. címében található, amely rögzíti a belső piac koncepcióját.[12] A verseny biztosítása melletti konkrét állásfoglalás a 27. számú jegyzőkönyvben kerül kimondásra. Bírósági jogértelmezést tekintve, a versenyjogi szabályokat úgy definiálták, hogy azok eszközök az Uniós célok megvalósításához, azon belül is a versenynek a közérdek, az egyéni vállalkozók és a fogyasztók érdekében történő fenntartásához.[13] Fontos leszögezni, hogy a belső piac működéséhez szükséges versenyszabályok megalkotását az Európai Unió másik alapszerződése az Unió kizárólagos hatáskörébe utalja, ezen a területen kizárólag az Uniós jogalkotók alkothatnak és fogadhatnak el aktust, a tagállamok csak annyiban, amennyiben erre az Unió őket felhatalmazza.[14] A versenykorlátozó megállapodások hatálya mind a horizontális, mind a vertikális megállapodásokra kiterjed, a vizsgálatok középpontjában azonban jellemzően a horizontális megállapodások (kartellek) állnak. A Bizottság álláspontja szerint a nagy kartellek tevékenysége a versenyszabályok legsúlyosabb megsértésének minősül, egész gazdasági ágazatokat zárhatnak el és különösen hátrányosak a fogyasztók szempontjából.[15]  A 101. cikk közvetlen hatállyal rendelkező norma, és mind a versenykorlátozó célú, mind a versenykorlátozó hatású magatartásokra kiterjed. A vállalkozások közötti megállapodás, az összehangolt piaci magatartás és vállalkozások társulásának döntései egyaránt elkövetési módozatnak számítanak.[16] A kartellekre leginkább jellemző összehangolt magatartások konkrétan nevesítve is vannak az EUMSz-ben, például az árrögzítés vagy a piacfelosztás.[17]  Az ilyen jellegű megállapodásokat a Szerződés értelmében semmisnek kell tekinteni.[18] Mindezeket a rendelkezéseket a vizsgált problémára vetítve, valamint a bírói gyakorlat áttekintése után azt a következtetést vontam le, hogy a kartellesedés nem jellemző a digitális óriásvállalatokra, egész egyszerűen azon oknál fogva, hogy oly mértékben dominálják saját piacukat, hogy a kartellekbe tömörülés felesleges, vagy adott esetben nincs is másik jelentős vállalat, amivel a megállapodás vagy az összehangolt magatartás megvalósítható lenne.

Ezzel szemben a nagyon gyakori a vizsgált körben az EUMSz 102. cikkében foglalt tilalom, az erőfölénnyel való visszaélés. Ha a legfontosabb versenyjogi dilemmát kellene kiemelnem a vizsgált vállalatok tekintetében, akkor ez lenne az. A Bíróság vonatkozó ítéletei nyomán foghatjuk meg a gazdasági erőfölény fogalmát, amely alatt azt a helyzetet értjük, mikor egy vállalkozás gazdasági ereje lehetővé teszi számára a hatékony verseny fenntartásának megakadályozását az érintett piacon annak révén, hogy általa a vállalkozás érzékelhető mértékben függetlenedni tud a versenytársaitól, a vásárlóitól, és végső soron a fogyasztóktól.[19] Fontos megjegyezni, hogy a magas piaci részesedés nem feltétlenül jelent egyet a gazdasági erőfölénnyel, az inkább csak a kiindulópontja az erőfölény meghatározásának.[20] Az EUMSz 101-102. cikkébe foglalt szabályok címzettjei a vállalkozások, és az összefonódásokra (fúziókra) vonatkozó szabályokkal együtt alkotják az Európai Unió antitröszt szabályozását. A fúziókra vonatkozó szabályozás ismertetését nem tartom e cikk szempontjából indokoltnak, de azért érdemesnek tartom megjegyezni, hogy a Szerződések szövegében nem találunk idevágó konkrét szabályozást, az elsődleges jogforrást a Tanács 139/2004/EK rendelete képezi. Továbbá fontosnak tartom megemlíteni az állami támogatásokra vonatkozó versenyszabályozást. Az EUMSz 107. cikkébe foglalt tilalom meglehetősen általános megfogalmazású, ugyanis nincs kimerítő definíciója az állami támogatások fogalmának. A cikk olyan ismertetőjegyeket sorol fel, amelyek együttes fennállásuk esetén egy állami támogatást jogellenessé tesznek. Az előny fogalmát a szabályozás alkalmazhatóságának érdekében azért igyekeztek valamelyest pontosítani, így egy Bizottsági közlemény többé-kevésbé lehatárolta annak fogalmát, eszerint: az előny olyan gazdasági előny, amelyet egy adott vállalkozás rendes piaci körülmények között – azaz állami beavatkozás nélkül – nem tudott volna megszerezni. Egy állami támogatás jogellenességnek megállapításához az alábbi feltételeknek kell teljesülnie: olyan állami intézkedés, amely előnyt foglal magában, állami vagy tagállami forrásból származik, meghatározott vállalatok vagy gazdasági ágazatok részesülnek benne, versenytorzító hatásuk van és befolyásolják a tagállamok közti kereskedelmet.[21] Az állami támogatások nem teljes mértékben tiltottak, azokat a Bizottság kizárólagos hatáskörében eljárva engedélyezheti. A tagállami hatóságok által nyújtott előnyök egyáltalán nem ritkák - tekintve a mai ítélkezési gyakorlatot - , a tagállamoknak ugyanis érdekükben áll bizonyos kedvezmények nyújtásával saját államukba csábítani vállalatokat. Mindez fokozottan igaz a rendkívül dinamikusan fejlődő digitális szegmens óriásvállalataira, ugyanis ezen cégek működésének számos pozitív hatása lehet a belföldi kutatás-fejlesztés tekintetében, valamint rendkívül megkönnyítheti a technológiai transzfer folyamatát.[22] Ezért egy tagállamnak adott esetben jobban megéri, hogy egy technológiai nagyvállalat nála működjön, minthogy betartsa az állami támogatások tilalmára vonatkozó szabályokat (jó példa erre az Apple vs. Bizottság, adóelkerülési ügy).

Az erőfölénnyel visszaélés példája a digitális piacokon: a Google Android ügy

A fentebb kifejtett különleges versenyjogi problémákat a már-már „klasszikusnak” nevezhető, 2015-ben indult Google Android ügyön keresztül szeretném bemutatni. Ez az eljárás az EUMSZ 102. cikkének és az EGT-megállapodás 54. cikkének megsértése, azaz erőfölénnyel való visszaélés miatt indult a Google ellen. Az eljárás oka a Google Inc. intelligens mobil operációs rendszerének, az Androidnak, valamint bizonyos saját tulajdonú mobil alkalmazásainak (appok) és szolgáltatásainak a használatára vonatkozó megállapodásokban szereplő egyes feltételekkel kapcsolatos magatartása volt. A Google eljárása több tevékenység és piac tekintetében is sérelmes volt. Az érintett piacok a következők voltak: az intelligens mobil operációs rendszerek licencelésének világpiaca (Kína nélkül), az Android alkalmazás-áruházak világpiaca (Kína nélkül), az általános keresőszolgáltatások nemzeti piacai, valamint a nem operációsrendszer-specifikus mobil internetböngészők világpiaca.[23] A Google összekapcsolta a Google Search alkalmazást a Play Store-ral és a Google Chrome-mal (amelyek mind különálló termékeknek minősülnek), ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy amennyiben nem kerülnek telepítésre az Android mobil operációs rendszerrel vezérelt mobil eszközökre a fentebb megemlített Google alkalmazások, úgy a felhasználó nem lesz jogosult a Play Store (áruház), a Google általános alkalmazás-letöltő központjának használatára. Ezek az intézkedések a Bizottság álláspontja szerint korlátozzák a versenyt, ugyanis az összekapcsolás jelentős versenyelőnnyel ruházza fel a Google-t, amelyet a vetélytárs keresőszolgáltatók és nem operációs rendszer specifikus mobilböngészők nem képesek ellensúlyozni, az összekapcsolás továbbá akadályozza az innovációt és a fogyasztók károsítása mellett fenntartja és megerősíti a Google erőfölényét az érintett piacokon. A Google ezen túl nem tudott semmilyen objektív, elfogadható okkal előhozakodni, amely igazolná a Google Search, a Google Chrome és a Play Store összekapcsolását.[24] Mindezek mellett további visszaélésekre is fény derült. Nevezetesen arra, hogy a Google a Play Store és a Google Search licenszelését úgynevezett antifragmentációs megállapodás aláírásához köti az eszközgyártók számára. Mindennek az a magyarázata, hogy az Android egy nyílt forráskódú rendszer, azaz szabadon használható és fejleszthető. A Google azonban a saját, jogvédett alkalmazásainak telepítését ahhoz a feltételhez köti, hogy az eszközök gyártói nem értékesíthetnek módosított Androiddal működő eszközöket. A Bizottság meglátásai szerint ez az intézkedés versenyellenes, mivel a Google így igyekszik ellehetetleníteni a potens versenytársakat (nevezetesen, akik módosított Android rendszereket fejlesztenek), nem bocsájtja rendelkezésre a versenytárs fejlesztőknek a saját tulajdonú programjait, ezzel is akadályozva az Android-módosításokat, ezzel igyekezve fenntartani saját erőfölényét az érintett piacokon.[25] Végül pedig a Google fizetett eszközgyártóknak és mobilhálózat-üzemeltetőknek, hogy azok ne telepítsenek a Google-el rivális általános keresőszolgáltatást bizonyos készülékekre. Mindez pedig erőfölénnyel visszaélést valósít meg ezen keresőszolgáltatások piacán. Ezzel csökkentették gyártók és hálózat-üzemeltetők érdekeltségét abban, hogy más keresőszolgáltatásokat is telepítsenek az eszközökre, megnehezítették a rivális keresőszolgáltatások eljutását a nemzeti piacokra, és ezáltal korlátozták az innovációt.[26]

A négy jogsértő magatartási formát az eljárás során összekapcsolták, mivel a Google egymástól kölcsönösen függővé tette azokat. Mindezek a jogsértő magatartások a Bizottság álláspontja szerint alkalmasak voltak a tagállamok közti és az EGK Felek közti kereskedelem jelentős befolyásolására. A Bizottság az ügyet lezáró 2018-as határozatában az egységes és folytatólagos jogsértés 90 napon belüli megszüntetésére, valamint 4 342 865 000 euró bírság megfizetésére kötelezte a Google-t.

A Google ezen gyakorlata rámutat, hogy a már domináns pozícióban lévő digitális vállalatnak milyen széles eszköztár áll rendelkezésére, hogy pozícióját fenntartsa.[27] A nyílt forráskódú Android szabad felhasználását gyakorlatilag lehetetlenné, de üzletileg mindenképp fenntarthatatlanná teszi a Google által alkalmazott antifragmentációs megállapodás. Ezáltal a hasonló terméket kínáló versenytársak nem fognak tudni érdemben versenyezni a Google termékeivel, mivel a Play Store alkalmazáshoz való hozzáférés hiánya kétségkívül a Google termékei felé fogja terelni a fogyasztókat.

 

A jelen tanulmányban bemutatottak alapján kijelenthető, hogy a digitális-tech óriásvállalatok körüli jogi bizonytalanság számos problémát szül a belső (és tagállami) piacokon. A problémakör eredője véleményem szerint ezen cégek monopolhelyzete és az a képessége, hogy szabályozzák a piacra történő belépést és az ott történő eredményes működést, ezáltal effektíve lehetetlenné téve a versenyt. Ezt pedig az uniós szabályok nem képesek kezelni. A tagállami gyakorlatok pedig olykor éppen támogatják – a pénzügyi bevételek reményében – ezen piaci szempontból nem előnyös helyzetek fennmaradását. Az európai jogalkotás talán legfontosabb feladata annak a jogszabályi környezetnek a kialakítása, ami megtöri a digitális monopóliumok egyeduralmát, valódi versenyhelyzetet teremt, lehetővé téve az európai vállalatoknak, hogy amerikai riválisaik potens versenytársaivá válhassanak. Az uniós jog kikényszerítésében, azaz a jogérvényesítésben így még bőven akad teendője az érintett intézményeknek, szerveknek.

 

Készítette: Dr. Bak Márton Ferenc, doktorandusz, Marton Géza Állam- és Jogtudományi Doktori Iskola

 

A tanulmány megírása az Igazságügyi Minisztérium jogászképzés színvonalának emelését célzó programjai keretében valósult meg.

 

Források jegyzéke:

 

[1] SAMUELSON, Paul A. –NORDHAUS, William D. (2012): Közgazdaságtan; Budapest, Akadémia Kiadó, 134- 135.

[2] TÓTH Tihamér (2014): Az Európai Unió versenyjoga, Budapest, Complex Kiadó, 22-55.

[3] TÓTH (2014): i.m., 29

[4] BELÉNYESI Pál (2016): Digitális Platformok és a Big Data, Verseny és szabályozás, 2016/1. szám, 134

[5] PRISKIN Boglárka-HANTOSI István (2019): A versenyjog kihívásai a digitális gazdaságban-Az Európai Bizottság tanácsadó testületének jelentése és a Fuhrman-riport tükrében, Versenytükör, XV.évf. /2. szám, 28.

[6] PRISKIN-HANTOSI (2019): i.m., 28

[7] BELÉNYESI Pál (2015): i.m., 10.

[8] OECD (2020): Abuse of dominance in digital markets, 16. Elérhető: http://www.oecd.org/daf/competition/abuse-of-dominance-in-digital-market... (2020.10.15.)

[9] Az Európai Parlament és a Tanács 2000/31/EK irányelve (2000. június 8.) a belső piacon az információs társadalommal összefüggő szolgáltatások, különösen az elektronikus kereskedelem, egyes jogi vonatkozásairól (OJ L 178, 17.7.2000, p. 1–16).

[10] A Bizottság Jelentése az Európai Parlamentnek, a Tanácsnak, az Európai Gazdasági és Szociális Bizottságnak és a Régiók Bizottságának. 2018. évi jelentés a versenypolitikáról, COM (2019) 339 final.

[11] https://www.europarl.europa.eu/news/hu/headlines/economy/20201008STO8881... (2020.10.18.)

[12] EUSz. I. cím 3. cikk (3)

[13] VÁRNAY-PAPP (2016): i.m., 707.

[14] EUMsz 3. cikk (1) bekezdés.

[15] XXI. Versenypolitikai Beszámoló 1991. 15.

[16]  TÓTH Tihamér (2014): i.m.107.

[17] EUMSz 101. (1) a-e.

[18] EUMSz 101. cikk (2) bekezdés.

[19] Ismertetők az Európai Unióról - https://www.europarl.europa.eu/ftu/pdf/hu/FTU_2.6.12.pdf (2020.06.10.)

[20] VÁRNAY-PAPP (2016): i.m. 709.

[21] TÓTH (2014): i.m., 21.

[22] SZAKÁLY Dezső (2006): Technológiatranszfer: a tudásáramoltatás hatékony módszere, Élet és Tudomány, XXXVII. évf. 2006., 39-41. o.

[23] A Bizottság határozatának összefoglalója (2018. július 18.) az Európai Unió működéséről szóló szerződés 102. cikke és az EGT-megállapodás 54. cikke szerinti eljárással kapcsolatban.

[24] U.o. (10)-(17) pont

[25] U.o. (18)-(21) pont

[26] U.o. (22)-(25) pont

[27] TOMA, Francisc I. (2017): The Challenges of Digital Markets for EU Competition Law: The Case of Android, SSRN, December 2017, http://dx.doi.org/10.2139/ssrn.3092823

Kategória: KormányzásEurópai UnióBrexit Eng: Fogyasztóvédelem: Consumer Protection: 16th Anniversary: 
Kutatócsoport2

A Nemzeti Energia és Klímaterv ellentmondásos rendelkezéseinek margójára

3 hónap ago

2020 elején fogadta el a kormány a jelenlegi Nemzeti Energiastratégiát, amely 2030-ig határozza meg Magyarország energia és klímapolitikai prioritásait. Az energiaunió irányításáról és az éghajlati fellépésről szóló európai uniós rendelet írja elő a tagállamok számára, hogy dolgozzanak ki egy nemzeti energia- és éghajlat-politikai tervet a 2021-től 2030-ig terjedő időszakra. A rendelettel létrehozott, jogilag kötelező érvényű keret célja, hogy az Európai Unió eleget tegyen a párizsi klímamegállapodás értelmében vállalt kötelezettségeinek.

Nemzeti Energia és Klímaterv

A hazai energia- és klímapolitika kereteinek megalkotása nem ment gördülékenyen, amit mutat az is, hogy 2019 helyett 2020 január első hetében tartott kormányülésen született meg a Jelentés az éghajlatváltozás Kárpát-medencére gyakorolt esetleges hatásainak tudományos értékeléséről, illetve a Nemzeti Tiszta Fejlődési Stratégia-tervezet című anyagok mellett. 

A 2020-ra elkészített Nemzeti Energia és Klímatervben (továbbiakban: NEKT) szerepel, hogy Magyarország 2030-ig meghatározott mértékben csökkenteni kívánja az energiafogyasztását, valamint szén-dioxid-kibocsátását (az üvegházhatású gázok kibocsátását legalább 40 %-kal csökkenti 2030-ig 1990-hez képest). Emellett növelni igyekszik az energiahatékonyság szempontjából vállalt szerepét és a megújuló energiák szempontjából vállalt részesedését. Ezen utóbbi keretében hazánk a bruttó végső villamosenergia-fogyasztásban a megújuló források arányát 2030-ra legalább 20 %-ra kívánja ( a közlekedést illetően a 2020-as 6,6 %-ról 16,9 %-ra) növelni, valamint (a most még 30 % feletti) villamosenergia import arányt 2040-re 20 % alá szeretnék csökkenteni a hazai termelőkapacitások megőrzése és fejlesztése mellett. Magyarország vállalja továbbá, hogy 2030-at követően, a 2005-ös szintet meghaladó végső energiafelhasználást kizárólag karbonsemleges energiaforrásból biztosítaná.[1]

A dokumentum fontos alappillérei az energiaszuverenitás, az energiabiztonság, a rezsicsökkentés eredményeinek fenntartása, és az energiatermelés dekarbonizálása, alapelvei pedig:

  • Rezsicsökkentés eredményeinek fenntartása: nem növekedhet a háztartási energia ára amiatt, mert megújuló energiaforrás részarányát növelik a teljes energiafelhasználáson belül.
  • Tagállami energiaszuverenitás: hazánk továbbra is kitart az atomenergia energiamixben betöltött jelentős szerepe mellett.

Mátrai Erőmű ellentmondásos esete

A Mátrai Erőmű a magyar villamosenergia-rendszer egyik alapegysége, az ország legnagyobb széntüzelésű erőműve (saját bányáiban termelt lignitből), amelynek fő tevékenysége a villamosenergia-termelés. A magyar nemzetgazdaság villamosenergia-fogyasztásának csaknem 13%-át termeli. A NEKT által előírt dekarbonizáció egyik legfontosabb feladata e lignit-tüzelésű Mátrai Erőmű alacsony széndioxid kibocsátású technológiákra alapozó átalakítása, ezzel a szén és a lignit kivezetése a hazai villamosenergia-termelésből 2030-ig.

Azonban ez az intézkedés valójában ellentmondásokhoz vezet. A Mátrai Erőmű működési engedélye 2025-ig szól, azonban a NEKT 2030-ra tervezi a három 200MW-os blokk leállítását, amivel az üzem működési ideje meghosszabbodna és a széndioxid kibocsátás pedig tovább növekedne. [2] Azonban a 2025-ben bezáró lignitblokkok nem működtethetők tovább gazdaságosan az unió szigorú szén-dioxid-kibocsátási előírásai alapján, mivel az unió sem támogatja az újonnan épített gázerőműveket.

Bizottság ajánlása

A Bizottság több ponton ajánlásokat fogalmazott meg a NEKT-tel összefüggésben, amelyek közül a legfontosabbak az alábbiakban kerülnek összefoglalásra. Az intézmény szerint hazánknak növelnie kell:

  • a megújuló energia részesedésének 2030-ra kitűzött 20 százalékos célértékét legalább 23%-ra,
  • a fűtési és hűtési ágazatban a célok szintjét a 2018/2001 irányelv 23. cikkében foglalt indikatív célnak megfelelően,
  • mind a végső, mind a primerenergia-fogyasztás csökkentése terén 2030-ig kitűzött célokat.[3]

Hazánknak részletesebben ki kellene dolgoznia a dekarbonizáció, az energiabiztonság és a belső piaci dimenziók közötti szinergiákat, az „első az energiahatékonyság” elvét tartva szem előtt, kifejtve, hogy az energiahatékonyság miként járul hozzá a versenyképes karbonszegény gazdaság nemzeti céljainak költséghatékony megvalósításához.

Meg kell határozni a diverzifikációra és az energiafüggőség csökkentésére irányuló energiabiztonsági célkitűzéseket támogató intézkedéseket, részletezni kell a piaci integrációval kapcsolatos előremutató célszámokat, ki kell domborítani továbbá a teljes mértékben piaci alapú árak felé vezető stratégiát és ütemtervet,  valamint jobban számszerűsíteni kell a 2030-ig elérendő, az energiaunióhoz konkrétan kapcsolódó nemzeti célkitűzéseket és finanszírozási célokat a kutatás, az innováció és a versenyképesség terén. 

Ami az épület- energiahatékonyságot, a megújuló energiaforrások, és az elektromobilitás terén meglévő beruházási szükségletek jelenlegi elemzését illeti el kell mélyíteni, és ki kell terjeszteni azt a magyar gazdaság korszerűsítéséhez és az energia- és éghajlat-politikai célok eléréséhez szükséges beruházások általános áttekintését.[4]

Energiaklub véleménye

A Energiaklub szerint a NEKT környezeti szempontból nem fenntartható és hiányoznak belőle a környezeti és társadalmi szempontok. A dokumentumban szereplő intézkedések tartalma homályos, mivel a dokumentum kevés olyan információt közöl, ami az intézkedések végrehajtására, kivitelezésére szolgál. [5]

A NEKT-ben kitűzött 40% kibocsátás csökkenés nem elegendő a kitűzött célok eléréséhez, ugyanis 2030-ra legalább 55%-os kibocsátás csökkenésre van szükség.

A dokumentumot nézve már az első mondat ellentmondásos: „új energiastratégia és a NEKT legfontosabb célkitűzése az energiaszuverenitás és az energiabiztonság megerősítése, a rezsicsökkentés eredményeinek fenntartása, valamint az energiatermelés dekarbonizálása, ami csak az atomenergia és a megújuló energia együttes alkalmazásával lehetséges”. Az energiaszuverenitás függetlenség kérdés, azonban az atomenergiát, mint erőforrást mi magyarok importáljunk, ugyanis az uránérc bányászata a 90-es évek közepén megszűnt hazánkban. Emiatt az energiatermelés dekarbonizálásának elérése atomenergia alkalmazásával, jelentősen megkérdőjelezi az energiaszuverenitást, mint elérni kívánt célt, hiszen ezáltal hazánkat évtizedekig kiszolgáltatott helyzetbe sodornánk. 

A NEKT-ben, amikor a kormány klímapolitikáról beszél, akkor kitér arra, hogy ez egyben az ország szuverenitásának megőrzésére, a nemzet és a családok megélhetésének biztosítására és a keresztény kultúra fenntartásáról való gondoskodást is jelenti. Felmerül a kérdés, hogy hogyan állnak ehhez a nagyhatalmak és hogyan érinti a klímatervezet a tagállamok energetikai érdekeinek érvényesítésének lehetőségeit.

Az Energiaklub szerint a nagy gazdasági, illetve politikai hatalmak nagy előnnyel rendelkeznek abból a szempontból, hogy volt idejük és pénzük felépíteni és modernizálni az energiaszektorukat, emiatt piaci előnyt érvényesítenek azokkal a tagállamokkal szemben, amely tagállamok gyenge gazdasági erővel rendelkeznek. Ezeknek a nagy gazdasági és politikai befolyással bíró tagállamoknak az az érdeke, hogy az összes energiát, amelyeket ők előállítanak úgy osszák el a világban, hogy a kisebb gazdasági erővel rendelkező tagállamok energia szektorát teljesen tönkreteszik. Ezt képletesen egy marxi gondolat jellemezni, miszerint a „nagy hal megeszi a kis halat”. A Lisszaboni szerződés célja között szerepel a különböző régiók között meglévő különbségek és a hátrányos helyzetű régiók elmaradottságának csökkentése, ami tehát nem teljes megszüntetést jelent. Az Energiaklub véleménye szerint éppen emiatt maradnak továbbra is elmaradva vesztesként azok az országok, amelyeknek gazdasága elmaradottabb.

Számos más kritika is érte a tervet, ugyanis a villamos energia-szektorba főleg a napelemek számának aránytalan emelésével erősítené a kormány a megújulók szerepét. A NEKT nem fektet kellő hangsúlyt a napenergia termális hasznosítására, amely abból a szempontból is látszik, hogy a dokumentumban a napkollektor kifejezés csupán kétszer szerepel. Fontos azonban, hogy az Energiaklub véleménye szerint a magyarországi körülmények alapján akár 10-20%-al több energiát nyerhetnénk ki a napsugárzásból, mint Dánia.

A tervezetben nagy problémát jelent tehát, hogy a megújuló energiaforrások fejlesztését aránytalanul napenergia központúvá tervezik, ami súlyos problémát vet fel, ugyanis a teljes energiaellátást nem tudni, hogyan képzeli a kormányzat a jövőben, mivel a napelemek helyét más országokban szélerőművek veszik át. Hazai jogszabály alapján azonban Magyarország területén a szélerőmű építése tilos. A meglévő szélerőművek gyakorlatilag 2040-re elérik az életciklusuk végét, és újakat a meglévő forgatókönyv szerint nem telepítünk. Megállapítható, hogy a szélenergia olcsóbb beruházásnak számít és gazdaságosabb is, mint a napelemes rendszerek, nem beszélve a szélenergia által biztosítható stabil, előre jelezhető energiatermelésről. [6]

Az Európai Unió több dokumentumában szerepel (ezzel összefüggésben az uniós vonatkozás tekintetében Csonka Péter-Szabó Marcell Mindennapjaink kézzelfogható energiahatékonysága című blogbejegyzése további érdekes tényeket tartalmaz), hogy a rossz állapotú épületek felelősek az energia fogyasztás jelentős részéért, amiről azonban kevés szó esik a NEKT-ben, csupán utalás történi rá, hogy még 2020-ban elkészül egy hosszú távú épületfelújítási stratégia.[7]

Az Energiaklub javasolja még a fosszilis üzemanyag-fogyasztásért járó támogatások megszüntetését, valamint a fosszilis energiafelhasználásra vonatkozóan az adók kivetését.

Az energiaszegénységre több definició rendelkezésre áll, azonban ezekben az a közös, hogy egy háztartást akkor lehet energiaszegénynek tekinteni, ha az nem képes megfelelő szintre fűteni a lakását, illetve bevételeinek egy meghatározott százalékánál többet költ energiaszámláira. A szegényebb háztartásokban az emberek azzal fűtenek, amivel csak tudnak, ez általában szemét, vagy rossz minőségű fa szokott lenni. A NEKT két célcsoportot határoz meg az energiaszegénység szempontjából. Az egyik ilyen csoport a nagycsaládosok, a másik csoport pedig az egyedülálló idős lakosok. Hibát követ el a NEKT, hogy nem veszi figyelembe azonban az energiaszegénység szempontjából hátrányosabb helyzetben lévő vidéki időseket, egyszülős háztartásokat, valamint a szegregátumokat. Az energiaszegénység egyszerre jelent problémát mind társadalmi és mind pedig energiahatékonyság szempontjából.

Az Energiaklub sérelmezni továbbá, hogy Magyarország nem tett eleget a 2018 / 1999 rendelet 10. cikkének, miszerint a nyilvánosságot be kell vonni az egész döntéshozatalban már korán az elkészítésben, elegendő időt hagyva a tájékozódásra, a részvételre, valamint a vélemények kifejtésére. A társadalmi konzultáció azonban a végleges NEKT-ről elmaradt, ugyanis a NEKT dokumentumát és mellékleteit csak a leadását követően tették nyilvánossá.

 

Összességében tehát megállapítható, hogy a NEKT 2020. január elején egy európai uniós elvárás eredményeképpen született meg. A dokumentum számos előremutató rendelkezést tartalmaz, azonban a fentiekben kifejtett Bizottság által megfogalmazott ajánlás és az Energiaklub véleménye szerint számos ponton ütközik ellentmondásba és hiányosságokba, amelyeket az európai uniós célok megvalósítása érdekében javítani szükséges. Számos gazdasági, társadalmi és környezeti problémára megoldást jelent egy fenntartható életmód kialakítása. A döntéshozók számára éppen ezért kiemelten fontos viselni a felelősséget és elszántabb döntéseket kell hozni az éghajlatváltozás megállításának érdekében, hogy biztosítva legyen az utókor számára a jövő. Fel kell ismerni, hogy innovációs lehetőségek és  ebből fakadó gazdasági előnyök rejlenek az energetikai fordulatba és bízom a felelősségteljesebb intézkedések meghozatalában és teljesülésében annak érdekében, hogy felvegyük a küzdelmet az éghajlatváltozással szemben.

 

Készítette: Mihali Anett, joghallgató, DE ÁJK

 

*A tanulmány megjelenését az EFOP-3.6.1-16-2016-00022 Debrecen Venture Catapult Program című pályázat tette lehetővé.

 

Források jegyzéke:

[1] Magyar Nemzeti Energia és Klímaterv https://ec.europa.eu/energy/sites/ener/files/documents/hu_final_necp_main_hu.pdf  

[2] Gabay Balázs: Quo vadis, Mátrai Erőmű? https://index.hu/gazdasag/2021/03/30/matrai-eromu-gyori-felsmann-hargitai/

[3]Magyarország Nemzeti Energia és Klímaterve  (Tervezet) https://ec.europa.eu/energy/sites/ener/files/documents/hungary_draftnecp.pdf 

[4]A Bizottság ajánlása (2019. június 18.) Magyarország 2021 és 2030 közötti időszakra vonatkozó integrált nemzeti energia- és klímatervének tervezetéről

https://op.europa.eu/hu/publication-detail/-/publication/40ce397f-ce16-11e9-992f-01aa75ed71a1

[5]Magyarország Nemzeti Energia- és Klímatervének értékelése a fenntartható energiagazdálkodás nézőpontjából (2020) https://www.energiaklub.hu/files/study/Energiaklub%20NEKT%20vélemény.pdf

[6] Fellegi Dénes, Fülöp Orsolya: Szegénység vagy energiaszegénység? Az energiaszegénység definiálása Európában és Magyarországon https://www.energiaklub.hu/files/study/energiaklub_szegenyseg_vagy_energiaszegenyseg.pdf

[7] https://kozjavak.hu/mindennapjaink-kezzelfoghato-energiahatekonysaga (2021.augusztus 02-i letöltés)

Kategória: KormányzásEnergiaellátásEurópai UnióBrexit Eng: Fogyasztóvédelem: Consumer Protection: 16th Anniversary: 
Kutatócsoport2

Globális minimumadó - nyomás alatt az országok

3 hónap 1 hét ago

A globális minimumadó-szabályozás (GloBE) érdemi előrelépése 2019-re vezethető vissza, amikor a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) megkezdte a keretrendszer kidolgozását. Azonban ezt a folyamatot meggyorsította Joe Biden amerikai elnök hivatalba lépése, ugyanis a nagy nyugati országok adót kívánnak emelni, de ez versenyképességük romlásával járna, és ennek ellensúlyozásaként kényszerítenek más országokat is adóemelésre.

A javaslat azokat az országokat fogja sújtani, amelyek kedvező, versenyképes adózási szabályozás biztosításával magukhoz vonzották a jelentős vállalatokat, befektetéseket. Így nem lenne többé adóparadicsom, ahol alacsonyabb adókulcs van érvényben, azaz azok a vállalatok kerülnének megadóztatásra, akik eddig egy adott országban tettek szert haszonra, azonban egy másik országban (egy adóparadicsomban) fizették meg az adóterheket. Kiemelendő azonban, hogy az eddigi javaslatok szerint ez nem a nominális, hanem az effektív adókulcsra vonatkozna, így azt veszi alapul, hogy a valóságban mennyi adót és járulékot fizetnek a cégek.

A szabályozás eddigi legfontosabb eredménye a nemzetközi adóreform új keretét létrehozó nyilatkozat, melyhez 2021. július 1-én 130 ország és joghatóság csatlakozott, azonban több ország – köztük Magyarország – nem élt ezzel a lehetőséggel a GloBE miatt, hiszen a globális minimumadó elvenné a külföldi befektetések egyik ösztönzési eszközét. Mind a magyar, mind pedig a lengyel kormány csak akkor támogatná a globális minimumadót, ha azok a cégek, melyek nem a kedvező társasági adó miatt telepítették székhelyüket az országba, hanem valóban ott termelik a javakat, mentesülnének alóla. De mi is a globális minimumadó tervezete?

Míg az eredeti koncepcióban a digitális szolgáltatások és a nagy multinacionális vállalatok egységes adóztatása szerepelt, addig a tavaly év végén kidolgozott tervezetben már valamennyi olyan vállalatcsoport szerepel, melynek összárbevétele elér egy meghatározott összeget.

A globális minimumadókulcs a társasági adó megreformálását célozza, mely két pilléren keresztül történne. Az első pillér alapján a multinacionális vállalatoknak nem csak azokban az országokban kellene adózniuk, ahol a központjuk van, hanem ott is, ahol a tevékenységüket folytatják. Így a javaslat alapján, ha egy multinacionális vállalatcsoport leányvállalatainak adókötelezettsége az adott országban nem éri el a minimumadó mértékét, akkor a saját országában kell megfizetnie a különbözetet az anyavállalatnak. Azonban, ha az anyavállalat országa ezt nem teszi meg, akkor másodlagos opcióként a többi leányvállalat országa is beszedheti. Ez a szabályozás azokra a multinacionális vállalatokra vonatkozna, melyek nyereségrátája legalább 10 százalékos. A tervezet második pillére az egységes társasági adókulcs bevezetése, azonban a tervezettel kapcsolatban még számos nyitott kérdés van, ugyanis az adókulcs pontos mértéke még nem került meghatározásra, a G7 pénzügyminiszterei 10 és 15 százalék közötti minimális effektív társasági adó ráta bevezetését támogatják. Azonban az a globális árbevételi szint, amely felett a minimumadó szabályozás vonatkozna az adott vállalatcsoportra, még nem ismert.

A tervezet lényege tehát, hogy ha egy multinacionális vállalat külföldi leányvállalata nem az anyaország sztenderdjei szerint fizet adót - ahhoz képest nem elegendőt - akkor a különbözetet az anyavállalattól szedik be. Így például, ha egy német „multi” magyar leányvállalata 9 százalékos adót fizet, de a minimumadókulcs 15 százalék, akkor a német anyavállalatnak további 6 százalékos adót kell fizetnie otthon a nyereség után.

Az OECD terveivel szembeni legfontosabb kritika az, hogy a szabályozás nem tekinthető rugalmasnak, a bevezetése pedig akadályozhatja a tőke szabad áramlását, illetve az adózási gyakorlatok alkalmazását. A javaslat a minimumadó alapját az anyavállalat országában érvényes konszolidált beszámolóra vonatkozó számviteli szabályok alapján határozná meg. Azonban további kritika, hogy a társasági adó alapjai az egyes országokban eltérőek. Több országban nem a társasági adó teszi ki a gazdasági társaságok által fizetendő adó nagy részét, hanem egyéb adóterhek, mint például a különböző helyi adók.

Konklúzióként megállapítható, hogy a globális minimumadó-szabályozás szükségessége kétségtelen, hiszen célja a nemzetközi adóelkerülés megakadályozása. Azonban kérdés, hogy a fent bemutatott tervezet meg tudja-e oldani ezt a problémát, ugyanis nincs egyetlen globális adómérték, amely arra vezethető vissza, hogy az országok különböző fejlettségűek és eltérő helyzetűek, így negatív hatásokkal járhat az, ha minden országban azonos adómértéket kívánnak bevezetni, azonban a nemzetközi adóelkerülés csak akkor valósítható meg, ha egyetlen ország sem tud kibújni alóla. Fontos kérdés továbbá, hogy a javaslatcsomag hogyan kezeli a hazai és a multinacionális vállalatok közti különbségeket, hiszen a hazai vállalkozások nyereségadó terhének korábbi szinten tartása gazdaságpolitikai cél. Ezen túlmenően megállapíthatjuk, hogy a fent bemutatott szabályok az Európai Unió alapszabadságaival ellentétesek, hiszen kizárólag a vállalatcsoportok külföldi leányvállalataira vonatkoznak, így azokat hátrányosabb helyzetbe hozzák a belföldiekhez képest. Láthatjuk tehát, hogy számos nyitott kérdés áll még fent a javaslattal kapcsolatban, illetve több technikai eltérést is szabályozni kell, melyeket megfelelően kell kezelni a kívánt cél eléréséhez.

Az összefoglalót készítette: Szabó Sarolta, joghallgató, DE ÁJK

 

Források jegyzéke:

https://ado.hu/ado/a-globalis-minimumado-szabalyozas-tortenete-es-varhato-hatasai/

https://telex.hu/nevertek/2021/05/19/globalis-minimumado

https://444.hu/2021/07/10/a-vilag-legfejlettebb-gazdasagai-kialltak-a-multikat-sujto-globalis-minimumado-mellett

https://www.origo.hu/gazdasag/20210727-izer-norbert-miert-nem-tamogatjuk-a-globalis-minimumadot.html

https://infostart.hu/gazdasag/2021/08/05/a-penzugyminiszterium-szerint-maximalis-veszely-a-globalis-minimumado#

https://telex.hu/nevertek/2021/05/19/globalis-minimumado

https://www.vg.hu/velemeny/2021/07/aglobalis-minimumado-jo-e-ez-nekunk

 

 

 

Kategória: KormányzásPénzügyi válságEurópai UnióBrexit Eng: Fogyasztóvédelem: Consumer Protection: 16th Anniversary: 
Kutatócsoport2
Checked
2 óra 1 perc ago
Feliratkozás a következőre: Közjavak RSS hírcsatorna