Őszinte gondolatok a közérdekű munka büntetéskiszabási anomáliáiról

1 hét 6 nap ago

Őszinte gondolatok a közérdekű munka büntetéskiszabási anomáliáiról[1]
- Interjú Dr. Szolnoki János büntetés-végrehajtási bíróval

Szankciórendszerünk egyik legfiatalabb büntetése a közérdekű munka. Érdekessége, hogy nem magyar találmány,[2] azonban számos pozitív tulajdonságát látva, a magyar jogalkotó is bevezetésre érdemesnek tartotta és így helyet kapott a hazai büntetőjogban. Sok jel utal arra, hogy bevezetése nem volt kellően átgondolt. A recepció során bevezetésének módját és a magyar jogba való adaptálhatóságát, a szükséges infrastruktúrát nem vizsgálták, megelégedtek annyival, hogy vannak olyan külföldi államok, ahol a jogintézmény nagyszerűen működik.[3] Talán éppen ennek köszönhetően jöttek a keserves évtizedek, inkább hullámvölgyek, mint hullámhegyek, és jócskán vargabetűk is a közérdekű munka hazai történetében. És a többre érdemes, többre hivatott jogintézmény, még ma is küzd olyan gyermekbetegségekkel és nehézségekkel, melyek már a kezdeteknél jelen voltak, de már illett volna őket kinőnie.[4]

A problémák lajstromba szedésekor egyszerre vagyok nagyon könnyű és nagyon nehéz helyzetben. A munkabüntetések kutatásának szép hagyományai vannak a debreceni büntetőjogászok körében, hiszen 2019-ben látott napvilágot Sipos Ferenc kollégám éppen e tárgykörben írt monográfiája.[5] Helyzetem könnyebbségét és nehézségét is éppen ez adja. Kollégám, alapos kutatása, egyrészről megkönnyíti a dolgomat, hiszen kutatási eredményei még mindig aktuálisak és teljes körűek. Így szerencsésnek mondhatom magam, mert a forrásgyűjtés fáradságos munkáját már elvégezték helyettem, ráadásul az eredményekről is elsők között – még az írás folyamata során – értesülhettem. Ugyanakkor a helyzet nehézségét is éppen ez adja, hiszen, milyen újdonsággal szolgálhatnék én, egy a témában nemrég született, több mint 300 oldalas monográfia után, ráadásul úgy, hogy még csak nem is vagyok szakértője ennek a témának. Azonban saját témám, a büntetéskiszabás és a közérdekűmunka témája közötti metszet szinte kínálja magát, így ebben az írásban kizárólag a közérdekű munka büntetéskiszabási nehézségeire koncentrálok. Elsősorban az a kérdés foglalkoztatott, hogy az elkövető személyiségéről milyen többlet-ismeretek szükségesek a közérdekű munka kiszabásakor és annak hatékony végrehajtása milyen személyes tulajdonságokon alapulhat. Vizsgáltam továbbá, hogy a gyakorlatban valóban feltárásra kerülnek-e megnyugtató módon az elkövető személyével/személyiségével kapcsolatos alanyi tényezők.

A téma jobb megismerése érdekében, a bírósági akták tanulmányozása mellett, úgy döntöttem, hogy egy gyakorlati szakembert hívok segítségül és megkérdezem személyes tapasztalatairól. Bízva abban, hogy a büntetéskiszabás tekintetében leghitelesebb információkkal a bíró rendelkezik, s egy jogintézmény hibáit, hiányosságait érdemes megvizsgálni a büntetés-végrehajtási bíró szemüvegén keresztül is. Ezzel szeretném kompenzálni a büntetőjog tudomány abbéli tartozásait és hiányosságait is, hogy mi, elméleti szakemberek sok esetben kevésbé gyakorlatias szemszögből közelítünk egy-egy jogintézményhez, aminek oka elsősorban a gyakorlatra vonatkozó adatok rendszerszintű hiánya. S ennek egyenes következménye, hogy egyre gyarapszik az elméleti szakirodalom, anélkül, hogy a gyakorlati nehézségekkel valóban tisztában lennénk. A közérdekű munka büntetéssel kapcsolatos tapasztalatairól Dr. Szolnoki Jánost kérdeztem. Beszélgető partnerem 1985 óta folyamatosan bíróként dolgozik, 20 éves első fokú ítélkezési, majd nyomozási bírói tapasztalatai vannak, míg jelenleg a Fővárosi Törvényszék büntetés-végrehajtási bírója. Mielőtt azonban közérdekű munkával kapcsolatos beszélgetésünkre rátérnék, csupán a téma könnyebb megértése érdekében, engedjenek meg pár szót az elméleti büntető jogásztól is.

Minden történetet érdemes az elején kezdeni, de semmiképpen nem szeretnék nagyon régmúlt időkre visszamenni a munkabüntetések ismertetésében.[6] A mi történetünk 1987-ben kezdődik, amikor „megszületett” a közérdekű munka a hazai büntetőjogunkban.[7] Jóllehet a mai szabályozásától és céljától is teljesen idegen formában, annak idején a legproblémásabbnak számító, és a legtöbb vitát kiváltó főbüntetés, a javító-nevelő munka új végrehajtási formájaként jelent meg. A javító-nevelő munka 1950. évi II. törvény óta ismert jogintézmény volt hazánkban, de cseppet sem túlzunk, ha azt állítjuk, hogy bevezetése óta kereste, és soha nem találta meg a helyét a magyar büntető szankciórendszerben.[8] A rendszerváltást követően a jogalkotó a szigorított javító-nevelő munkát törölte a büntetési nemek sorából, a javító-nevelő munkának pedig csak a közérdekű munkaként végrehajtandó változatát hagyta meg úgy, hogy a közérdekű munkát önálló büntetési nemként szabályozta.[9] Sajnos nem mondható, hogy szerencsés időszakban került volna sor a közérdekű munka önálló büntetésként történő szabályozására. A rendszerváltás utáni létbizonytalanság, a gazdaság átalakulása és a növekvő munkanélküliség, egyáltalán nem kedveztek a munkabüntetések végrehajtásának sem, így az sem mondható, hogy bevezetésekor népszerű, és a bíróságok által kedvelt szankció nemmé vált volna. A bevezetés évében összesen 141 alkalommal szabtak ki közérdekű munkát, majd lassú növekedést mutatva 1998-ra elérte az 1845 főt, ami még mindig nagyon alacsony mutatónak számított.[10]

A hatályos büntető szankciórendszerünk egyik fontos jellemzője, hogy szabadságvesztés-centrikus. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a szabadságvesztés lenne a leggyakrabban kiszabott büntetési nemünk. Manapság tendenciaszerűen megfigyelhető, – s ez nemcsak magyar sajátosság­ – hogy az államok egyre növekvő súlyt fektetnek a büntető jogszabályok kialakítása során a szabadságvesztés büntetés kiszabásának csökkentésére.[11] Ennek több oka is van. Már önmagában a szabadságvesztés büntetés igen költséges volta is kellő indok lehetne a büntetési rendszerben való csökkenő jelentőségének, de emellett közismertek a büntetés-végrehajtással együtt járó egyéb hátrányok, illetve a büntetés hatékonyságába vetett hit megingása is, miszerint a szabadságvesztés nem alkalmas az újabb bűncselekmény elkövetésétől való visszatartásra sem. S még nem is említettük az Emberi Jogok Európai Bírósága által hozott  ítéleteket sem, melyek szintén a börtönnépesség csökkentését sürgetik hazánkban.[12] Ennek köszönhetően, a jogalkotó és a jogalkalmazó tekintete is egyre gyakrabban a szabadságvesztést helyettesítő, alternatív büntetések felé fordul.

A hatályos büntető szankciórendszerben a jogalkotó úgy teremtette meg a szabadságvesztést helyettesítő szankciók kiszabásának lehetőségét, hogy a Btk. Általános Része felhatalmazza a bírót, hogy háromévi szabadságvesztésnél nem súlyosabban büntetendő bűncselekmény esetén, a szabadságvesztés helyett bármely másik büntetési nemet is kiszabhatja.[13] A magyar büntetőjogban azonban a szabadságvesztést ténylegesen helyettesítő alternatív büntetések lajstroma közel sem tekinthető olyan bőségesnek, mint ahogy az első ránézésre a Btk. alapján tűnik. A magam részéről kizárólag a közérdekű munkát és pénzbüntetést sorolnám azon büntetési nemek közé, melyeket a bíróság a szabadságvesztés helyettesítéseként valóban, további feltételek nélkül, majdnem korlátozásoktól mentesen kiszabhat.[14]

A közérdekű munka a szabadságvesztést és az elzárást követően, a harmadik legsúlyosabb büntetési nemünk. A közérdekű munka kifejezés nagyon beszédes, hiszen egy olyan munkavégzésről van szó, melyet a köz érdekében, a társadalom felé jóvátételi szándékkal, ingyenesen teljesít az elítélt.[15] Célja egyáltalán nem a munkára nevelés, ezért kijelenthető, hogy nem a munkanélküliekkel, csavargókkal és lumpenekkel szemben alkalmazott tipikus büntetési nemről van szó. A közérdekű munkában megjelenik a helyreállító igazságszolgáltatás eszméje is, hiszen egy szimbolikus jóvátételről van szó, amikor a közérdekű munkára ítélt, a bűncselekménnyel a társadalomnak okozott „károkat”, a társadalom érdekében végzett munkával jóváteheti.

A közérdekű munka tartamát órákban kell meghatározni, melynek legkisebb mértéke negyvennyolc, legnagyobb mértéke pedig háromszáztizenkét óra lehet. A közérdekű munkát az elítélt, hetente egy napon - a heti pihenőnapon vagy a szabadidejében -, díjazás nélkül végzi. A bíróság ítéletében a közérdekű munka jellegéről rendelkezik. A közérdekű munkára ítélt köteles a számára meghatározott munkát elvégezni. Az elkövető olyan munka végzésére kötelezhető, amelyet - figyelemmel egészségi állapotára és képzettségére - előreláthatóan képes lesz elvégezni.

A közérdekű munka büntetés a végrehajtás során a többi büntetéshez képest, rendkívül sok szereplőt foglalkoztat. Az ítélkező bíróság csupán a munka jellegéről határoz, majd a pártfogó felügyelő jelöli ki a munkahelyet, és az ő feladata a végrehajtás ellenőrzése is. Azonban a munkahelyen is lesz egy büntetés-végrehajtási tapasztalatokkal egyáltalán nem rendelkező, „amatőr” résztvevő, aki a konkrét ellenőrzést végzi.[16] Amennyiben az elítélt önként nem tesz eleget munkavégzési kötelezettségének, akkor a közérdekű munkát szabadságvesztésre kell átváltoztatni, mely már a büntetés-végrehajtási bíró feladata.

Az utóbbi időben a közérdekű munka szankciórendszerünkben betöltött súlya nagyon érdekesen alakult. 2014-ig folyamatosan növekedett a közérdekű munka büntetések száma, míg a 2004 és 2008 közötti időszakban 5-6% körül alakult a kiszabott közérdekű munka büntetések aránya,[17] 2009-ben már 9.77%, 2013-ban 23.59% és 2014-ben is 22,8 %.[18] Majd 2014-től fokozatosan újra csökken a közérdekű munka büntetések száma, a legfrissebb adatok alapján 2018-ban 17.13% volt.[19]  Az első nagy növekedési hullám egyértelműen betudható a pénzbüntetés szabályainak változásával. S ez a példa nagyon szépen szemlélteti, hogy mennyire érzékeny a büntető szankciórendszer, és egy látszólag csekély mértékű változás is, nagyban befolyásolhatja az addig kialakult büntetéskiszabási gyakorlatot. Amikor a 2009. évi LXXX. törvény 1000 forintról 2500 forintra emelte a pénzbüntetés napi tétel összegének minimumát, lényegesen csökkenő tendenciát mutatott a kiszabott pénzbüntetések aránya.[20] 2009-ben a kiszabott büntetések 39, 11%-a pénzbüntetés volt, addig ez 2012-re 22,3%-ra csökkent.[21] Első ránézésre nem tűnik ez a szigorítás számottevő változásnak, mégis, ha a gyakorlat oldaláról közelítjük meg a problémát, pl. egy ittas vezetés bűncselekményt elkövető, akit az eddigi bírói gyakorlat szerint 250 napi tételre és 1000 forintos egy napi összegre ítéltek, az összesen 250.000 forintot fizetett pénzbüntetésként, míg ez egyik napról a másikra, minimum 625.000 forintra emelkedett. Ez megrendítette az addigi töretlen pénzbüntetés kiszabási bírói gyakorlatot is, és a bíróság igazságérzete sok esetben azt diktálta, hogy a magasabb összegű pénzbüntetés helyett, inkább közérdekű munka büntetésre ítélje az elkövetőket. Természetesen a közérdekű munka, mint alternatív szankció mind gyakoribb alkalmazása, egy igen kívánatos tendencia lett volna büntetőjogunkban, de nem ilyen áron, semmiképpen nem a pénzbüntetés alkalmazásának a rovására. Az alternatív büntetések feladata nem egymás, hanem a szabadságvesztés helyettesítése. Azóta az új Btk. visszaállította a korábbi 1000 Forintos legalacsonyabb egy napi tételnek megfelelő összeget, s újra a pénzbüntetés kezdett növekvő tendenciát mutatni hazánkban.[22]

A közérdekű munka büntetés kapcsán azonban vannak meglehetősen elkeserítő számadatok is.  Amennyiben az elítélt a közérdekű munka végzési kötelezettségének önhibájából nem tesz eleget, akkor a közérdekű munkát vagy annak hátralévő részét szabadságvesztésre kell átváltoztatni. 2013-ban, – amikor a kiszabott büntetések majd negyede közérdekű munka volt a –, Csongrád megyében az átváltoztatására vonatkozó indítványok aránya 70,1%, Borsod-Abaúj-Zemplén megyében 46%, Jász-Nagykun-Szolnok megyében 39,0%.[23] Ezek csupán kiragadott adatok, melyek alapján felvetődik bennünk a kérdés, hogy vajon mi lehet a probléma a közérdekű munkával. Arról, hogy miért nem túl népszerű ma sem ez a büntetési nem és miért kerül sor ilyen nagymértékben szabadságvesztésre való átváltásra, érdemes meghallgatnunk a büntetés-végrehajtási bíró véleményét.

Szolnoki János Bíró Úr jelenleg büntetés-végrehajtási bíróként dolgozik. Ön szerint is komoly gondok vannak a közérdekű munkával? Mi hívta fel erre a figyelmét?

Csak egy kis ízelítő, hogy valóban nagy a gond: a jogerősen kiszabott közérdekű munka büntetésre ítélt személyek 15-20%-a a munkahely kijelölését megelőző munka-alkalmassági vizsgálaton, alkalmatlannak minősül bármiféle munkavégzésre, és emiatt a vele szemben kiszabott büntetés letöltése alól automatikusan mentesül. Míg az elítéltek további mintegy 30-40(!)%-a önhibájára visszavezethetően nem tölti le a közérdekű munkát, így azt át kell változtatni szabadságvesztésre. Elrettentő, hogy létezhet a hatályos jogrendszerben egy olyan büntetés, amelynek mintegy 50-60%-a eredeti formájában, a jogalkotói szándéknak megfelelő módon, végrehajthatatlan. Ez a számarány alapjaiban kérdőjelezi meg e büntetési nem létalapját, illetve végrehajtási módját, különös tekintettel arra a hiábavaló, felesleges és értelmetlen, ugyanakkor hatalmas emberi erőforrás-igényű hatósági munkára, amely e mögött a védhetetlen arányszám mögött áll.
A Fővárosi Törvényszéken 2018-ban célvizsgálat elrendelésére került sor a végrehajthatatlannak bizonyult közérdekű munka büntetések kapcsán arra figyelemmel, hogy az ügycsoport ügyérkezési száma jelentős emelkedést mutatott. A vizsgálat eredményéről 2018. június 5. napján egy összefoglaló jelentés is készült. És bár a vizsgálat eredményét a Törvényszék illetékességi területén működő bíróságok szakmai vezetői megkapták, tehát feltehetően a helyi bíróságok szakmai értekezletein a kollégák megbeszélhették, sajnos szomorú tény, hogy a helyzet azóta nemhogy javult volna, hanem drámaian tovább romlott.

Tekinthető-e ez országos tendenciának? S kb. hány olyan üggyel került Bíró Úr kapcsolatba, ahol végrehajtatlannak bizonyult a közérdekű munka büntetés?

A közérdekű munka kapcsán természetesen csak saját tapasztalataimról tudok beszámolni, de a hivatalos statisztikák azt sejtetik, hogy országos problémáról van szó. Saját tapasztalataim és következtetéseim nem légből kapottak, hiszen annak hiteles forrásai vannak. Elsősorban, eddig 7-800 aktát jelentő ügyérkezésem, valamint a Fővárosi Törvényszék Büntetés-végrehajtási Csoportjának statisztikái állnak rendelkezésemre, illetve a Budapest Főváros Kormányhivatala Gyámügyi és Igazságügyi Főosztály hivatásos pártfogóival, és a Fővárosi Főügyészség munkatársaival fennálló személyes munkakapcsolat adatai alapján tudok hitelesen nyilatkozni erről a büntetési nemről.

Miben látja Bíró úr a legnagyobb hibát jelenleg a jogintézménnyel kapcsolatban?

Első körben a büntetéskiszabásban. Tejes egyértelműséggel, és szakmai felelősséggel állítom, hogy a közérdekű munka büntetések igen jelentős részének kiszabására bizonyíthatóan törvénysértően kerül sor. A törvénynek ugyanis a betűjén túl szelleme is van, és alkalmazási módja sem közömbös. Hogy vizuális példával éljek: a kalapácsot úgy is lehet használni, hogy a vasfejét fogjuk, és a fanyelével kalapálunk, de vajon milyen lesz ennek tükrében az eredményesen bevert szögek aránya? A „törvénysértő” jelző jelen esetben részemről egy igen erős, provokatív kifejezés, amely nem az egyes határozatok formális, eljárásjogi hibájára utal, hanem a döntéshozatal teljes menetére, beleértve a nyomozati cselekményektől az ügyészi vádon keresztül, a bírói döntésig terjedő szakaszt. És mivel ebben a folyamatban – kölcsönösen összekacsintva – a büntetőeljárás minden szereplője „partner”, logikus, hogy nem vesznek tudomást ennek tényéről, nem róják egymás terhére.

Ezt érthetjük úgy, hogy nem a megfelelő elkövetői körrel szemben kerül sor a büntetéskiszabásra?  Mivel a kutatási témámhoz ez szorosan kapcsolódik, egy nagyon direkt kérdést teszek fel. Ön szerint lehetséges, hogy a bíró a büntetéskiszabási folyamatban nem tárja fel azokat az elkövető személyével/személyiségével kapcsolatos körülményeket, melyeket mindenképpen ismernie kellene a megfelelő büntetési nem és mérték meghatározásakor?

Igen, erről van szó, nem kerül sor az alanyi tényezők feltárásra, de még szomorúbb az a helyzet, amikor azok feltárásra kerülnek ugyan, s ennek ellenére kerül sor a közérdekű munka kiszabására. A Btk. 47. §. (4) bekezdése egyértelműen úgy rendelkezik, hogy az elkövető olyan munka végzésére kötelezhető, amelyet – figyelemmel egészségi állapotára és képzettségére előreláthatóan képes elvégezni. Értsük jól: ez a „törvény”. Ha tehát olyan személlyel szemben alkalmaznak közérdekű munkát, aki azt előreláthatóan nem képes elvégezni, akkor az a döntés törvénysértő. Amennyiben az ügyek 15-20%-nál az derül ki már a munkahely kijelölése előtt, hogy a vádlott mindenféle munkavégzésre alkalmatlan, az egyértelműen arra enged következtetni, hogy a büntetőeljárás során eljárt hatóságok közül senki nem vizsgálta a vádlott egészségügyi állapotát, avagy azzal nem törődve alkalmaztak közérdekű munkát.

A végrehajthatatlannak bizonyuló ügyek száma azonban jóval magasabb, mint azoknak a száma, akik egészségügyi alkalmatlanság miatt nem képesek a munkavégzésre. Vannak olyan elítéltek is, akik nem egészségügyi ok miatt, hanem más, de esetleg szintén személyükben/személyiségükben rejlő ok miatt nem teljesítik a kiszabott közérdekű munka büntetést? Amennyiben igen, akkor ez tekinthető büntetéskiszabási hibának? Elkerülhetőek lennének ezek az esetek a büntetéskiszabási körülmények alaposabb feltárásával?

Sajnos az egészségügyi alkalmatlanságon kívül is vannak olyan elítéltek, akikkel szemben nem szabadna közérdekű munkát kiszabni. A Fővárosi Törvényszék Büntetés-végrehajtási Csoportjánál a közérdekű munka büntetés szabadságvesztésre történő átváltoztatása iránt indult ügyek elítéltjeinek döntő hányada a súlyosan deviáns életvitelt folytató elkövetői csoportba, azaz abba a körbe tartozik, akik esetében egyértelmű, evidens és nyilvánvaló, hogy előreláthatóan nem lesznek képesek elvégezni a rájuk kiszabott közérdekű munkát. Mindezeket hallva persze akár ügyész, akár bíró sértetten mondhatja: „Én, a független vádló/döntéshozó márpedig mérlegelési jogkörömben úgy ítéltem meg, hogy igenis képes lesz elvégezni!” Én óva intenék mindenkit attól, hogy büszke sértettséggel a „bírói függetlenség” és a szabad mérlegelési jogkör pajzsát rántsa maga elé, mert nem tudom meddig bíráskodhatna olyan kollégánk, akiről kiderülne, hogy a döntéseinek több mint felében (minden második ügyben) tévesen (hibásan) mérlegelt, és statisztikai számadatokkal bizonyítható módon helytelenül mérte fel, „látta előre” a terhelt magatartását.

Egészen pontosan milyen elkövetői körre gondol, akiknél ennyire evidens, hogy nem lesznek képesek elvégezni a kiszabott közérdekű munkát?

Ilyen például az, aki a vele szemben korábban akár több esetben is kiszabott közérdekű munkát nem végezte el, és azt szabadságvesztésre kellett átváltoztatni, tehát logikusan következtethető, hogy a következő(ket) sem fogja elvégezni. Vagy például, aki rendezett jogi keretek közötti munkaviszonyban soha nem állt, megélhetését bizonytalan alkalmi munkákból és vagyon elleni bűncselekmények folyamatos, életvitel-szerű elkövetéséből biztosítja. S ilyennek tartom a súlyos drog- és/vagy alkoholfüggőt, akit tragikus szenvedélybetegsége az „anyag” megszerzésének elmaradásától függő folyamatos rettegéssel, bizonytalansággal és kilátástalansággal tölt el, és egész személyiségét az őt rabságban tartó szer megszerzésének vágya irányítja. De folytatható a sor a hajléktalan, önmagát kukázásból, koldulásból fenntartó, teljes egzisztenciális nihilben élő, lakó és tartózkodási hely nélküli, normál eljárási úton (idézés, értesítés) elérhetetlen elítéltekkel. S a magam részéről ide sorolnám a leromlott fizikumú, különféle orvosi/pszichiátriai kezelés alatt álló, nincstelen, adósságokkal megterhelt, önmagát, családját fenntartani alig képes személyt is. Komolyan feltételezhető, hogy egy olyan ember, aki a fenti körbe tartozik, képes elvégezni olyan tevékenységet, ahol 6-8 hónapon, de gyakran egy, másfél éven keresztül minden héten rendszeres, pontos, józan megjelenés, és kifogástalan fizikai és mentális állapot szükséges? Véleményem szerint nem. Ezt felelős munkamorálnak hívják és a fent említett elítéltek ezzel sajnos egyáltalán nem rendelkeznek.

Az eddig elmondottak alapján számomra úgy tűnik, mintha bizonyos esetekben a bíróság eleve úgy szabna ki közérdekű munkát, hogy a bíró nagyon is tisztában vele, hogy az végrehajthatatlan lesz! Bíró Úr valóban így gondolja? Meglehetősen kemény kritika ez a büntetés kiszabást végző bíróval szemben, hiszen egy fajta nemtörődömséget, szakmaiatlanságot feltételez a bíró részéről.

Én semmiképpen sem szeretném az általam tisztelt, színvonalas munkát végző kollégáim szakmai tevékenységét bármely ilyen formában általánosságban megítélni vagy minősíteni. Ez szakmai vezetőink feladata, az én munkám színvonalának minősítését is beleértve. Minden egyes ügyirat, magáért beszél, magát minősíti. Ezek anonim feldolgozása, és a belőlük levont tapasztalatok megosztása szakmai vezetőink mindennapos feladata, és pontosan tudom, hogy számos törekvés, megbeszélés, iránymutatás történt ez ügyben (az elején utaltam is a Fővárosi Törvényszéken folyt célvizsgálatra) de ennek ellenére nem történt változás ezen ügyek kapcsán a bírói felfogásban. Szomorú, hogy ezekben az esetekben az ügyészi, bírói, titkári mulasztásokat legtöbbször már maguk a (büntetést kiszabó) határozatok bizonyítják, ugyanis a cselekmény elkövetési körülményei, a személyi rész igen sok esetben tartalmazza azokat a tényeket és körülményeket, amelyek a fenti felsorolásban szerepelnek, például az elbírált ügy sokadik kábítószerrel visszaélés, üzletszerű lopások, stb, avagy rögzíti: „a vádlott hajléktalan, személyi, vagyoni, jövedelmi viszonyai ismeretlenek.” Ön mit mondana egy olyan döntést olvasva, amikor a közérdekű munkát a fent részletezett személyi körülmények ismeretében, tehát a büntetés alkalmatlanságát igazoló adatok és tények ellenére szabják ki?

 Mégis mi lehet az az ok, ami felhatalmazza a bírót, hogy a büntetési cél és a Btk. rendelkezésének szem előtt tartása nélkül, ahogy Ön mondta, törvénysértően, minden szakmai szempont mellőzésével szab ki közérdekű munka büntetést? 

35 évi bírói munka (benne 20 év első fok) tapasztalata alapján azt mondhatom, hogy sajnos sok esetben a könnyű út, a gyors befejezés, valamint a garantált jogerő és a vele járó csekélyebb adminisztráció /kontroll „c” az ügyészi vádiratra/ mindent felülír. És ez az a pont, amikor ki merem jelenteni: sokkal bölcsebbnek és rátermettebbnek érzem valamennyi kollégámat annál, mintsem hogy feltételezném: ne tudná, milyen döntést hoz. A kérdés persze az is: vállalja-e a szembesülést mindezzel? És ez az ügyészekre is igaz.
Korábban hosszú ideig nem lehetett tárgyalás mellőzésével, büntetővégzéssel közérdekű munkát alkalmazni, így a bíró legalább látta, nyilatkoztatta a vádlottat, volt esélye arra, hogy történetesen – amire volt nem egy példa – egy amputált, vagy vakság szintjéig látássérült személyt, ne kötelezzen közérdekű munka végzésére. Az ügyek számának drámai emelkedése, amire a bevezetőben utalt ezzel is összefüggésben áll Az pedig, hogy a felelőtlen és átgondolatlan büntetéskiszabás milyen következményekkel jár, hogy súlyos, akár évekig tartó, értelmetlen és felesleges – az alapügy lezárásának munkaigényességét sokszorosan meghaladó – leterheltséget jelent a teljes igazságszolgáltatásnak, azzal a büntetést kiszabó bíró talán nincs is tisztában. Hadd mondjak el egy frappáns esetet: Az elítéltünk már sokadik – le nem töltött – közérdekű munka átváltoztatása kapcsán került elém (mondanom sem kell, hogy elfogatóparancs segítségével) és meghallgatása során kiszaladt belőlem: „Ne haragudjon, de nem lenne jobb mindenkinek, ha legközelebb már a tárgyaláson szólna, hogy ne szabjanak ki közérdekű munkát, mert úgysem fogja ledolgozni?” Legnagyobb megdöbbenésemre azt felelte: „Dehogynem bíró úr, én most is mondtam, sőt előzőleg is!” „Ez komoly??” – kérdeztem. „És mit mondott a bíró?” „Hát azt, hogy őt ez nem érdekli, ő ezt szabja ki, én meg oldjam meg ahogy tudom!”
Szerintem ebben az esetben „esszenciálisan” benne van minden, amiről beszélek. A bíró „hitt benne”, hogy majd elvégzi a munkát. Volt rá törvényes alapja? Történt itt törvénysértés? Valóban ez a szabad mérlegelés? Nem válaszolok, tegye meg ezt mindenki magában.
Olyan álláspontot is hallottam, kötetlen szakmai beszélgetés során, hogy nem a bíró kötelessége azzal foglalkozni, hogy az általa kiszabott büntetést hogyan, mikor és milyen módon hajtják végre. Kis cinizmussal: „Oldják meg, ahogy tudják!”

S eljutottunk beszélgetésünknek arra a pontjára, amikor feltehetjük a nagy kérdést, hogy mi volt előbb? Gyakran a közérdekű munka büntetés legnagyobb hibájaként a végrehajtást jelölik meg.[24]  De hogyan lehetne sikeres a végrehajtás, ha már a büntetéskiszabás is hibás? Azért, hogy egy kicsit a végrehajtási szakaszba is jobban belelássunk, néhány kérdésem ezzel kapcsolatban is lenne! Mennyire nehezíti meg a pártfogó felügyelő munkáját, ha nem megfelelő elkövetővel szemben kerül sor a közérdekű munka kiszabására?

Ez egy rendszerszintű probléma, hogy a megalapozatlan büntetéskiszabás az alapeljárás teljes munkaigényét sokszorosan meghaladó, bürokratikus kényszerpályára juttatja a végrehajtási eljárást. Ez nem úgy működik, hogy „Jöjjön dolgozni Kovács úr!” Idézések, meghallgatások, jegyzőkönyvek számtalan sora, munka-egészségügyi szakértői vizsgálat, akár többször is, 1-2-3 munkahely kijelölése, külön végzésekkel, (mindegyik ellen külön fellebbezésnek van helye…) Nem veszi át, nem kereste, ismeretlen cím, az elítélt által tegnap bejelentett számon kedves női hang: a „hívott számon előfizető nem kapcsolható”. Ha nincs meg az elítélt, priorálás, lakcímkutatás rendőrségi megkérésessel, körözés, újabb idézés, újabb jegyzőkönyv, kioktatás, körözés…Megvan! Dolgozik két napot, nem jön többé…visszajön az irat, az elítélt bocsánatot kér, nem ért rá sajnos, beteg az anyósa, de most – esküszik – most minden másként lesz, és újra minden kezdődik elölről….elképesztő.  Elkeserítő, hogy a büntetést kiszabó bírónak fogalma sincs arról, hogy hibás döntése eredményeként a pártfogó sokszor éveken keresztül keresi, kutatja, idézi, körözteti az elítéltet, elképesztő idő és energia-ráfordítással, személyes utánjárással, folyamatos noszogatással, végezetül, ha 2-3-4-5 évig nem tudja elvégeztetni a közérdekű munkát, előterjeszti az átváltoztatási javaslatát az ügyésznek. S ugyanezt élik meg az elítélteket foglalkoztató munkáltatók, amikor a megbízhatatlan, hol dolgozó, hol hetekig nem jelentkező személyekkel „küszködnek”, majd végül visszaküldik az anyagát. A Büntetés-végrehajtási bíró pedig kezdi elölről az egészet… És az eljárás még akkor sem ér véget, ha az elítéltet az egyetlen hatékony eszköz, az elfogatóparancs segítségével a bíróság elé állítják, mert a szabadságvesztését sem kezdi meg önként, a behívója „ismeretlen” jelzéssel visszaérkezik, és csak a végső, a BV-Intézetbe szállítás érdekében kiadott (ki tudja hányadik) elfogatóparancs juttatja megérdemelt helyére.

Mindezek ismeretében vajon egyáltalán lehet-e eredményes a közérdekű munka? Létezik-e egyáltalán olyan elkövetői kör, amellyel szemben nyugodt szívvel kiszabható ez a büntetési nem?

Ez egy jó kérdés. Természetesen van! Már az elején tisztáztuk, hogy az elítéltek 30-50%-a eredményesen letölti büntetését, ha nem is éppen szabályosan, heti rendszerességgel, de letölti (a pártfogók szerint a törvényi előírás szerint dolgozó elítéltek aránya 5 % alatti). De visszatérve az „előreláthatóság”-ra: világos-e, hogy még egy teljesen rendezett és konszolidált életvezetésű személy számára is nehézséget okoz, hogy történetesen 200 óra (milyen csekélynek is hangzik) közérdekű munka esetén egy éven keresztül minden héten egy napját pihenés, vagy családi program, netán fizetős munka helyett jövedelemszerzéssel nem járó tevékenységgel töltse! Ha tehát nem egy valóban erre képes, és fizikálisan, mentálisan erre alkalmas, a szigorúbb büntetés alól a közösség érdekében végzett munkával mentesülni akaró személyről van szó, meg sem fogja próbálni, vagy ha elkezdi, néhány alkalmat követően félbehagyja.

Ön Bíróként mit javasolna? Hogyan lehetne ön szerint hatékonyabbá tenni ezt a büntetési nemet?

Ha a büntetés-kiszabás fenti anomáliáit a jogalkalmazók csak egy csöppet is komolyan vennék, ha valóban érvényesítenék az „előreláthatóság” szempontját, már hatalmas előrelépés lenne. Én azonban rendszerszintű változtatás híve vagyok.
Véleményem szerint soha nem lenne szabad a közérdekű munkát, mint önálló büntetést konkrétan nevesítve kiszabni, azaz a terheltet munkára kényszeríteni, hanem kizárólag, mint lehetőséget lehet felkínálni annak, aki erre méltó, alkalmas és motivált, abból a célból, hogy elkerülje a vele szemben alkalmazható szigorúbb joghátrány, a szabadságvesztés végrehajtását. A jelenlegi rendszer működésének alapja az a teljesen irreális megközelítés, hogy a hatóság kötelessége minden áron munkavégzésre „kényszeríteni” a terheltet azért, hogy mentesítse őt a szigorúbb jogkövetkezményektől, melyek elkerülése a saját érdeke lenne, ugyanakkor erre irányuló késztetése az esetek többségében teljes mértékben hiányzik, és ha a hatóság minden fáradozása sikertelennek bizonyul, akkor a közérdekű munkát szabadságvesztésre változtatjuk át – jobb híján...

Az Ön által javasolt megoldás akkor ezek szerint az, hogy a közérdekű munka megszűnne önálló büntetésként létezni és egy önkéntes alapon történő szabadságvesztést kiváltó alternatíva lehetne! Ehhez azonban jogszabály módosításokra is szükség lenne!

Igen. És ezzel azt állítom, hogy a le nem töltött közérdekű munka büntetések arányszáma megváltoztatható, a hatóságok terhe drámaian csökkenthető, a jogintézmény valódi értelmet és célt nyerhet, és egy egyszerű jogszabály-módosítás logikus, gyors és egyszerű módon tenne rendet a jelenlegi kaotikus végrehajtási viszonyokban, a fejéről a talpára állítva a rendszert. Megszüntethető lenne a hónapokig, évekig tartó, ügyenként több száz hasznos munkaórát elfecsérlő aktagyártás, a rendőrség folyamatos zaklatása, értelmetlen és kilátástalan lakóhelykutatás, pártfogói, ügyészi, bírói tevékenység, megszűnne az „átváltoztatási” kényszer, mert (és ez lenne a módosítás lényege) megszűnne – feleslegessé válna – az átváltoztatás jelenlegi formája. Nem a közérdekű munkát kellene ugyanis „átváltoztatni” szabadságvesztésre, hanem a speciális feltételek mellett kiszabott szabadságvesztés (elzárás?) alóli mentesülést kellene biztosítani közérdekű munka végzésének lehetőségével.
A büntetés kiszabásakor nem az alternatívát, hanem a cselekmény súlyához igazodó szabadságelvonást kellene alkalmazni, megállapítani, kiszabni, és ezt követően biztosítani a joghátrány elkerülhetőségét, és annak módját, jelen esetben közérdekű munka elvégzésének lehetőségével.
Az, hogy az elítéltre hárulna a kötelezettség, hogy közérdekű munkával „váltsa meg” a vele szemben kiszabott szabadságvesztést, alapjaiban változtatná meg a végletekig leterhelt, értelmetlen „kopómunkát” végző, az elemi együttműködést is megtagadó, deviáns, munkavégzésre alkalmatlan vagy arra eleve nem hajlandó, időhúzásra, elévülésre „játszó” elítéltek üldözésére kényszerített hivatásos pártfogók munkáját, visszaadva a hivatásrend becsületét, és lehetővé téve klasszikus tevékenységük folytatását.
Azzal, hogy a közérdekű munka elvégzésének minden felelőssége, terhe, kötelezettsége az elítéltet terheli, egyben elejét veszi annak a felháborító igazságtalanságnak, hogy – a jelenlegi rendszer szerint – pusztán a munka-alkalmatlanság megállapítása elégséges arra, hogy valaki egy bűncselekmény elkövetése miatt kiszabott büntetés letöltése alól minden jogkövetkezmény nélkül mentesüljön. Jelenleg ugyanis egy adott bűncselekmény miatt elítélt személy „alanyi jogon” mentesül a közérdekű munka elvégzésének kötelezettsége, (és ezáltal az átváltoztatás esetén letöltendő fogházbüntetés) tehát mindennemű büntetés alól, ha a munkaalkalmassági vizsgálat speciális szabályai szerint munkára alkalmatlannak minősül (és van még néhány speciális eset, pl. gyermekszülés). Ez látszólag „humánus” megközelítés, azonban más olvasatban súlyos disszonanciát eredményez minden más büntetési formával sújtott elítélt számára, hiszen ezen az alapon a pénzbüntetésre vagy elzárásra ítélt is mondhatná: beteg vagyok, töröljék a büntetésemet, nem tudok fizetni, mert szültem, vagy nem vonulok be, mert az orvosok szerint nem tolerálom a börtönt.

Az Ön által vázolt elképzelés a jóvátételi munka logikájával is akár párhuzamba állítható?

Valóban a jóvátételi munka logikáját követhetné. Két olyan jogintézmény is létezik a magyar jogrendben, amelynek mintájára, működési elvére alapítva csekély jogalkotási munkával tökéletesíteni lehetne a közérdekű munka büntetést is. Az egyik ilyen jogintézmény az „elterelés”, míg a másik a „jóvátételi munka” lehetősége.
Mindkét esetben adva van egy lehetőség és egy határidő. A terhelt kap egy lehetőséget, és innentől fogva közömbös az, hogy él-e vele vagy sem, nem a hatóság kötelessége őt arra kényszeríteni, hogy az elterelésen vegyen részt, jóvátételi munkát végezzen, nem zaklatja őt sem a nyomozó hatóság, sem a pártfogó, hogy elkezdte-e már, hogy hol lakik, hogy kegyeskedjék tartózkodási helyét bejelenteni...nem sorolom tovább. Példaként az elterelés esetében letelik a határidő, ha a terhelt igazolja az eredményes elterelés tényét, megszűnik az eljárás, ha nem: indul tovább. Ugyanez a logikája a jóvátételi munkának is.
Mindkét esetben az eredményes és aktív terhelti magatartás eredménye az eljárás megszüntetése.

***

Szolnoki János Bíró Úrral ezt az interjút kifejezetten figyelem-felkeltésnek, vagy ha jobban tetszik segélykiáltásnak szántuk.  Egy jobb sorsra érdemes jogintézmény büntetéskiszabási gyakorlatának tarthatatlanságát szerettük volna bemutatni. A hibákból és kritikákból ugyanis érdemes tanulni, s a megfelelő következtetéseket le kell vonni. Elméleti büntetőjogászként nehéz elképzelni szankciórendszerünket a közérdekű munka önálló büntetés nélkül. S tudjuk, hogy a jogszabály módosítás ötlete is mindig képlékeny. A fentiek tanulsága számomra ugyanakkor az, hogy a büntetéskiszabás soha nem lehet automatizmus a bíró részéről, még akkor sem, ha ezt az attitűdöt más körülmények, mint például az ügy gyors lezárásnak követelménye egyébként támogatja. S az ítélkező bírónak óriási a felelőssége egy-egy büntetési nem, és ezáltal az egész szankciórendszerünk hatékony működése tekintetében, hiszen minden azon múlik, hogy sikerül-e a megfelelő elkövetői körrel szemben megtalálni a büntetési célnak, a bűncselekmény tárgyi súlyának, a bűnösségnek és egyéb súlyosító és enyhítő körülményeknek is megfelelő nemű és mértékű szankciót.

Készítette: Dr. Pápai-Tarr Ágnes, egyetemi adjunktus DE ÁJK

Források jegyzéke:

[1] Az interjú az Új Nemzeti Kiválóság Program Bolyai+ Ösztöndíj támogatásával készült (ÚNKP 19-4).

[2] A közérdekű munka büntetés története az Egyesült Államokban kezdődött. 1966-ban itt alkalmazták először, majd az Angliai tapasztalatok inspirálták Európa több államát is a jogintézmény bevezetésére. ld. Kelemen Ágnes: A Community Service –közérdekű munkavégzés- büntetés angliai tapasztalatairól, Magyar Jog, 1989/1, 74-79.

[3]  Sipos Ferenc: Közérdekű munka skandináv módra I. JURA 2017/2. 182-190.o.  (2017);Sipos Ferenc: Közérdekű munka skandináv módra II.: A dán és a finn példa, JURA 2018/1. 419-426. o.

[4] Sipos Ferenc: Új szabályok régi gondok a közérdekű munka szabályozásában, Miskolci Jogi Szemle, 2016/1. 76.o.

[5] Sipos Ferenc: Munkával kapcsolatos szankciók a magyar büntetőjogban, HVG ORAC, Budapest 2019.

[6] A munkabüntetések részletes történeti fejlődéséről ld.: Sipos Ferenc: A protenstáns munkaerkölcs szerepe a dologházak kialakulásában ,In: Fazakas Gergely Tamás; Baranyai Norbert; Gonda László; Kovács, Gergely; Sipos Ferenc (szerk.) Világosító lámpás:Tanulmányok a 60 éves Győri L. János tiszteletére, Debrecen, Magyarország : Tiszántúli Református Egyházkerület,2018. 221-230. o.

[7] 1987. évi III. örvény

[8] Sipos Ferenc: A javító-nevelő munka Magyarországon,Jogtörténeti Szemle 2018/1-2. szám 12-19.o.

[9] Görgényi Ilona: Kárjóvátétel a büntetőjogban, mediáció a büntetőügyekben,HVG-Orac Budapest 2006. 103.

[10] Vavró István: A bűnözés és a büntetés- végrehajtás helyzete, Statisztikai Szemle 2000/1. 26. o.

[11] Sipos Ferenc: A közérdekű munka szerepe a börtönnépesség csökkentésében: a finn tapasztalatok, Pro Futuro- A jövő nemzedékének joga, 2017/2. 81-96.o.

[12] 2015. március 10-i pilotdöntés „Case of Varga and Others v. Hungary” (nos. 14097/12, 45135/12, 73712/12, 34001/13, 44055/13, and 64586/13) Ld. részletesen: Bagossy Mária:A büntetőjogi szankció korlátai az alkotmányjogban és a nemzetközi jogban, A szabadságvesztés és  a kínzás tilalma. Belügyi Szemle 2019/3. 39-57.o.

[13] Btk. 33. § (4) bekezdés

[14] Az elzárást a magam részéről nem tartom a szabadságvesztés helyettesítőjének, hiszen szintén szabadságelvonással jár. A többi büntetési nem esetén pedig az alkalmazásuknak többlet, speciális feltételei vannak.

[15] Görgényi Ilona: A közérdekű munka, In: Görgényi Ilona – Gula József – Horváth Tibor – Jacsó Judit – Lévay Miklós – Sántha Ferenc – Váradi Erika: Magyar Büntetőjog Általános Rész. Complex Kiadó Kft., Budapest, 2012, 390. o.

[16] Sipos Ferenc (2016) i.m. 75.o.  

[17] Tájékoztató a bűnüldözésről 2008 http://www.mklu.hu/repository/mkudok5871.pdf

[18] http://mklu.hu/pdf/ogy_besz/ogy_beszamolo_2014.pdf

[19] http://ugyeszseg.hu/pdf/statisztika/buntetobirosag_ugyeszi_tev_I_2018.pdf

[20] 2010-ben még 28.348, 2011-ben 22.859, 2012-ben 16.880. a kiszabott pénzbüntetés aránya.

[21] http://ugyeszseg.hu/repository/mkudok8246.pdf. A büntetőbíróság előtti ügyészi tevékenység főbb adatai. 69.o. Természetesen azt is hozzá kell tenni, hogy kis mértékben ugyan, de a vádlottak száma is csökkenő tendenciát mutatott.

[22] Pápai-Tarr Ágnes, Sipos Ferenc: A pénzbüntetés fejlődésének hazai mérfölkövei, Miskolci Jogi Szemle, 2019/2 különszám 328-329.o.

[23]Ügyészségi statisztikai tájékoztató (Büntetőjogi szakterület) 2013, 72. számú tábla: A büntetés végrehajtásával kapcsolatos kezdeményezések és intézkedések, Összesített adatok http://www.mklu.hu/repository/mkudok2832.pdf

[24]

Kategória: AlapjogokKormányzásKözérdekBrexit Eng: Fogyasztóvédelem: Consumer Protection: 16th Anniversary: 
Kutatócsoport2

Online piacfelügyelet az Európai Unióban

3 hét ago

Bevezetés

A világgazdaságában az elmúlt 40 évben számos dolog megváltozott. Az áruforgalom korábban viszonylag ellenőrizhető és kiszámítható útvonalakon zajlott így azok a piacfelügyeleti intézkedések, intézményrendszer és hatáskörök, amelyek egy hatékony rendszer alapját képezhették, mára nem feltétlenül alkalmasak ugyanazon magas szintű fogyasztói biztonság megteremtésére. A beazonosítható gyártók, a belső piacon letelepedett forgalmazók, fizikai üzletek és piacok körülményei közé megteremtett szabályok már nem alkalmasak az online piac nyújtotta piacfelügyeleti kihívásokkal szembenézni.

Az áruforgalom nagymértékű növekedése, a személyes megrendeléseken keresztül Európai Unióba áramló termékmennyiség már nem ellenőrizhető és követhető a hagyományos módszerekkel. [1] Egy online bolt megjelenített ajánlatai mögött nem feltétlenül található, kiváltképp nem az Európai Unióban letelepedett kereskedő raktárkészlete. [2]  Ezen felül az Európai Unióba belépett majd visszavett árukból már az Unió határain belül ún. visszavételi raktárak jönnek létre, amelyek- egészen mostanáig - kívül estek a piacfelügyeleti hatóságok ellenőrzési körén.

Ugyanakkor a fogyasztók az EU-n belül és kívül gyártott termékekkel kapcsolatban ugyanolyan szintű védelmet várnak el. Globalizált világunkban továbbra is kihívást jelent annak biztosítása, hogy az importált termékek is megfeleljenek az uniós előírásoknak, és ne jussanak tisztességtelen versenyelőnyhöz az uniós szabályok megszegésével. Az importált termékeket elvileg az egységes piacra való belépésükkor ellenőrizni kell. Azonban az importált termékek mennyisége lehetetlenné teszi, hogy minden szállítmányt ellenőrizzenek. 2015-ben az uniós piacokra kerülő termékek több mint 30 %-a importból származott. Becsült értékük csaknem 750 milliárd EUR volt.[3] 

Az európai piacfelügyeleti rendszer gyengeségeit érzékelve, egyik lehetséges megoldásként az Európai Parlament és az Európai Unió Tanácsa 2019. június 20-án elfogadta az (EU) a piacfelügyeletről és a termékek megfelelőségéről szóló 2019/1020 EU rendeletet, az úgynevezett „árucsomag” (Goods Package) intézkedési program részeként, amely a fent részletezett problémakörök némelyikére adekvát megoldást képes nyújtani.[4]

Új elemek a piacfelügyeleti hatóságok eszköztárában

A piacfelügyeletről és a termékek megfelelőségéről szóló 2019/1020 rendelet[5] néhány kiváló új elemet vezet be, például az EU vizsgáló laboratóriumok és nemzeti kapcsolattartójának kijelölésének lehetőségét. Ugyanakkor azt látjuk, hogy a tagállami hatóságok számára meg kell adni az ahhoz szükséges eszközöket, amellyel hatékonyan lehet fellépni annak érdekében, hogy veszélyes és nem megfelelő termékeket ne lehessen európai piacra dobni.

A múltban a piacfelügyeleti hatóságoknak gyakran jelentett problémát annak meghatározása, hogy honnan származik egy termék, és ki hozta forgalomba. Következésképpen a hatóságok küzdenek e termékek megfelelőségének ellenőrzésével. Ezért fontos, hogy a rendelet előirányozza, hogy a gazdasági szereplőknek rendelkezniük kell az EU területén egy meghatalmazott kapcsolattartóval, aki a tagállamok hatóságainak megfelelőségi információkat szolgáltathat. A megfelelőségért felelős személy elérhetőségeit fel kell tüntetni a terméken, annak csomagolásán, a csomagban vagy a kísérő okmányon is.

A balesetek és sérülések páneurópai adatbázisa

Az európai fogyasztási cikkek jogi szabályozási keretrendszerének hatékonysága nagyban függ a Bizottság és a tagállamok azon képességétől, hogy képesek-e a problémákat beazonosítani. A háztartásban előforduló és szabadidős balesetekkel kapcsolatos adatok rendszeres felügyeletének fontos szerepet kell játszania ebben az azonosításban. Fontos, hogy a hatóságok hozzáférjenek az egész EU-ra kiterjedő baleseti adatokhoz, hogy segítsék őket a felügyeleti tevékenységeik meghatározásában és végrehajtásában. Ehhez hasonló rendszer már működik az Egyesült Államokban. A NEISS egy olya adatbázis, amely statisztikai becsléseket nyújt a fogyasztói termékekkel kapcsolatos sérülésekről, körülbelül 100 kórházi sürgősségi helyiség valószínűségi mintájából.[6]  Ezenkívül további adatokat gyűjt mind felügyeleti, akár nyomozási szinten. A NEISS adatait a sürgősségi osztályok folyamatos rutin megfigyelésével, a különleges sürgősségi osztályok felügyeleti tevékenységeivel, a sérülteket követő telefonos interjúkkal, valamint a sérültekkel és a tanúkkal végzett helyszíni vizsgálatokkal gyűjti. [7] Az összegyűjtött adatok azonosítják a meghatározott fogyasztási cikkekkel kapcsolatos sérüléseket, és lehetővé teszik az adott termék további tanulmányozását.

Az online értékesített termékek biztonságának javítása

A platformokon keresztül történő online értékesítés további és új problémákat vet fel a piacfelügyeleti hatóságok számára. Például a fogyasztók a termékeket az EU-n kívülről közvetlenül otthonukba rendelhetik, kikerülve a vámvizsgálatot, vagy a megfelelőségi ellenőrzést. A legtöbb tagállamban nem léteznek külön stratégiák, vagy még nagyon korai szakaszában vannak az online értékesítés felügyeletére vonatkozó koncepciók kidolgozására. 2017 júliusában az Európai Bizottság iránymutatásokat[8] adott ki arról, hogy miként segíthetjük a nemzeti piacfelügyeleti hatóságokat az online értékesített termékek jobb ellenőrzésében8. Ezek azonban nem kötelezők a tagállamokra, és a bevált gyakorlatra vonatkozó ilyen egyszerű útmutatás nem elegendő a probléma megoldásához. 

A jogi keret adaptálása az internethez csatlakoztatott termékek vonatkozásában

Az ’Internet of Things’, vagy rövidítve ’IoT’ magyarul a ’dolgok (tárgyak) internete’, mellyel a mindennapjainkban használt eszközök (például háztartási gépek, autók, mérőórák, pénztárgépek stb.), az interneten keresztül is elérhetőek, és képesek egymással akár önállóan is kommunikálni. Ennek a kommunikációnak a motorja az ún. M2M (machine-to-machine) technológia, ami olyan adatáramlást jelent, mely emberi közreműködés nélkül, gépek között zajlik. Miközben a csatlakoztatott termékek száma növekszik, sok ilyen terméket a rendszerbe ágyazott alapvető biztonsági funkciók nélkül gyártanak, hogy megakadályozzák a kibertámadásokat és a visszaéléseket. Ezért sürgősen szükség van az EU szakpolitikai intézkedésére a kiberbiztonsági kockázatok csökkentése érdekében.[9] A kibertámadások száma évente növekszik, ami mögött többek között az áll, hogy a termékek nagy része alapvető IT biztonsági funkciókkal sem rendelkezik. Legutóbb az úgynevezett connected toys, azaz internetre csatlakozott játékok kapcsán merültek fel aggályok. Egyes játékbabák (My Friend Cayla) és (i-Que) súlyosan kockázatokat tártak fel a norvégiai vizsgálatok során. A játékok alkalmasak voltak mobilalapú távoli kommunikációra, így lényegében pár egyszerű lépessel bárki csatlakozni tudott hozzá és a babába épített mikrofonon keresztül bluetooth alapon kommunikálni tudott a gyerekekkel[10]. Egy másik esetben[11] gyerekeknek gyártott okosórák valós idejű geolokációs adatait lehetett villámgyorsan meghackelni. Legutóbb pedig a Mirai nevű malware támadás tette elérhetetlenné az Amazon eszközeit és olyan alkalmazásokat, mint a Spotify és a Netflix. [12] Ezek szabályozása nehézkes, ugyanis egy új típusú megközelítést szükségeltet, hiszen konkrét megfelelőségi szabvány nélkül a jelenlegi szabályok alapján ezen készülékek jelentette kockázatokat különféle rendszerekben kell értékelni. Annak ellenére, hogy a gyártók kötelesek csak a biztonságos termékeket forgalmazni a piacon, a „biztonság” jelenlegi fogalma túlságosan szűk, és nem védi a fogyasztókat az csatlakoztatott eszközökkel kapcsolatos biztonsági hibáktól. A termékbiztonságot a hagyományos értelemben csak a fogyasztók egészségének vagy fizikai integritásának esetleges károsodása tekintetében érti a jelenlegi szabályozás, például a káros kémiai összetevőknek való kitettség vagy a fizikai sérülések vonatkozásában. Ez a termékbiztonsági koncepció elavult, az internethez csatlakozó készülékek esetében más megközelítést kell alkalmazni.

***

Számos tanulmány, jogalkotást előkészítő szakértői anyag foglalkozik azzal, hogy a piacfelügyeleti rendszert hogyan lehet felkészíteni az előttünk álló kihívásokra. Mindegyik közös elemét képezi a fogyasztók tudatosítása, az összehangol ellenőrzések folytatása, a folyamatos terméktesztelés, minőségi védjegyek kialakítása és az együttműködés a harmadik országokban letelepedett gyártókkal és forgalmazókkal. Ezek a módszerek nem újak, megvalósításuk sok esetben összehangolt európai fellépéssel lehetséges, szakpolitikai akarat és pénzügyi források szükségeltetnek.

 

Készítette: Dr. Hajnal Zsolt, egyetemi adjunktus, DE ÁJK

A tanulmány az Igazságügyi Minisztérium jogászképzés színvonalának emelését célzó programja keretében készült (DE III. komplex fogyasztóvédelmi kutatás).

Források jegyzéke:

[1] V. Jadhav & M. Khanna, “Factors Influencing Online Buying Behavior of College Students: A Qualitative Analysis”, The Qualitative Report 2016, Vol. 21, No.1, 2016, pp.1-15

[2] V. J Massad and K. Berardelli, “The Roles of Bounded Rationality and Ethical Self-efficacy in Online Shopping Orientation”, Academy of Marketing Studies Journal, Vol. 20, No.3, 2016, pp. 26-37

[3] SWD(2017)466.

[4] Az Európai Parlament és a Tanács (EU) 2019/1020 rendelete (2019. június 20.) a piacfelügyeletről és a termékek megfelelőségéről, valamint a 2004/42/EK irányelv, továbbá a 765/2008/EK és a 305/2011/EU rendelet módosításáról OJ L 169, 25.6.2019, p. 1–44

[5] Az Európai Parlament és a Tanács (EU) 2019/1020 rendelete (2019. június 20.) a piacfelügyeletről és a termékek megfelelőségéről, valamint a 2004/42/EK irányelv, továbbá a 765/2008/EK és a 305/2011/EU rendelet módosításáról

[6] Marker, D and Lo, A, Update of the NEISS sampling Frame and Sample, Rockville, MD: Westat, Inc. 1996

[7] NEISS, “The National Electronic Injury Surveillance System: A tool for Researchers, Division of Hazard and Injury Data Systems, U.S. Consumer Product Safety Commission, March 2000, p.7

[8] Commission notice on the market surveillance of products sold online, http://eur-lex.europa.eu/legalcontent/EN/TXT/HTML/?uri=CELEX:52017XC0801(01)&from=EN

[9] ANEC-BEUC position paper on cybersecurity of connected products (including European Cybersecurity Act)  http://www.anec.eu/images/Publications/position-papers/Digital/ANEC-DIGI...

[10] https://www.forbrukerradet.no/siste-nytt/connected-toys-violate-consumer...

[11] https://www.forbrukerradet.no/side/significant-security-flaws-in-smartwa...

[12] A fogyasztóvédelmi intézmény-, eljárás- és eszközrendszer megismertetése tárgyú tantermi képzési segédanyag, mProve Solutions Kft Budapest, 2018. augusztus 21. 17-25.

 

Kategória: KormányzásEurópai UnióHatósági szolgáltatásokBrexit Eng: Fogyasztóvédelem: Consumer Protection: 16th Anniversary: 
Kutatócsoport2

EUB: a Bizottság nem indokolta megfelelően a Magyarországot sújtó felfüggesztő intézkedéseket

3 hét 6 nap ago

A fellebbviteli fórumként eljáró Európai Bíróság 2020. június 4-én tette közzé a C-456/18. P. számú Magyarország kontra Bizottság ügyben született ítéletét, amely a magyar félre nézve kedvező döntéssel zárta le a 2015 óta húzódó jogi procedúrát. Az ítélet értelmében a Bizottság nem indokolta megfelelően, hogy miért tartotta szükségszerűnek az előtte folyamatban lévő eljárás lezárásáig a Magyarország által a dohányipari vállalkozásokra kivetett egészségügyi hozzájárulás és az élelmiszeripari vállalkozásokat sújtó élelmiszerlánc-felügyeleti díj alkalmazásának felfüggesztését. Továbbá a Bíróság hatályon kívül helyezte az ügyben első fokon eljárt Törvényszék a Bizottság rendelkezéseit megerősítő ítéletét.

A jogvita hátterében a Bizottság Magyarországgal szembeni azon eljárásai állnak, amelyeket 2015 tavaszán indított meg két, a magyar kormányzat által nem sokkal korábban bevezetett adónem kapcsán. Ezek egyike a dohányipari vállalkozásokat terhelő egészségügyi hozzájárulás volt, amely közegészségügyi célkitűzésekre hivatkozva, progresszíven növekvő adókulcsok alapján terhelte e vállalkozásoknak a dohánytermékek magyarországi gyártásából és kereskedelméből származó árbevételét; ugyanakkor adókedvezményt biztosított azoknak az érintett vállalkozásoknak, amelyek beruházásokat végeztek bizonyos – az egészségügyi célkitűzéssel szorosan össze nem függő – tárgyi eszközökbe. A másik eljárás az élelmiszerlánc-felügyeleti díj kapcsán indult, amely már korábban is sújtotta a magyarországi élelmiszerlánc-szereplő vállalkozásokat; míg azonban eredeti formájában egységesen az érintett gazdasági szereplők éves nettó árbevételének 0,1%-ában állapították meg annak mértékét, addig 2015-től kezdődően a napi fogyasztási cikket értékesítő üzletek esetében az árbevétel növekedéséhez igazodó progresszív adókulcsokat kívántak alkalmazni.

A Bizottság a versenytorzulás számottevő kockázatát szem előtt tartva mindkét esetben hivatalos vizsgálati eljárást indított és annak lezárultáig mind az egészségügyi hozzájárulás progresszív adókulcsa és a beruházásokhoz kapcsolódó adókedvezmény, mind pedig a felügyeleti díj progresszív díjmértéke esetében elrendelte azok alkalmazásának felfüggesztését. Magyarország mindkét esetben a felfüggesztő rendelkezések megsemmisítése érdekében fordult a Törvényszékhez, amely a két ügyet azok hasonlósága miatt összevonta. A Törvényszék 2018. április 25-én hozott ítéletet az egyesített ügyekben, amelyben Magyarország kereseteit arra hivatkozva utasította el, hogy a Bizottságnak megalapozott indoka volt arra következtetni, hogy a magyar kormányzat a hivatalos vizsgálati eljárások lezárásáig önként nem függesztette volna fel az érintett pénzügyi terhek alkalmazását.

Magyarország a Törvényszék ítéletével szemben fellebbezést nyújtott be a Bírósághoz, többek között arra hivatkozva, hogy a Törvényszék jogilag tévesen értékelte a felfüggesztő rendelkezések indokolásának követelményeit. A Törvényszék értelmezésében ugyanis a Bizottságnak a felfüggesztő intézkedések alkalmazása kapcsán nyújtott indokolása megfelelő volt arra, hogy a magyar hatóságok megértsék, hogy a Bizottság miért tartotta szükségesnek azok alkalmazását. Ezzel szemben a magyar fél álláspontja szerint a Bizottság nem indokolta a követelményeknek megfelelően azon aggodalmát, hogy Magyarország a hivatalos vizsgálati eljárás megindítása ellenére is végrehajtaná a szóban forgó nemzeti intézkedéseket.

A Bíróság ítéletében felülvizsgálta azokat az indokokat, amelyekre tekintettel a Törvényszék megfelelően indokoltnak tekintette a Bizottság felfüggesztő rendelkezéseit. Egyrészt a Törvényszék szerint a Bizottság azzal érvelt, hogy Magyarország vitatta, hogy az általa bevezetett adójogi jellegű intézkedések állami támogatásnak minősülnének. Ezzel kapcsolatban a Bíróság – a főtanácsnoki indítványt követve – arra a következtetésre jutott, hogy egy ehhez hasonló ügyben a tagállamnak teljes mértékben jogában áll úgy védekezni, hogy a vizsgált intézkedések nem minősülnek támogatásnak. Ennélfogva e védekezés tényéből nem lehet arra következtetni, hogy fennáll annak a fokozott veszélye, hogy Magyarország a hivatalos vizsgálati eljárás megindítása ellenére végre fogja hajtani a szóban forgó nemzeti intézkedéseket.

Másrészt a Törvényszék arra is utalt, hogy a magyar hatóságok a hivatalos vizsgálati eljárást megelőzően nem tettek eleget a Bizottság azon felhívásának, hogy tegyék meg a meghozni tervezett felfüggesztő rendelkezésekkel kapcsolatos észrevételeiket. Ezzel összefüggésben a Bíróság hangsúlyozta, hogy bár a felfüggesztő rendelkezés meghozatala előtt a Bizottságnak lehetőséget kell biztosítania az érintett tagállam számára az ezen intézkedéssel kapcsolatos észrevételei megtételére, a tagállam nem köteles bárminemű észrevételt tenni. Következésképpen az a tény, hogy Magyarország nem tett észrevételeket a felfüggesztő rendelkezés lehetséges elfogadását illetően, nem elegendő a Bizottság attól való félelmének igazolásához, hogy e tagállam végrehajtja a szóban forgó nemzeti intézkedéseket.

Harmadrészt és utolsósorban, a Törvényszék arra a körülményre hivatkozott, hogy amikor néhány hónappal a vitatott rendelkezések elfogadását megelőzően a Bizottság hivatalos vizsgálati eljárást indított hasonló magyar adóintézkedésekkel szemben, ezeket az intézkedéseket a magyar hatóságok nem függesztették fel. Ennek kapcsán a Bíróság a főtanácsnoki indítványt idézve megállapította, hogy ez a körülmény nem képezi részét a vitatott felfüggesztő rendelkezések elfogadása hátterének. Ezenkívül, ha Magyarország e korábbi magatartása meghatározó valószínűsítő körülmény lett volna a Bizottság számára, ez utóbbinak azt meg kellett volna említenie a vitatott határozatokban, ami nem történt meg.

Mindezek alapján a Bíróság arra a következtetésre jutott, hogy a Törvényszék a megtámadott ítéletben tévesen állapította meg, hogy a magyar hatóságoknak lehetőségük volt arra, hogy megértsék azt, hogy a Bizottság a vitatott felfüggesztő rendelkezésekről szóló határozataiban miért döntött úgy, hogy a felfüggesztő rendelkezések tényleges alkalmazásához folyamodik.

Emellett a Bíróság megállapította, hogy a Törvényszék által hivatkozott három tényező nem szerepel a vitatott felfüggesztő rendelkezések indokaként az e rendelkezésekről szóló bizottsági határozatokban. A Bíróság szerint ebből az következik, hogy a Törvényszék új indokokkal egészítette ki a Bizottság által kifejtett indokokat, és így túllépte hatáskörének korlátait.

A fenti megállapításokra tekintettel a Bíróság a megtámadott ítéletet hatályon kívül helyezte, majd a per állására tekintettel maga döntötte el érdemben az ügyet. Mivel a per folyamán a Bizottság maga is elismerte, hogy a vitatott felfüggesztő rendelkezésekről szóló határozatok nem adtak magyarázatot azon okokra, amelyek miatt úgy vélte, hogy Magyarország a hivatalos vizsgálati eljárás megindítása ellenére nem függeszti fel a szóban forgó nemzeti intézkedéseket, a Bíróság kimondta, hogy a vitatott felfüggesztő rendelkezések indokolása elégtelen, és e körülményre tekintettel anélkül semmisítette meg e rendelkezéseket, hogy a magyar fél fellebbezés iránti keresetének többi jogalapját vizsgálta volna.

Az ügy hátteréhez hozzátartozik, hogy a Bizottság két szóban forgó hivatalos vizsgálati eljárása már 2016. július 4-én lezárult. A Bizottság végleges határozataiban arra jutott, hogy a szóban forgó nemzeti intézkedések jogellenes és a belső piaccal összeegyeztethetetlen állami támogatásnak minősülnek. Mivel Magyarország a keresetindítási határidőn belül nem vitatta a végleges határozatokat és azok nem képezték tárgyát valamely harmadik személy által benyújtott keresetnek sem, e határozatok időközben jogerőssé váltak.

Az összefoglalót készítette: Dr. Szilágyi Dániel, doktorandusz, DE ÁJK

 

Források:
http://curia.europa.eu/juris/document/document.jsf?text=&docid=226975&pageIndex=0&doclang=HU&mode=lst&dir=&occ=first&part=1&cid=3211215

http://curia.europa.eu/juris/document/document.jsf?text=&docid=201461&pageIndex=0&doclang=HU&mode=req&dir=&occ=first&part=1&cid=4550058

Kategória: BürokráciaJogállamKormányzásEurópai UnióBrexit Eng: Fogyasztóvédelem: Consumer Protection: 16th Anniversary: 
Kutatócsoport2

Büntetéskiszabás az alku tárgya? – kihívások és válaszok a büntetéskiszabás fejlődéstörténetében

1 hónap ago

Bevezető gondolatok

Képzeljünk csak el egy bírósági épületet, vagy annak csupán egyetlen szobáját, melyben egymás mellett hosszú sorokban komputerek vannak elhelyezve, és robotok táplálják be a büntetőügyek legfontosabb adatait, rögzítik a vádlottal szemben felhozható súlyosító, és enyhítő körülményeket, és amint azok rögzítésre kerültek, a gép már ki is szabta vádlottunk büntetését. Kétségtelenül gyors és költségkímélő a metódus. De vajon hatékony-e? S vajon tényleg utópisztikus elképzelésnek tűnik-e egy ilyen drasztikus mértékű átalakulás a büntetéskiszabásban? Mennyiben és milyen módon szolgálhatnak közösségi érdekeket az ilyenfajta „szerepcserék”? Milyen kihatással lehetnek például az alapvető eljárási garanciákra?
A 21. században a változások korát éljük. A körülöttünk lévő világ folyamatosan változik, átalakul, s előre nem látott, vagy éppen megjósolt, de korábban elképzelhetetlennek tűnő élethelyzeteket produkál. Vannak olyanok, akik szkeptikusan, sőt aggódva szemlélik ezeket változásokat, és vannak olyanok is, akik üdvözlik, sőt sürgetik őket. Az emberi feladatokat részben vagy egészben megkönnyíti, vagy akár teljesen át is veszi a modern technika, s új perspektívák felé kacsingat a robotika.
A büntetéskiszabás is manapság a változások korát éli, jóllehet a fent említett mértékű drasztikus átalakulásról egyelőre beszámolni nem tudunk. Ennek megfelelően cikkem sem lesz túlzottan futurisztikus, mint azt az olvasó esetleg a bevezető után várná. Sőt. A magam részéről szeretném hinni, és merem remélni, hogy nem jutunk el addig a pontig, hogy gépek ítélkezzenek emberek felett. Az azonban kétségtelen, hogy a tradicionális értelemben vett büntetéskiszabás egy hosszabb történeti fejlődésnek köszönhetően, már az utóbbi néhány évtizedben is nagyon sokat változott. Ezúttal ezekről a változásokról szeretnék röviden beszámolni.

1. A tradicionális büntetéskiszabás

A büntető anyagi jog rendkívül logikusan felépített, dogmatikailag zárt rendszer. A hatályos Büntető törvénykönyvünk[1] kodifikációja kapcsán jegyzi meg Tóth Mihály, hogy a jelenlegi Btk. a „mértéktartó jogalkotás” végterméke, de egyébként is óvakodnunk kell attól, aki a büntetőjog területén ma teljesen újat akar kitalálni.[2]  A 19. században, valamint a 20. század elején munkálkodó büntetőjogászok feladata, elsősorban a büntetőjogi felelősség minden aprólékos részletét kidolgozó, szilárd dogmatikai rendszer kimunkálása volt. S minden elfogultság nélkül mondhatjuk, hogy nagy elődeink a kitűzött feladatukat többé-kevésbé, de sikerre is vitték. A büntetőjogi felelősség kérdésköre – bár természetesen ezen a területen is mindig akadnak vargabetűk – mára mondhatni, hogy szilárd alapokon nyugszik. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a büntetőjogot teljes egészében elkerülné a fejlődés, a változás. Hiszen az új évszázad(ok) új feladatokat ad(nak) a büntetőjogászok számára is, mégpedig a hatékony büntető szankciórendszer kidolgozásának a fáradságos munkáját. Kijelenthetjük, hogy a büntetőjogban különösen a 20. század második fele, és a 21. század, a szankciók évszázadai.
A büntetőjogi szankció célja a társadalom védelme érdekében annak a megelőzése, hogy akár az elkövető, akár más bűncselekményt kövessen el.[3] A büntetőjogi szankció akkor tekinthető hatékonynak, ha alkalmas a büntetési célok teljesítésére, vagyis a társadalom védelmére, és a generális és speciális prevencióra. A büntetőjogi szankció kiszabása tradicionálisan a bíró feladata. A bíró ítélkezik, ő állapítja meg a büntetőjogi felelősséget és szabja ki az ügy egyedi körülményeinek az ismeretében, az elkövető személyiségéhez is igazított büntetőjogi szankciót. A büntetéskiszabási folyamat a büntetőeljárás tárgyalási szakaszához kapcsolódik, mintegy annak csúcspontjaként kerül rá sor. A tárgyaláson a bíróságnak először egy a múltban megtörtént eseményt kell bizonyítania és meg kell állapítania, hogy az melyik törvényi tényállás szerinti bűncselekményt meríti ki. Ezt követően kell eldöntenie, hogy a cselekményt a vádlott követte-e el, és milyen elkövetői minőségben. Amennyiben a bizonyítási eljárás során ezekre a néha egyáltalán nem könnyű kérdésekre sikerül választ találni, akkor következik a büntetéskiszabás meglehetősen komplex folyamata.
A helyes büntetéskiszabás kulcsfontosságú kérdése a büntetőjognak, legalább olyan fontos kérdés, mint a bűncselekmény helyes minősítése. A büntetés kiszabásakor kel életre az anyagi jogi diszpozíció mellett a szankció is, a büntetés kiszabásában csúcsosodik ki a büntetőeljárás, és ekkortól kapcsolódik be a folyamatba a büntetés-végrehajtás is. Ebben a pontban összpontosul tehát a tágabb értelemben vett büntetőjog. A büntetés nemének és mértékének helyes megválasztása teljesítheti be a büntetési célokat, és adhat értelmet ennek a tágabb értelemben vett büntetőjognak.
A helyes minősítés után a bírónak számba kell venni, hogy az adott bűncselekményre milyen büntetési nemek alkalmazását teszi lehetővé a törvény, és az eset összes körülményére tekintettel, mely büntetési nem alkalmazása indokolt és célszerű. A bírónak mérlegelni kell azt is, hogy feltétlenül szükséges-e a büntetési célok eléréséhez a végrehajtandó szabadságvesztés kiszabása, vagy esetleg szóba jöhet-e a feltételes elítélés valamelyik alakzata, esetleg kiszabható-e valamelyik szabadságvesztést helyettesítő alternatív büntetés. Az utóbbi időben a szabadságvesztés büntetésbe vetett megrendíthetetlen hit is megdőlni látszik, és egyre nagyobb erőfeszítéseket tesznek az államok, a szabadságelvonással nem járó szankciók népszerűsítése érdekében. A bírónak gondosan mérlegelnie kell továbbá, hogy a célszerűnek vélt büntetési nem milyen tartamban kerüljön kiszabásra, és szabadságvesztés esetén azt milyen fokozatban hajtsák végre. Végül a legújabb büntetőpolitikai célkitűzések nyomán, a bírónak nem árt figyelembe venni a bűncselekmény sértettjének a szempontjait sem, és amennyiben lehetősége van rá, gondoskodnia kell a sértett kárának a megtérüléséről, vagy más módon történő kompenzálásáról is.[4] Mint látható sokszínű szempontrendszert kell a bírónak szem előtt tartani, osztani, szorozni, súlyozni, miközben kiválasztja azt a büntetési nemet és meghatározza a büntetési mértéket, ami a büntetési céloknak leginkább megfelel.

2. Írásban zajló eljárások

Ez a büntetőeljárás tárgyalási szakaszához igazodó, egyéniesített büntetéskiszabás – ahogy azt már több ízben említettem – mára a változások korát éli, és a büntetőügyek jó részében már nem ebben a hagyományos formában kerül sor a büntetés kiszabására. A hagyományos büntetéskiszabás átalakulása, egyértelműen a büntetőeljárás gyorsítása érdekében bevezetett jogintézményeknek köszönhető. A büntetőeljárás gyorsítása már hosszú évtizedek, sőt mondhatni, hogy évszázadok óta foglalkoztatja a jogalkotót, jogalkalmazót és a büntetőjog tudományának művelőit egyaránt.[5] Ma is aktuális a téma, hiszen a 2018. július 1-jén hatályba lépett új Büntetőeljárási törvényünk[6] indokolása, kiemelt célkitűzésként jelöli meg a büntetőeljárások időszerűségének javítását, melyet elsősorban a külön eljárások (bíróság elé állítás, egyezségi és büntetővégzéses eljárások) hatékonyabbá tételével kíván megvalósítani.[7]

A büntetőeljárás gyorsítása érdekében létrejött jogintézmények, már hosszú múltra tekintenek vissza a magyar büntetőjog történetében is. A büntetéskiszabás átalakulásának bizonyítása érdekében, érdemes egy rövid kitekintést tenni, az írásban zajló ún. „büntetőparancs” jellegű jogintézményekre is. Ezek az eljárások tipikusan a kisebb súlyú bűncselekményekre jelentenek gyors, adekvát választ. A büntetőeljárás gyorsítása pedig abban áll, hogy az eljárás írásban zajlik, és a bíróság az íróasztal mögül, az ügyirat alapján, tárgyalás tartása nélkül dönti el az ügyet. A hazánkban először büntetőparancs, majd tárgyalás mellőzése néven ismert jogintézmény,[8] jelenlegi szabályok szerint büntetővégzés meghozatalára irányuló eljárásként ismert büntető eljárásjogunkban.[9] A jogintézménnyel szemben felhozható legsúlyosabb kifogás éppen abban áll, hogy a garanciák teljes érvényesítését biztosító tárgyalást hagyja ki az eljárásból, amely gyakorlatilag írásbelivé és teljesen közvetetté válik.[10] Mivel a legtöbb garanciát nyújtó tárgyalás marad ki az eljárásból, sérül az ehhez szervesen kapcsolódó alapelvek sokasága, mint a közvetlenség, a szóbeliség és kontradiktórius eljárás elvei.

Problémás ugyanakkor a témánk szempontjából most releváns büntetéskiszabás kérdése is. Hiszen a bíró személyesen soha nem találkozik a terhelttel, éppen ezért személyes benyomása a terheltről egyáltalán nem lehet, kérdések feltevésére lehetősége nincs, az elkövető személyi körülményeinek a közvetlen feltárása, ebben a formában kizárt. A bírónak a rendelkezésre álló ügyirat alapján kell megtalálni és kiszabni azt a szankciót, mely az egyéniesítés szempontjainak megfelel, illeszkedik a bűncselekmény tárgyi súlyához, az elkövető társadalomra veszélyességéhez, a bűnösség fokához és az egyéb súlyosító vagy enyhítő körülményekhez.[11] Kérdés azonban, hogy amennyiben az iratok alapján nem áll rendelkezésre a büntetéskiszabáshoz szükséges megfelelő információ, akkor a bíró mi alapján szabja ki a büntetést? Földvári szerint még a tárgyalás néhány órája is kevés ahhoz, hogy az elkövető személyiségét illetően megfelelő információ birtokába jusson a bíró, ezért az elkövető személyiségének a feltárása már a nyomozati szakaszban meg kell, hogy kezdődjön.[12]  Régi és köztudott probléma ugyanakkor, hogy a nyomozó szervek elsődleges feladatuknak a tényállás tisztázását tekintik, és gyakran tartózkodnak a tényállás alanyi oldalának, valamint a büntetéskiszabás egyéb körülményeinek a feltárásától.[13] Ezekből a tényekből pedig az a következtetés vonható le, hogy esetleg a bíró az írásbeli eljárások esetén kompromisszumra kész az eljárás gyorsítása érdekében, és megfelelő információ hiányában is büntetést fog kiszabni.
S annak alátámasztására, hogy valóban sok esetben nem a tradicionális tárgyalás keretében kerül sor a büntetés kiszabására, statisztikai adatokat is segítségül hívhatunk.  2014 óta folyamatosan növekszik azoknak a vádlottaknak a száma, akivel szemben az ügyészség büntetővégzés (tárgyalás mellőzése) meghozatalára tett indítványt. A 2018-as év adatai szerint a vádlottak 32,9%-ának az ügye ebben a formában került elintézésre, mely közel az összes vádlott harmadát jelenti.[14]  Elmondható tehát hogy, Magyarországon a vádlottak közel harmada egyáltalán nem áll a bíróság elé az általa elkövetett bűncselekmény miatt, nem találkozik a bíróval, s a bíró kizárólag a rendelkezésére álló ügyirat alapján szabja ki a büntetést. Nézzük azonban a dolgok pozitív oldalát, ezekben az esetekben ugyanis még bíró, de legalábbis bírósági titkár szab ki büntetést.

3. Ügyészbíráskodás?[15]

Egy lépéssel tovább haladva a büntetőeljárás gyorsításának rögös útján, a jelentős ügyteher növekedés és a rendelkezésre álló források hiánya, bizony arra késztetette a büntető igazságszolgáltatási rendszereket, hogy az eljárás különböző szintjein ún. „szűrőket” működtessenek, amelyek csak az ügyek egy részét engedik tovább, s így tehermentesítik elsősorban a túlterhelt bíróságokat.[16] Az első ilyen szűrő szerepet betöltő igazságszolgáltatási résztvevő, az ügyész. Az ügyésznek biztosított széles diszkrecionális jogkör elsősorban abból indul ki, hogy nem feltétlenül szükséges, sőt, sok esetben egyáltalán nem célszerű, ha egy ügy a bírói szakig eljut.[17] Az utóbbi néhány évtizedben kétségtelenül egy olyan tendencia érvényesül a büntetőeljárásokban, hogy a legalitást főszabályként alkalmazó államok is az igazságszolgáltatásra nehezedő ügytehertől való szabadulás reményében, egyre több az opportunitás jegyében bevezetett jogintézményt alkalmaznak sikeresen. Kertész Imre egyenesen az opportunitás inváziójáról beszél.[18] Ez a folyamat természetesen hazánkra is igaz. Az utóbbi évek tapasztalata az, hogy egyre több, a legalitás elvének szigorán enyhítő, az ügyésznek szélesebb mérlegelési jogkört megengedő technikák kerültek be büntetőeljárásunkba.[19] A legalitás elvének lazulása fényében, az eljárás teljes abolíciója helyett annak is tanúi lehettünk, hogy a magyar jogalkotó nyitott a tradicionális eljárást helyettesítő technikák bevezetésére, és ezek kiválasztásában az ügyész kapta a főszerepet. Régóta alkalmazható jogintézmény a vádemelés elhalasztása,[20] mely az új Be.-ben feltételes ügyészi felfüggesztés néven él tovább,[21] és ismeretes a közvetítői eljárás is hazánkban.[22]

A büntető útról elterelő eljárások keretében a jogalkotó az ügyészt azzal a jogkörrel is felruházta, hogy magatartási szabályokat vagy kötelezettségek teljesítését írja elő a terhelt számára. Amikor az ügyész pl. a köz javára munkavégzést, mint magatartási szabályt írhat elő,[23] kétségtelenül felvetődik bennünk, hogy nem hasonlít-e ez az intézkedés a Btk.-ban is jól ismert közérdekű munka büntetéshez, még akkor is, ha nem így nevezzük.[24] S jól tudjuk, hogy közérdekű munka büntetés kiszabására, kizárólag a bíró jogosult. Amikor az ügyész meghatározott célra anyagi juttatás teljesítését is előírhatja magatartási szabályként,[25] elgondolkodunk azon, hogy ez az intézkedés nagyon is hasonlít, a szintén kizárólag bíró által kiszabható pénzbüntetésre.[26]

Az ítélkezés feladata tradicionálisan a bíróé és talán természetes, hogy a kvázi bírói funkció ügyészhez delegálása, kritikát vált ki a hagyományosan a legalitás alapelve szerint berendezkedő büntetőeljárási rendszerekben.[27] Az eljárások ésszerű befejezésének érdekében azonban, a hagyományos eljárási szerepek lassan átértékelődni látszanak, és a minél gyorsabb, hatékonyabb és költségkímélőbb büntetőjogi válaszok, minden hagyományos szempontot és érvrendszert átírnak. Amennyiben arra a kérdésre keressük a választ, hogy vajon tekinthető-e ez ügyészbíráskodásnak? Nos, annyi bizonyos, hogy az ügyész a terheltet nem mondhatja ki bűnösnek és a szó dogmatikai értelmében vett „büntetést” egyáltalán nem szabhat ki. A magatartási szabályokon és kötelezettségeken kívül, legfeljebb két büntetőjogi intézkedés, a pártfogó felügyelet és a megrovás alkalmazására van az ügyész feljogosítva. Az ügyészi elterelésnek a garanciája és hatékonyságának a kulcsa, hogy az ügyész bölcsen választja ki az ügy tárgyi súlyának és az elkövető személyiségének ismeretében a megfelelő, „kvázi” büntetőjogi szankciót.

4. Büntetéskiszabás az alku tárgya?

S végül a jogfejlődés nem állt meg az ügyész számára biztosított elterelési lehetőségek megteremtésénél sem, ennél is továbbment. Ma már szinte nem is tudnánk olyan európai államot említeni, mely ne ismerné valamilyen formában az ún. „vádalkuként” emlegetett jogintézményeket.[28] A kontinentális vádalkuban kevesebb az alku, kevésbé „üzletszerű” és sokkal inkább jogszabályi garanciákhoz kötött. A kontinentális vádalkuk jelentős szerepet szánnak az ügyésznek, a terhelt beismerő vallomásának, de az eljárás egyszerűsítésében a bíróságok is megjelennek, jóllehet nem a klasszikus szerepükben. Az eljárás gyorsítása ezekben az esetekben abban fogható meg, hogy a beismerésben lévő terhelt egy megállapodást köt az ügyésszel. A megállapodás tárgya elsősorban a büntetés nemének és mértékének pontos meghatározása. Ezt követően egy kihallgatás erejéig a terhelt megjelenik ugyan a bíróság előtt, ahol a bíró szentesítő pecsétjét adhatja a felek megállapodására, a megegyezés módosítására, és ezáltal a szankció megváltoztatására, nem jogosult. Amennyiben a bíró nem ért egyet az egyezséggel, akkor tárgyalásra utalhatja az ügyet.
Látjuk tehát, hogy ebben az eljárásban a bíróság faladata nem az igazság kiderítése, hanem a felek megállapodásának jóváhagyása, mintegy törvényességi felügyelete. A büntetéskiszabás ebben az eljárásban teljes egészében az ügyész és a védő közötti egyezség eredménye.
Az egyezség sem előzmény nélküli a magyar büntetőjogban, hiszen már korábbi büntetőeljárási törvényünkben tárgyalásról lemondás elnevezés alatt, 2000. március 1-je óta alkalmazható jogintézmény volt.[29] Az eltelt majdnem 20 év azonban nem hozta meg a hozzá fűzött reményeket, ugyanis az eljárás nehézkessége, az adminisztratív terhek, illetve a terhelt részére biztosított kedvezmény igen csekély volta miatt, alig került alkalmazásra.[30] 2017. évben összesen 84 vádlottat, tehát a terheltek 0,14%-át érintette a tárgyalásról lemondás,[31] illetve előfordult olyan év is, mikor egyes megyékben, egy ügyben sem alkalmazták.[32]
Az új Be. egyezség elnevezés alatt igyekezett új alapokra helyezni a jogintézményt. Az új szabályok szerint az egyezség lényege, hogy az ügyészség és a terhelt vádemelés előtt egyezséget köthet, a terhelt által elkövetett bűncselekmény vonatkozásában a bűnösség beismeréséről, és ennek következményeiről, melyet majd a bíróság „szentesít”. Az eljárásra immár bármely ügyben, bármely bűncselekmény esetén, - még fiatalkorúak eljárásában is - ,[33] de csakis felderített tényállás mellett van lehetőség. Az új szabályok szerint a tényállás és a bűncselekmény jogi minősítése nem képezheti alku tárgyát. Az egyezség tárgya elsősorban a büntetéskiszabás és más járulékos kérdésekben való megállapodás lehet. A Btk. irányadó büntetéskiszabási szempontjait figyelembe véve, a felek megállapodnak a büntetés vagy büntetés helyett alkalmazott önálló intézkedés neméről és pontos mértékéről, valamint a büntetés mellett alkalmazható intézkedésekről, mellékbüntetésről és egyéb járulékos kérdésekről. Az indokolás szerint nagy bizonytalansági tényezőt küszöböl ki ezzel a jogalkotó és az eljárás sikeressége érdekében abba a helyzetbe hozza az ügyészséget, hogy az ügyész immár garantálni tudja az egyezség bírói jóváhagyása esetére, a büntetés konkrét mértékét.[34]
A 2018. július 1-je óta hatályba lépett jogintézmény alkalmazási gyakoriságáról hivatalos és reális képet nyújtó statisztikai adatok még nincsenek. Legutóbbi adatok 2018-ból még arról számolnak be, hogy tárgyalásról lemondás, illetve 2018. július 1-je után az egyezség kötésére, összesen 85 vádlott esetében került sor, mely arányaiban egyáltalán nem több az előbbi évekhez képest. Ebben az időszakban azonban még az év első felében a régi Be., addig sem bevált jogintézménye volt hatályban, az új szabályok kiforratlansága pedig még feltételezhetően nem a reális adatokat tartalmazza. Sajtó hírek röppenek ugyan fel egyezségek megkötéséről, akár igen súlyos, élet ellenes bűncselekmények kapcsán is, azonban az még a jövő zenéje, hogy az új eljárás a gyakorlatban mennyivel lesz sikeresebb, mint az elődje.

Összegzés

Hangsúlyoznunk kell, hogy a szankció kiszabása soha nem lehet automatizmus, még akkor sem, ha külső kényszerítő körülmény, mint például a büntetőügy gyors lezárásának követelménye ezt az attitűdöt egyébként támogatja. A büntetéskiszabási tevékenység soha nem merülhet ki az enyhítő és súlyosító körülmények sablonos felsorolásában, hiszen az egyes büntetéskiszabási körülmények súlya, nyomatéka, ügyenként és terheltenként is igen eltérő lehet. A büntetéskiszabás nem egy matematikailag leírható képlet, nincsenek állandók, hanem olyan változó súlyú körülmények vannak, melyek nemcsak ügyenként, hanem időről-időről is változhatnak. Ezért gondolom azt, hogy számítógépes programba sem illeszthető a „büntetéskiszabási képlet.” S igen nagy baj lenne, ha a gépek átvennék e tekintetben az emberek feladatát. A büntetéskiszabás azonban a fent bemutatottak alapján ténylegesen változik, hiszen átalakulnak a hagyományos szerepek, s új szereplőkre, új feladatok hárulnak. Ahhoz, hogy a kiszabott szankció beteljesítse a büntetési célt, az elkövető és az ügy egyedi sajátosságait, minden esetben meg kell ismerni, az elkövető személyi körülményeit alaposan fel kell tárni. S úgy tűnik, hogy ez ma már nem csupán a bíró feladata, és felelőssége, hanem amikor az ügyész „kvázi” szankciót alkalmaz, s amikor egyezkedik a büntetési nemről és mértékről, ugyanazokat a szempontokat kell szem előtt tartania, mint amit a bíró is szem előtt tartana a büntetés nemének és mértékének meghatározásakor.

 

Készítette: Dr. Pápai-Tarr Ágnes, egyetemi adjunktus, DE ÁJK

 

Felhasznált források:

[1] 2012. évi C. törvény, hatályba lépett 2013. július 1-jén.

[2] Tóth Mihály: Vélemények és várakozások, In.: Új Büntető Törvénykönyv, Hagyomány és megújulás a büntetőjogban, ELTE Bibó István Szakkollégium, Budapest, 2013, 42. o.

[3] Btk. 79. §.

[4] Görgényi Ilona: Kárjóvátétel a büntetőjogban, mediáció a büntetőügyekben, HVG ORAC, Budapest, 2006, 39–40. o.

[5] Ficsor Gabriella: A készülő új büntetőeljárási kódex margójára. Büntetőjogi Szemle, 1-2. sz., 25–27. o.

[6] 2017. évi XC. törvény, a büntetőeljárásról (Új. Be.).

[7] A 2017. évi XC. törvény, a büntetőeljárásról. Általános Indokolás III. A büntetőeljárási reform főbb irányai.

[8] Pápai-Tarr Ágnes: A büntetőeljárás gyorsításáról, Gondolat Kiadó Budapest 2012. 201-211.o.

[9]  Új Be. C. fejezet. 739-746. §§.

[10] Erdei Árpád: Kodifikációs megfontolások a büntetőeljárás elvei ürügyén, Magyar Jog, 1990/3. 218. o.

[11]A szankció meghatározásának, ebben az eljárásban is a büntetéskiszabás általános elveinek megfelelően kell történnie. A büntetéskiszabás elveit ld. Btk. 80. §.

[12] Földvári József: A büntetés tana, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1970. 325. o.

[13] Bárd Károly: A büntető hatalom megosztásának buktatói, Budapest 1987. 157.o.

[14] Büntetőbíróság előtti ügyészi tevékenység főbb adatai 2018. 10-11.o. http://ugyeszseg.hu/pdf/statisztika/buntetobirosag_ugyeszi_tev_I_2018.pdf

[15] A kifejezést Kertész Imre használta először 1992-ben. KERTÉSZ Imre: Ügyészbíráskodás?, Magyar Jog, 1996/1.

[16] Miskolci László: Egy konferencia tanulságai, avagy a magyar büntetőeljárás továbbfejlesztésének az ügyész-e a kulcsszereplője, Ügyészek Lapja, 2001/1. 20. o.

[17] Ld. Miskolci László (2001) i.m. 21. o.

[18] Kertész Imre: A legalitás eróziója, az opportunitás inváziója, In.: Emlékkönyv dr. Tokaji Géza c. egyetemi tanár születésének 70. évfordulójára. Szerk.: Tóth Károly, Acta Universitatis Szegediensis de Attila József Nominatae, 1996. 151-158. o.

[19]A teljesség igénye nélkül ezeket a legalitás elvét részben áttörő „lazulásokat” ld. Herke Csongor: Megállapodások a büntetőperben, Monográfia, Pécs, 2008. 16. o.

[20] Pápai-Tarr Ágnes: (2012) i.m. 149-165. o.

[21] Új Be. LXVII. FEJEZET. 416.-420. §§.

[22] A régi Be. szabályai alapján ld. Pápai-Tarr (2012) i.m. 166-186. o. A hatályos szabályok: új Be. LXVI. FEJEZET 412-415. §§.

[23] Új Be. 4419. § (2) bekezdés c) pont

[24] Btk. 47-49. §§

[25] Új Be. 4419. § (2) bekezdés c) pont

[26] Btk. 50-51. §§

[27] Róth Erika: Útmutató az ügyész diszkrecionális jogkörének gyakorlásához. A hazai és az angol megoldás. In: Igazság, Ideál és Valóság. Tanulmányok Kardos Sándor 65. születésnapja tiszteletére. Debreceni Egyetem Állam- és Jogtudományi Kar, Büntető Eljárásjogi Tanszéke, Debrecen, 2014, 303. o.

[28] Ld. részletesen Herke Csongor (2008) i. m. 119- 126. o.  A német jogban, 1975-ben rakták le az alku (Absprache) jogi alapjait. A spanyoloknál „conformidad” néven találkozunk a vádalkuval. Az olaszok a „pattegiamento” néven emlegetik a rokon jogintézményüket. A portugálok a spanyol conformidadhoz hasonló jogintézményt ismernek, a franciák composition pénal és CRPC néven emlegetik, és hosszasan folytathatnánk még a sort. Ezeknek a jogintézményeknek a részletesebb bemutatását ld.: Kertész Imre, Megállapodás az elkövetővel, Rendészeti Szemle, 1993/10. 15-22. o., SZILVÁGYI Attila, Vádalku jellegű jogintézmények a büntetőeljárásban, In. Büntetőjogi Tanulmányok V. Szerk.: Kahler Frigyes, MTA Veszprémi Területi Bizottsága Veszprém 2004. 94-96. o. Pápai-Tarr Ágnes (2012) i.m. 212-238.o.

[29] 1998. évi XIX. törvény, a büntetőeljárásról, XXVI. fejezet (lemondás a tárgyalásról)

[30] Lőrinczy György: Gondolatok a büntetőeljárás egyszerűsítésének lehetőségeiről, Bűnügyi Mozaik, 2006. 264. o., Oláh Edit: A fehér holló esete, avagy lemondás a tárgyalásról a büntetőeljárás gyorsítására szolgáló eszközök tárházában, Ügyészek Lapja, 2015/6, 77-78. o.

[31] Ld. A büntetőbíróság előtti ügyészi tevékenység főbb adatai I., 2017. 14-15.o.  http://ugyeszseg.hu/pdf/statisztika/buntetobirosag_ugyeszi_tev_I_2017.pdf

[32] Fantoly Zsanett: Lemondás a tárgyalásról lemondás az igazságról, In: A büntető ítélet igazságtartalma, (Szerk. Erdei Árpád) Magyar Közlöny Lap-és Könyvkiadó, Budapest, 2010, 146. o.

[33] Ez újdonság a korábbi szabályokhoz képest.

[34] Az új Be. 408. §-hoz írt indokolása. Lőrinczy György (2006): i.m. 264. o.

Kategória: AlapjogokJogállamÁllamtudományBrexit Eng: Fogyasztóvédelem: Consumer Protection: 16th Anniversary: 
Kutatócsoport2

A kiküldetési irányelv módosítása kapcsán benyújtott megsemmisítési keresetek elutasítását javasolja a főtanácsnoki indítvány

1 hónap 1 hét ago

Előzmények

Az európai uniós jogalkotók által 1996-ban létrehozott, A munkavállalók szolgáltatások nyújtása keretében történő kiküldetéséről szóló uniós irányelv (96/71/EK) célja az volt, hogy a küldő és fogadó országok munkajogi szabályait összehangolja. Az irányelv meghatározza a minimális szabályokat, amelyeket a befogadó ország munkáltatóinak a kiküldött munkavállalók védelme érdekében be kell tartaniuk. A jogi aktus szerint annak ellenére, hogy a kiküldött munkavállalók még mindig a kiküldő vállalattal állnak munkaviszonyban (ezen tagállam jogszabályai vonatkoznak rá), a küldő vállalkozásoknak biztosítaniuk kell, hogy a kiküldetés ideje alatt a fogadó tagállam jogszabályai szerint illessék meg az alábbi jogosultságok a kiküldött munkavállalókat (3 cikk):

  • a) maximális munkaidő és minimális pihenőidő;
  • b) minimális éves szabadság;
  • c) minimális bérszint, beleértve a túlóradíjakat; ez a pont nem vonatkozik a kiegészítő foglalkozási nyugdíjrendszerekre;
  • d) munkavállalók rendelkezésre bocsátásának feltételei, különösen a munkaerő-kölcsönzéssel foglalkozó vállalkozások esetében;
  • e) munkahelyi egészség, biztonság és higiénia;
  • f) védintézkedések a várandós vagy gyermekágyas nők, gyermekek és fiatalok munkaviszonyára vonatkozó szabályokat illetően;
  • g) férfiak és nők közötti egyenlő bánásmód és más megkülönböztetést tiltó rendelkezések.

A kiküldött munkavállalókra vonatkozó 1996/71/EK irányelv módosítását 2018. májusában fogadta el az Európai Parlament. Az elfogadást hosszas viták előzték meg, a tagállamok és az EP illetékes képviselői hét fordulóban egyeztettek bizottsági részvétellel. Az irányelv módosításával az alábbi újítások kerülnek bevezetésre:

  • ugyanazon a munkahelyen azonos javadalmazás jár a munkavállalóknak,
  • a kiküldetés 12 hónapig tarthat, ami egyszer 6 hónappal meghosszabbítható (ha ez letelik a fogadó ország munkaügyi szabályai érvényesek),
  • a nemzeti szabályozással összhangban lévő lakáskörülményekről kell gondoskodni,
  • az utazás, a szállás és az étkezések költségei nem vonhatók le a munkavállaló béréből stb.

A módosításokat minden tagállamnak 2020. július 30-ig kell átütetnie. Ugyanakor Magyarország és Lengyelország 2018-ban az Európai Unió Bíróságától kérte az irányelv megsemmisítését. A tagállamok érvei között olyan indokok szerepeltek, mint, hogy: egyes rendelkezések sértik a szükségesség és az arányosság elveit; az irányelv olyan kötelezettséget és korlátozásokat vezet be, amelyek nem felelnek meg a megkülönböztetés-mentesség követelményének; sérül a jogbiztonság és a normabiztonság elve is, korlátozzák a szolgáltatásnyújtás szabadságát.

2020. május 28-án megszületett főtanácsnoki indítványban Manuel Campos Sánchez-Bordona azt javasolja, hogy a Bíróság utasítsa el Magyarország és Lengyelország által benyújtott a fent hivatkozott jogi aktus kapcsán a megsemmisítés iránti kereseteket. Meg kell jegyezni, hogy a főtanácsnok indítványa nem köti a Bíróságot, csupán javaslatot tesz a döntésre vonatkozóan (pártatlanul és függetlenül). Az ítélet meghozatalára csupán ezt követően kerül sor.

  • A főtanácsnok indítványában egyetért azzal, hogy a módosító irányelv elsősorban a kiküldetésben lévő munkavállalók védelméhez járul hozzá, azonban ennek alapos oka van, hiszen az Unió munkaerőpiacainak (az egymást követő bővítéseket és a 2008. évi gazdasági válságot követően) tapasztalt változásai ezt szükségessé teszik.
  • Kitér továbbá a jogalap megfelelőségére is, hiszen annak ellenére, hogy a módosító irányelv elsősorban a kiküldetésben lévő munkavállalók védelmére összpontosít, a letelepedés és szolgáltatásnyújtás szabadságát lehetővé tevő EUMSZ 53.cikk (1) bekezdése és az EUMSZ 62.cikk megfelelő jogalapok lehetnek.
  • A módosítás a fogadó és a származás szerinti állam hatályos munkajogi szabályozásának koordinációját célozza, és a tagállamok hatáskörében hagyja a fizetendő munkabérek szintjét.
  • Az arányosság elve is érvényesül, hiszen a minimális bérszint” kifejezés „díjazás” kifejezésre cserélésének oka az a tény, hogy egyes vállalkozások hajlamosak voltak minimálbért fizetni az előző fogalom értelmezését követően. 
  • A hosszú távú (12 vagy 18 hónapos) kiküldetésben lévő munkavállalókra vonatkozó új szabályozás is igazolt, és a szolgáltatásnyújtás szabadságának arányos korlátozását jelenti a fogadó államban hosszú időt töltő munkavállalók védelme érdekében. 
  • A módosító irányelv utalása a jövőben elfogadásra kerülő közlekedési ágazatra vonatkozó jogi aktusra nem sérti az EUMSz rendelkezéseit.

 

Az összefoglalót készítette: Dr. Lovas Dóra, doktorandusz, DE ÁJK

 

Felhasznált források:

https://curia.europa.eu/jcms/upload/docs/application/pdf/2020-05/cp200063hu.pdf

Az Európai Parlament És a Tanács 96/71/EK irányelve (1996. december 16.) a munkavállalók szolgáltatások nyújtása keretében történő kiküldetéséről

A 2018/957/EU irányelv a munkavállalók szolgáltatások nyújtása keretében történő kiküldetéséről szóló 96/71/EK irányelv módosításáról

Magyarország megsemmisítési keresete (C- 620/18.)

Lengyelország megsemmisítési keresete (C- 626/18).

Kategória: AlapjogokKormányzásEurópai UnióBrexit Eng: Fogyasztóvédelem: Consumer Protection: 16th Anniversary: 
Kutatócsoport2

Van, aki forrón szereti? – Klímatudatos közszolgáltatás-szervezés

1 hónap 1 hét ago

A klímaváltozás ma már Magyarországon is közbeszéd tárgya, s a figyelemfelhívások hangnemétől vagy közvetítőjének személyétől függően megosztó téma is egyben (ld. „Greta-jelenség”). A tudomány azonban egyetért abban, hogy a probléma létezik, s a földi élet feltételeinek megváltozását eredményezi, ami miatt érdemi intézkedések szükségesek. A földi átlaghőmérséklet emelkedése, a szélsőséges időjárási jelenségek, a természeti erőforrások rendelkezésre állásában bekövetkező negatív változások az életünk minden területére, így a közszolgáltatásokra is kihatnak. Az éghajlatvédelmi politikának alapvetően két irányát szokás megkülönböztetni: az üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkentésére irányuló intézkedéseket (mitigáció), illetve a változásokra való felkészülést (adaptáció).

Mára a témakörnek nagyon sok, különböző irányú megközelítése ismert. A környezetvédelem integrációjának (a legkülönfélébb szakpolitikákba való beépítésének az Európai Unió működéséről szóló szerződés 11. cikke szerinti) követelménye, a fenntartható fejlődés sokféle célt összefogó eszméje és a sokasodó problémák azt mutatják, hogy rendszerszintű megközelítésre van szükség.

Mint arra a 2018 őszén megjelent, második, Nemzeti Éghajlatváltozási Stratégia (NÉS 2) elfogadásáról szóló, országgyűlési határozat is megállapítja: „Az éghajlatváltozás egyike azoknak a környezeti, társadalmi-gazdasági kihívásoknak, amelyek közvetlenül befolyásolják az emberek létfeltételeit és életminőségét, veszélyeztetik a természeti erőforrások és az ökoszisztéma szolgáltatások készleteit és minőségét, károsítják az épített környezetet és infrastruktúrát, akadályozzák a kiemelt közszolgáltatásokhoz történő biztonságos és zavarmentes hozzáférést.”

Mivel a stratégia a legátfogóbb hazai elképzelés a magyar társadalom, gazdaság illetve állam feladatairól, célszerű ebből kiindulva – néhány kiválasztott példán keresztül – rámutatni arra, hogy a közszolgáltatások szervezése (infrastruktúrája, terjedelme) is szükségszerűen érintett.

A klímatudatos szolgáltatásszervezés igénye legerőteljesebben talán az energiaszektorban merül fel, hiszen ez az ágazat nemcsak, hogy ki van téve a klímaváltozás hatásainak, de a legjelentősebb mértékben hozzá is járul az üvegházgázok kibocsátásához, és szinte minden más ágazatot közvetlenül érint. Ennek megfelelően az uniós energiapolitikának is célkitűzései közé tartozik a megújuló energiahordozók arányának a növelése, az energiatakarékosság, a kibocsátások csökkentése, s ezekre ma már a közszolgáltatásokat is érintő követelmények egész rendszere épül. A NÉS 2 rámutat, hogy az energetika éghajlati sérülékenységét a gazdasági ágazatokban horizontálisan (más ágazatokkal való kölcsönhatásban, mint amilyen a vidékfejlesztés és a vízgazdálkodás) és vertikálisan (egy adott ellátási lánc mentén, a termelés-fogyasztás hatásaira figyelemmel) is átterjedő hatások vonatkozásában is vizsgálni kell.

A klímatudatos szolgáltatásszervezés csak klímatudatos fogyasztókkal valósítható meg. Pl. a villamosenergia fogyasztásának a csökkentése részben ezen múlik (s ezért is a fenntarthatóság, illetve a klímavédelmi követelmények ellenében ható intézkedésnek tartom a rezsicsökkentést, amely érinti a víziközmű, hulladékgazdálkodási stb. közszolgáltatásokat is).

A közlekedéssel kapcsolatos közszolgáltatások szempontjából, pl. a közutak állományának a védelme (hővédelem fásítás révén, a hőterhelésnek ellenállóbb közúti burkolóanyagok szélesebb körben történő alkalmazása) és a közlekedési módok változása (környezetbarát, egyéni közlekedési módok ösztönzése, illetve a motorizált közlekedési igények mérséklése, fenntarthatóbb és hatékonyabb módon való kielégítése) egyaránt megjelenik a stratégiában. Ehhez a helyi közszolgáltatások többféleképpen kapcsolódhatnak. A park- illetve zöldterületek fenntartása/bővítése vagy a közösségi közlekedési közszolgáltatások szervezése, fejlesztése (pl. elektrifikáció, hálózatfejlesztés), bővítése, a parkolási rend körében ez evidencia. Ugyanakkor néhány nagyobb településen (pl. Budapest, Debrecen, Esztergom) – helyi együttműködések révén már megjelentek olyan, nem hagyományos formák is, mint a kerékpáros közösségi közlekedési rendszerek (közbringa). A nem túl távoli jövőben arra is fel kell készülni, hogy a gépjárműhasználatnak legyenek meg az egyszerű, közösségi formái, amelyekben a megosztáson alapuló gazdaság mellett a közszolgáltatások ilyen irányú kiterjesztése is szerepet játszhat.

Az ivóvízszolgáltatást érintő probléma, hogy ivóvízbázisaink is ki vannak téve a klímaváltozásnak, ami nem csak a víz mennyiségét, de kémiai összetételét is hátrányosan befolyásolhatja. A településeken lehulló csapadék kezelése, hasznosítása ugyancsak fejlesztéseket, netán új közszolgáltatás bevezetését igényli, hiszen eddig (jelentős uniós pénzügyi támogatással) a csapadékvíz elvezetéséhez szükséges infrastruktúrában gondolkodtunk (de ezt sem oldottuk meg mindenütt, illetve a csapadékintenzitás növekedése számos települést veszélyeztet), s a helyben történő megtartásra, hasznosításra sokkal kisebb figyelem esett, miközben a burkolt (csapadékot befogadni képtelen) felületek aránya folyamatosan nő. A háztartásokban keletkező szürkevíz (a tisztálkodás, mosás vize) is sok helyen, különböző (takarítási, ipari) célokra lenne használható, amire napjainkban egyre nő az igény víztakarékossági okokból.

Hozzá kell tenni, hogy a rendelkezésre álló infrastruktúra állaga a jelenlegi szolgáltatási tartalomhoz képest leromlottnak tekinthető, pl. a víziközmű-ágazatban a szivárgás miatt nagy a fizikai vízveszteség (Magyarországon ennek mértéke csaknem 25%, aminél egyébként a bolgár vagy a román helyzet rosszabb az EU-ban), és különböző okokból (a tőkekivonás, pl. az utóbbi években a rezsicsökkentés, a közműadó miatt) nincs pénz ezekre. Itt is indokolt lenne ezért a szabályozás felülvizsgálata, illetve az uniós forrásoknak a bővítése.

Az évek óta visszatérő és egyre hosszabb, rendkívüli aszály összetett problematikája az öntözési szolgáltatások távlatos tervezését követeli meg. Az előző évszázadok lecsapolásai, folyószabályozásai révén nagy arányban bevethetővé és beépíthetővé váltak területek, azonban a Kárpát-medence vízmegtartó képessége drámaian csökkent, ami a klímaváltozásnak való kitettségünket fokozza, a terület folyamatosan kiszárad, s a folyóvizekből, illetve állami öntözőműveken keresztül csak néhány százezer hektár öntözhető gazdaságosan. Az állami létesítmények fejlesztésre szorulnak, a gazdák közti együttműködést a szabályozásnak ösztönöznie kell, ugyanakkor a teljes hazai vízgazdálkodási rendszert felül kell vizsgálni és vízkormányzásra lenne szükség. Kulcsprobléma, hogy a jelenlegi infrastruktúra a vizek gyors (árvízmentesített) levezetését szolgálja, ami egyúttal a vizeknek az ország területéről való kivezetését is jelenti, vízvisszatartás nélkül. Mind a hazai agrárszabályozásnak, mind az EU Közös Agrárpolitikájának a termőföldek vízvisszatartó képességét javító gazdálkodást (az ártéri gazdálkodást, a tavaszi vízborításhoz alkalmazkodó gazdálkodási módokat, a vizes élőhelyek megtartását stb.) kellene ösztönöznie (s nem pedig azt, hogy az üzemi területek minél nagyobb arányú, intenzív hasznosítása történjen, a biológiai sokféleség rovására). A jelenlegi hazai szabályozás – a hosszútávú, stratégiai gondolkodással szemben – a terméshozam növeléséhez és a folyamatos termelés biztosításához szükséges vízigény biztosítását tartja szem előtt, és ezért részben fenntarthatósági szempontból vitatható intézkedésekből áll. Ilyen, pl. a mentesítés a vízkészlet-járulék fizetésének kötelezettsége alól [1995. évi LVII. törvény a vízgazdálkodásról, 15/C. § (1) l és m pont.], egy bizonyos mennyiségi küszöb eléréséig illetve tartósan vízhiányos időszakban. És ide tartozik, pl. az engedélyeztetési kötelezettség alóli mentesítés is (2019-ben egy kormányrendelettel erre vezették be a rendkívüli öntözési célú vízhasználat intézményét), tartós vízhiány (rendkívüli aszály) idején, vagy a vízjogi engedélyek (vízkészletek lekötése) érvényességi idejének meghosszabbítása egy önálló öntözési törvényben. Ezek az intézkedések rövid távúak, nem ösztönzik a gazdákat a víztakarékosságra, miközben a kiszáradás, az aszályos időszakok gyakoribbá válása miatt a víz iránti igény egyre nő.

Izgalmas hír, hogy részben éppen a klímaváltozás illetve az öntözés problematikája vezethet el az évtizedek óta halogatott, általános birtokrendezéshez. Álláspontom szerint a birtokrendezésnek a tájhasználat szerkezetének megváltozását, a művelési ágak felülvizsgálatát is magában kellene foglalnia, tekintettel a területek agroökológiai adottságaira és az éghajlatváltozás kihívásaira is.

A hulladékgazdálkodásban is törekedni kell a mitigációra, s emellett az EU körforgásos gazdasággal kapcsolatos elképzelései és előírásai fokozzák a közszolgáltatással szembeni elvárásokat, miközben a jelenlegi, jelentős mértékben centralizált, illetve államosított rendszer még a napi elvárásoknak sem tud eleget tenni (az ombudsman számos problémára hívta fel a figyelmet 2018 végén). Így a lakossági tudatosságra is nehéz számítani, holott különösen a ház körüli képződő hulladék mérséklése, a szelektív hulladékgyűjtés, a hulladékgyűjtő pontok és udvarok, átvételi helyek nagyobb mértékű használata, az égetés mellőzése jelentősen hozzájárulhat a klímavédelmi célok eléréséhez.

Nem csak a közüzemi szolgáltatások köréből hozhatók példák, hanem az oktatás vagy az egészségügy teületéről is. Ezt maga a NÉS 2, illetve a Nemzeti Környezetvédelmi Program is kiemeli. Pl. a klímaváltozás kedvezőtlen közegészségügyi hatásaihoz az egészségügyi ellátó rendszernek is alkalmazkodnia kell (újfajta betegségek, hőségben fokozódó rosszullétek, a gyógyszerek hatásainak változása stb.). Ezen felül a NÉS 2-ben megjelenő igény, hogy a nagyobb létszámú csoportokat ellátó (szociális, oktatási) intézményeket kötelezni kell a hőhullámok kezelésére irányuló intézkedési tervek összeállítására, amihez központilag kidolgozott szempontrendszer szükséges.

De nem csak a szolgáltatást igénybe vevők védelmére irányulhatnak ezek a tervek. Fontos, hogy hőségriadó idejére, különösen a hőszigetek kialakulásával jellemezhető (sűrűn beépített, nagy arányban leburkolt felszínnel rendelkező) városokban legyenek olyan hűtött (klimatizált) terek, ahová az utca embere betérhet és megpihenhet, függetlenül attól, hogy igénybe vesz-e valamilyen szolgáltatást (illetve fizet-e érte).

Az önkormányzatok feladata a hőségriadó terv készítése (az egyik legújabb példa erre Veszprémé), amely nem csak a közintézményeket illetve közszolgáltatókat érinti, hanem a közterületeken tartózkodókra és a háztartásokra is irányul (pl. figyelmeztetés, párakapu kihelyezése, vízosztás, forgalmas utak locsolása, az árnyékolásra, szellőztetésre, hűtésre vonatkozó, üzemeltetési feladatok, locsolási tilalom).

A klímaváltozáshoz való alkalmazkodás terén nagyon fontos az is, hogy az érintettek – pl. a mezőgazdasági termelők – naprakész illetve részletes, valósidejű adatokkal rendelkezzenek a tevékenységüket érintő környezeti hatásokról, a környezet állapotáról, vagy épp az időjárásról és annak (várható) hatásairól (nem csak riasztás elrendelése esetén). A jelenlegi magyar közigazgatásban meglehetősen nehézkes az adatokhoz való hozzáférés, amit (mások mellett) a környezeti demokrácia szempontjából az OECD is kifogásol. Ebből a nézőpontból is érdekes fejlemény, hogy az agrártárca 2019 márciusi tájékoztatása szerint a kormányzat az agrometeorológiai információkhoz való hozzájutást a jövőben nyílt adatpolitikával igyekszik segíteni. A gazdák számára lényeges szolgáltatást jelenleg az Országos Meteorológai Szolgálat a neki befizetett díjakból biztosítja, a jövőben azonban a központi költségvetés állhatja majd a széleskörű és ingyenes adatelérést biztosító, magas szakmai színvonalú agrometeorológiai információs rendszer működési költségeit. Ez egy üdvözlendő változás, s bízzunk benne, hogy más szakterületek, ágazatok is követik, nem csak a mezőgazdaság versenyképessége érdekében.

Ha visszatekintünk a blogbejegyzés címére, következtetésként arra juthatunk, hogy a klímatudatos közszolgáltatás-szervezés egészen biztosan tekintettel van a különféle közszolgáltatások közti, azok természetéből fakadó kapcsolatokra, és igyekszik pozitív szinergiákat teremteni, illetve azokat kihasználni úgy, hogy a közösség minél több tagja számára gyümölcsöző legyen. A közszolgáltatások fejlesztéséhez, fenntarthatóvá tételéhez meg kell találni a megfelelő, területi szintű kapcsolódásokat (pl. városi, városkörnyéki hálózatok), s a helyi közszolgáltatásokat minél nagyobb mértékben indokolt a helyi önkormányzatokhoz kapcsolni, hogy a helyi gazdaság élénkítéséhez, a foglalkoztatáshoz is hozzájárulhassanak (e kérdéskört itt nincs mód részletesen megvilágítani). Nem csak a gazdasági szereplők, hanem a háztartások illetve az állampolgárok aktív szerepvállalása is szükséges a klímatudatos közszolgáltatás-szervezéshez, a környezetbarát fogyasztói szokásokon, attitűdökön keresztül (pl. környezetbarát közlekedési módok, közel nulla energiaigényű épületek, hulladékszegény háztartások stb., illetve általában a szolgáltatások igénybe vételének az előtérbe kerülése révén. Az egyes szektorokban régóta esedékes reformok, infrastrukturális beruházások tervezése során a klímaváltozás kihívásával is számolni kell, ami egyúttal azt is jelenti, hogy bizonyos intézkedések egyre sürgetőbbé válnak.

Készítette: Prof. Dr. Fodor László, egyetemi tanár, DE ÁJK

 

A tanulmány az Igazságügyi Minisztérium jogászképzés színvonalának emelését célzó programja keretében készült (DE III.komplex fogyasztóvédelmi kutatás).

Kategória: KormányzásKözérdekEnergiaellátásKörnyezetvédelemBrexit Eng: Fogyasztóvédelem: Consumer Protection: 
Kutatócsoport2

Adóparadicsom és támogatás: Jogosultak-e az offshore cégek nemzeti támogatásra?

1 hónap 3 hét ago

A nemzetközi adókikerülés problematikája igen régóta és egyben igen súlyos mélységekben szolgál a gazdaság működésének kihívásaként, amely a mostani világjárvány okozta helyzetnek köszönhetően még komolyabb problémát öltött. Számos olyan állami cég igényel ugyanis támogatottságot maga részére, amelyek alapjáraton az úgynevezett „adóparadicsomba” burkolt működésük folytán eleve adóelkerülő magatartást folytatnak.

A világon számos ország található, amely a nemzetközi tőke számára alacsony adóból tartja fenn magát, miközben a tényleges gazdasági tevékenységnek helyt adó országokat megfosztja a magasabb adóbevétel lehetőségétől. Az adóparadicsomként működő országokban ezen gazdasági társaságokat kizárólagos jelleggel egyéves fix adóösszeg, vagy más esetben az árbevétel után kiszabott nagyon alacsony adó megfizetésére kötelezik. A „kevesebb több” elve alapján pedig az ország így is kedvező helyzetre tesz szert, hiszen rengeteg vállalat helyezi ki ide bejegyzési székhelyét adóoptimalizálási célzattal.

Néhány EU tagállam (Dánia, Lengyelország, Franciaország) konkrét kijelentést tett azzal kapcsolatban, miszerint megtagadja az állami támogatás folyósítását az adóparadicsomba jegyzett cégek számára, ezen kibúvó magatartás ugyanis teljesen ellentétben áll az állami segítségnyújtás eszméjével. A kijelentés az EU-irányelv deklarációja mentén szól, egy dolog azonban ellentételezésre ad okot: Azon cégeket ugyanis, melyek székhelye egy más Uniós tagállamban található, nem minősíthetők adóparadicsomként. Ezzel ellentétes szabályozás ugyanis a szabad tőkeáramlás elvének maradéktalan érvényre jutását gátló és azzal ütköző szabályozás volna.

Felvetődhet bennünk a gondolat, és lelki szemeink előtt meg is jelenhet az alapjáraton egzotikus szigetek területén elhíresült paradicsomi helyzet és fogalom, ennél azonban egy jóval tágabb képről van szó. Az Európai Unió tagországaiban ugyanis ismert és bevett gyakorlata az állami cégeknek és vállalatoknak, hogy azok székhelyüket kifejezetten és tudatosan egy másik tagállamba (pl. Luxemburg) helyezik át működési székhelyüket, így nyereségre szert téve. Az ilyen székhelyül szolgáló országok ugyanis vagy egy igen alacsony adótípus révén gyakorlatilag nyereséget jelentenek a cégeknek, vagy pedig speciális alkupozíciók teremtése által a hozzájuk települő cégek számára osztalékot, jogdíjból származó bevételeket biztosítanak. Példával szemléltetve az esetet, erről beszélhetünk, ha egy adóparadicsomba bejegyzett cég szellemi tulajdonának használata után a leányvállalat részére fizet a cég, mely összeg ezennel nem képez adóalapot, s így az ország adókulcsának mértékéhez viszonyítottan a nagy cégek csupán töredékösszeget fizetnek.

Az országok nyújtotta alacsony adóösszegek azonban versenyösztönző hatást generálnak. Az elmúlt évek folyamán ennek mentén a társasági adó összege az Unió területén átlagosan majdnem 10 százalék mértékben csökkent, mely kompenzálása az általános forgalmi adó megemelésével, vagy egyéb terhek növelésével egyenlítődhet ki.

A világjárvány okozta gazdasági hatások és nehézségek, ahogyan a témám elején is említettem, még erősebben mélyítik az adókikerülés problematikájának medrét. Államonként ugyan komoly belső feszültséget szül az a megoldandó probléma, ha a cég központja adóparadicsomba bejelentett, jogosult-e állami támogatásra.

Az ezt ellenző lengyel, dán, francia kormányok mellett a britek érve is az állami támogatottság ezen vállalatok részére történő nyújtásának kizárására szól, erősítve azt a tényt, miszerint nem pusztán a létesítő gazdasági vállalat országát érintő veszteségről tartanak. Indokaik között az egészségügy hátrányos helyzetbe kerülése szól, mivel az itt jelentkező forráshiány nem anyagi értelemben ölt testet, hanem valódi emberi életek foroghatnak kockán, ahogyan ezt egy globális járvány okozta probléma is bizonyította. A társadalmi felelősség alól történő kibúvás jelen esetben tehát elfogadhatatlan.

Másik kérdésként szól továbbá: Ha nyújtanak is állami támogatást ezen cégek részére, akkor ezt az összeget milyen célra lehet felhasználni? A korlátlanság kizárására megoldást jelenthetne, ha egy ilyen helyzet előállta esetén az adott vállalat végül mégis bevételt nyer a támogatást ösztönző politika által, akkor részvényeik visszavásárlásának tilalma kerüljön bevezetésére.  Ezt az amerikai felfogást az állami támogatások célkitűzése szolgálja: az egyén számára munkahelye megtartásának biztosítottá tétele, mellyel szemben álló magatartás volna annak megengedése, hogy a tulajdonosi kör gyarapítása érdekében részvények visszavásárlására törekednének a cégek. Ezzel szemben a vállalati érvek úgy rendelkeznek, hogy a visszavásárlás okozta win-win helyzet mindenki számára kedvező, csak nyertesei vannak, hisz a vállalat pénzt juttat vissza a gazdaságba, melynek befektetők általi visszaforgatása révén az ország gazdasága fellendül.

A témafelvetés zárásaként és konklúziójaként tehát megállapítható, hogy egyéges álláspont az adókikerülés kontra állami támogatás ütközetében nem tehető, az egyedi megoldások a diverz joggyakorlattal bíró nemzeti szabályozásra marad, hol engedékenyebb és támogató, hol tiltó és megvonó politika mentén. Egy biztos: Franciaország jelentősen a sarkára állt, s nem csupán kihagyta az offshore tevékenységet folytató cégeket az állami támogatottak jogosultjainak sorából, egyben azt is megtiltotta, hogy a kimentett cégek részvényeket vásároljanak vissza, vagy osztalékot fizessenek. 

 

Az összefoglalót készítette: Kovács Viktória, joghallgató, DE ÁJK

 

Felhasznált források:

https://index.hu/gazdasag/2020/05/07/offshore_koronavirus_mentocsomag_ado_adoelkerules_adoparadicsom_franica_dan/

Kategória: KormányzásEurópai UnióÁllami támogatásokBrexit Eng: Fogyasztóvédelem: Consumer Protection: 
Kutatócsoport2

A munkaidőről szóló irányelvet a készenléti rendőrség rendőreire is alkalmazni kell

2 hónap ago

UO kontra Készenléti Rendőrség (C-211/19. sz. ügy)

Az kérelem érdemi része

A kérelmező (továbbiakban: UO) 2011. január 1 jén állt szolgálatba a készenléti rendőrségnél[1]. Ez utóbbi az általános rendőri szerv különleges testülete, amely különleges jogosultságokkal rendelkezik, és különös feladatait Magyarország egész területére kiterjedő hatáskörrel látja el. UO a készenléti rendőrség miskolci (Magyarország) Határvadász Bevetési Csoportjába került beosztásra. 2015 júliusától 2017 áprilisáig UO csapatszolgálati században volt készültségben. Ezen időszak alatt a határ menti feladatellátásra nem az általános miskolci szolgálati helyén, hanem a déli határszakaszon, Csongrád megyében (Magyarország) került sor.    Az említett időszakban UO munkáltatója a határ menti feladatellátás keretében egyrészt túlszolgálatot, másrészt a rendes szolgálatteljesítési időn felüli készenlétet rendelt el, és UO nak mindkettőt csapatszolgálat keretében kellett teljesítenie.   Az említett munkáltató a készenléttel érintett időt pihenőidőként kezelte. UO ezzel szemben úgy véli, hogy ebben az időszakban valójában a rendes napi szolgálati időn kívüli készenléti szolgálatot teljesített, amelyet „munkaidőnek” kellett volna minősíteni, amely tekintetében nem készenléti pótlékban, hanem túlszolgálati díjban kellett volna részesülnie.

Az előzetes döntéshozatali eljárás

2019. február 21-i napján a Miskolci Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság előzetes döntéshozatal lefolytatása iránti kérelemmel kereste meg az Európai Unió Bíróságát (továbbiakban: Bíróság). A kérdést előterjesztő bíróság rámutat arra, hogy a rendvédelmi feladatokat ellátó szervek hivatásos állományának szolgálati jogviszonyáról szóló törvény[2] 364. §‑a (1) bekezdésének 5. pontja értelmében e törvény célja a 2003/88 irányelv végrehajtása. A probléma viszont ott merült fel, hogy a törvény nem határozza meg sem a „munkaidő”, sem a „pihenőidő” fogalmát.

E bíróság mindemellett arra kérdez rá, hogy az említett irányelv és különösen a 2. cikkének 1. és 2. pontjában szereplő fogalommeghatározások alkalmazhatók‑e UO‑ra mint a készenléti rendőrség tagjára, mivel az érintett tevékenység különbözik a szokásos körülmények között végzett tevékenységektől. Amennyiben igen, akkor úgy kell‑e érteni a 89/391 irányelv 2. cikkének (2) bekezdését[3], hogy a Készenléti Rendőrség hivatásos állományú rendőr tagjaira nem kell alkalmazni a 2003/88 irányelv 2. cikkének 1. és 2. pontját?”[4]

A Bíróság döntése

Jelen ügyben a Bíróság a határrendészeti feladatok „szokásos körülményeit” vizsgálta. A Bíróság az ügy körülményeit figyelembe véve azt állapította meg, hogy a határrendészeti feladatokat az azokat jellemző sajátosságok miatt csak folyamatosan láthatók el, és kizárólag e munkavállaló teljesítheti azokat. Továbbá nem derült ki az, hogy a készenléti rendőrség valamely tagjának bizonyos munkaórák vagy munkanapok teljesítését követően rendszeres időközönként bizonyos óraszámú pihenőidőhöz vagy pihenőnapokhoz való jogosultságot kell biztosítani, amely sértené a munkavállalók által rendszeresen ellátandó feladatok valamely alapvető szempontját.

A Bíróság továbbiakban megjegyezte azt, hogy ha e tevékenységeket rendes körülmények között végzik, akkor fő szabály szerint összeegyeztethetők az irányelvvel, viszont amennyiben kivételes súlyú és mértékű körülmények között kell feladatukat elvégezni, akkor el lehet térni az irányelv adta szabályozásoktól, de ezt a magyar bíróság feladata vizsgálni, hogy az UO által vitatott időszakban végzett feladatokat olyan kivételes súlyú és mértékű körülmények között látták-e el, amelyek igazolják az irányelv alkalmazásának mellőzését.

A Bíróság feladata többek között annak meghatározása, hogy a harmadik országok állampolgárainak a schengeni térség külső határain való beáramlása megakadályozta-e azt, hogy e határoknak a készenléti rendőrség általi őrizetét a teljes vitatott időszak alatt a szokásos körülmények között, a készenléti rendőrségre ruházott feladatnak megfelelően és anélkül lássák el, hogy a személyi állomány számára a minden munkavállaló számára az irányelv követelményeinek megfelelő pihenőidőt biztosító rotációs mechanizmust hozhatnának létre.

Végül a Bíróság emlékeztet arra, hogy az irányelv mindössze a munkaidő-szervezés egyes szempontjainak szabályozására terjed ki, és így főszabály szerint nem alkalmazandó közvetlenül a munkavállalók díjazására. Így még abban az esetben is, ha az irányelv a jelen ügyben szereplő rendőr helyzetére alkalmazandónak bizonyulna a munkaidejének szervezése tekintetében, a díjazásával kapcsolatos kérdésekre a magyar jog vonatkozna.

Az összefoglalót készítette: Nagy Péter Zsombor, joghallgató DE ÁJK

 

Források:

[1] A készenléti rendőrség részt vesz többek között előre nem tervezhető, halaszthatatlan beavatkozást és csapaterőt igénylő feladatok végrehajtásában.

[2] 2015. évi XLII. törvény a rendvédelmi feladatokat ellátó szervek hivatásos állományának szolgálati jogviszonyáról

[3] 89/391 irányelv 2. cikkének (2) bekezdése:  Ez az irányelv nem alkalmazható ott, ahol az egyes különleges közszolgálati tevékenységekre – mint amilyen a fegyveres erők vagy a rendőrség – vagy a polgári védelmi szolgálatok egyes különleges tevékenységeire jellemző sajátosságok szükségszerűen ellentétben állnak vele.

[4] (1) munkaidő: az az időtartam, amely alatt a munkavállaló dolgozik, a munkáltató rendelkezésére áll, és tevékenységét vagy feladatát végzi a nemzeti jogszabályoknak és/vagy gyakorlatnak megfelelően; (2) pihenőidő: az az időtartam, amely nem minősül munkaidőnek;

Kategória: AlapjogokJogállamKormányzásMigrációMunkaügyi ellenőrzésEurópai UnióKözszolgáltatásokBrexit Eng: Fogyasztóvédelem: Consumer Protection: 
Kutatócsoport2

Főtanácsnoki indítvány született az Airbnb szolgáltatásával kapcsolatban

2 hónap 1 hét ago

Április 2.-án egy Airbnb peer to peer szolgáltatással kapcsolatos, szolgáltatásnyújtás szabadságát érintő főtanácsnoki indítvány került benyújtásra. A Cali Apartments és HX-re, mint fellebbező felekre (stúdiólakás tulajdonosai) bírságot szabtak ki a Párizsban található garzonlakásaik engedély nélküli bérbeadása miatt. A francia jog alapján ugyanis az olyan bútorozott helyiségek rövid tartamú bérbeadása, mely nem a bérbeadó fél állandó lakóhelyül szolgál, s átmenetileg ott tartózkodó vendégek számára történik, engedélyköteles tevékenységet jelent. A fellebbezők a nemzeti bíróságok előtt megtámadták ezt az engedélyezési követelményt arra hivatkozással, hogy az összeegyeztethetetlen az uniós jog alapján fennálló szolgáltatásnyújtási szabadságukkal.

Az ügy előzményeként szolgál, a 2015-ben Párizs város önkormányzata által lefolytatott kivizsgálás, amely kapcsán megállapításra került, hogy a peres felek a stúdióikat bútorozott lakásként adták bérbe az Airbnb platformján keresztül, annak felhatalmazása nélkül. Ennek kapcsán a feleket pénzbírságra, s az ingatlanhasználat lakóingatlan minősítés szerinti megváltoztatására kötelezték. A peres felek jogorvoslati kérelemmel éltek a Cour de Cassation-hoz. A kérdést előterjesztő bíróság tisztázta, hogy az adminisztratív engedély alapján történő, bútorozott lakás rövid távú bérbeadásának nemzeti szabályozási és engedélyezési rendszere a szolgáltatási irányelv hatálya alá tartozik.

A főtanácsnoki indítvány is arról rendelkezik, hogy a szolgáltatási Irányelv hatálya kiterjed a szolgáltatást igénybe vevő nemzeti és önkormányzati rendelkezésekre a rövid időre történő, ismételt bérbeadási feltételek megvalósulása esetén, az ellenérték összegének figyelembevételével. Ebbe beletartozik az a nem hivatásos vállalkozói kör is, akik lakossági használatot biztosítanak egy átmeneti ügyfélkör számára, annak ellenére, hogy ténylegesen nem abban az ingatlanban laknak. A hosszú távú lakhatásuk hiányában, a helyzet azonnali orvoslására van szükség, melyre legfőképp azon közérdek ad okot, mely az engedély beszerzésének szükségességét veti fel. Az ilyen nemzeti és önkormányzati rendelkezések abban az esetben felelnek meg a szolgáltatási irányelv rendelkezéseinek, ha azok az arányosság és a megkülönböztetésmentesség szerint történnek, amelynek megvalósulásának ellenőrzése a kérdést előterjesztő bíróság feladata.

A főtanácsnok véleményezése szerint az elemzésnek a nemzeti és önkormányzati rendelkezésekre kivetítve kell megtörténnie, az engedélyezési rendszer bevezetésétől kezdődően, ugyanis az mindkét szabálykészletbe beletartozik. Ami a szolgáltatási Irányelv alkalmazási körét illeti, a főtanácsnoki indítvány arra hivatkozik, hogy az ilyen lakásokra szánt ingatlanhasználat engedélyének a megváltoztatására vonatkozó szabályok irányelvi hatáskörbe tartoznak. A legvitatottabb az irányelvi hatály kérdése kapcsán az engedélyezési rendszer volta. Azoknak az ingatlantulajdonosoknak ugyanis, akik a bútorozott, rövid távú tartózkodásukat biztosító szálláshelyüket bérbe szeretnék adni, egy polgármesteri oldalon megvalósuló igazgatási eljárásban kell részt venniük, ahhoz, hogy az ehhez szükséges hivatalos engedélyüket megszerezzék. Ami ezen engedélyezési rendszernek a szolgáltatási irányelvvel való összhangját illeti, sem a vállalkozás szabadsága, sem a tulajdonhoz való jog sem jelent abszolút jogot, vagyis azok korlátozhatók. Vagyis, ha a használat, felhasználás ellenőrzése nem olyan szigorú, hogy az de facto elérje a kisajátítás vagy burkoltan az ingatlan értékcsökkenéséhez vezessen, akkor az a szabályozás megengedett.

A főtanácsnok véleménye szerint mindezt igazolttá a lakáshiány elleni küzdelem, valamint a városi környezetvédelem a szociálpolitikai oldalon jelentkező kívánalmai teszik. Így a kérdéses engedélyezési rendszer egyértelműen a szolgáltatási irányelv által megengedett eszköz.

Noha az engedélyezési rendszer tehát mind arányos, mind az irányelvnek megfeleltetett, az ellensúlyozási követelmény a nem lakóépületek egyidejű átalakítása kapcsán megkérdőjelezhető, különösen ahogy azt Párizs városa tervezte a nem ottlakó tulajdonosok részére Erről az oldalról azonban kijelenthető, hogy a kérdést előterjesztő bíróság feladata csupán az engedélyezési feltételek a szolgáltatási irányelvvel való összeegyeztethetőségének vizsgálata kapcsán áll elő, így arról szól, hogy a különféle engedélyezési feltételek a helyi sokféleség jegyében nem csupán megengedett, hanem kívánatos is a jogi szabályozottság megteremtésének biztosítása kapcsán. Ha pedig elfogadásra kerül, hogy a helyi szint maga dolgozzon ki szabályozási feltételeket és saját szabályozása szerint döntsön a megengedhetőségről, akkor az ilyen szabályok arányossága a helyi sajátosságok és körülmények függvényében kell megvalósuljon. 

 

Az összefoglalót készítette: Kovács Viktória, joghallgató

Források:

http://curia.europa.eu/juris/document/document.jsf?text=&docid=224903&pageIndex=0&doclang=HU&mode=req&dir=&occ=first&part=1&cid=360538

Kategória: AlapjogokKormányzásEurópai UnióBrexit Eng: Fogyasztóvédelem: Consumer Protection: 
Kutatócsoport2

Különleges gazdasági övezetre hivatkozással változhat az önkormányzatok adókivetési joga

2 hónap 2 hét ago

A koronavírus járvány okozta helyzet számos változást hozott, nem csak az emberek életében, hanem az önkormányzatok működésében is. A kormány az utóbbi időben számos rendelkezést fogadott el az új körülmények szülte negatív gazdasági hatások kiküszöbölésére hivatkozással. A gépjárműadó központosítása után, most a különleges gazdasági övezetek kijelölésének lehetőségével (a 135/2020 (IV. 17.) kormányrendelet alapján) a helyi adóbevételek átstrukturálására is sor kerülhet.
A különleges gazdasági övezetek létrehozását lehetővé tevő kormányrendelet preambuluma utal a jogi aktus meghozatalának céljaként a járvány okozta gazdasági következmények redukálására és munkahelyek megőrzésének elősegítésére. A kormány a vészhelyzetre hivatkozással, akkor nyilváníthat ilyen minőségűvé egy területet és környezetét, ha:

  • az intézmény nemzetgazdasági szempontból kiemelt jelentőségű beruházássá nyilvánított,
  • legalább 100 milliárd forint teljes költségigényű,
  • a megye területének jelentős részére kiható gazdasági jelentőségű és
  • munkahelyek tömeges elvesztésének elkerülését, új beruházás vagy bővítés megvalósítását szolgája.

E jogi aktussal a kormány kezébe egy igen jelentős eszköz kerül, hiszen, ha a fenti feltételek teljesülnek, szabadon és szubjektív döntése alapján jelölhet ki különleges gazdasági övezeteket egészen június 15-ig, vagy amennyiben a járvány okozta rendkívüli helyzet tovább tart, annak időtartamáig.
Eddig a helyi adókról szóló 1990. évi C. törvény (Htv.) alapján a települési önkormányzat - amely területén az adott övezet található - élhetett a jogszabályban meghatározott adómegállapítási jogával. Azonban az új jogi aktus szerint, ha egy terület és annak közvetlen környezete különlegessé válik, a fekvése szerinti megyei önkormányzat képviselő-testülete jogosult arra, hogy a Htv. szerinti helyi adókat bevezesse, míg a települési önkormányzat adómegállapítási jogát nem gyakorolhatja. E területeken a legnagyobb jelentősége az iparűzési adónak (sokszor az önkormányzatok saját bevételének több, mint felét teszik ki) van, amelynek alapja (a Htv.-ben meghatározott adócsökkentési tételek figyelembevételével) a vállalkozások nettó árbevétele.
A kormány eddig a gödi Samsung SDI Magyarország Zrt.-t minősítette különleges gazdasági övezetté, amely gyár 2019-ben bejelentette, hogy 2020-ban 390 milliárd forinttal bővíti akkumulátorgyárát és csaknem 1200 új munkahelyet hoz majd létre. E bejelentés a kormány keleti nyitásának is köszönhető, hiszen az azt megelőző évben Dél-Korea több mint 400 milliárd forintot invesztált a magyar gazdaságba. A beruházáshoz a magyar állam majd 35 milliárd euró támogatást is ad, amely kapcsán az Európai Bizottság vizsgálatot kezdeményezett annak megállapítására, hogy a szubvenció nem e tartozik az EUMSz 107. cikk-ében megfogalmazott tiltott állami támogatások hatálya alá.
Tehát ezen gyár esetében prognosztizálható a beruházás nagyságához mérten megnövekedő árbevétel és ahhoz kapcsolódó növekvő iparűzési adóbevétel is, mely ezen túl a pest megyei önkormányzathoz folyik be a település – Göd - helyett.

Mit hoz a jövő?

Magyarországon ma több ezer nemzetgazdaságilag kiemelt beruházás van, és számuk folyamatosan növekszik. Kezdetben az uniós támogatású projektek, illetve költségvetési támogatással megvalósuló, legalább 5 milliárd forintos, vagy legalább ezer új munkahelyet teremtő beruházások tartoztak ide, majd a kör bővítése érdekében később már e feltételeket nem teljesítő invesztíciókat is ide soroltak, szubjektív döntés alapján, pl.: a 300 millió forintból tervezett felcsúti iskola-felújítás.
Jelenleg még csak egy különleges gazdasági övezet van, azonban a feltételeknek több ezer terület is megfelel.  Az elkövetkező időszak -, amely leghamarabb június 15-ig tart- mutatja meg, hogy milyen számú területek fognak e kategóriába kerülni és mennyi önkormányzat esik majd el a költségvetésük nagy részét kitevő iparűzési adótól.
Ráadásul a helyi bevételi struktúrát az a korábbi döntés is érintette, hogy a gépjárműadóból származó bevétel keletkezés helyén maradó 40%-át központosította az állam, mely szintén jelentős forráskiesés eredményezhet az önkormányzatok számára.

Az összefoglalót készítette: Dr. Lovas Dóra, doktorandusz, DE ÁJK

Források:

 

 

 

Kategória: KormányzásHelyi adókHelyi költségvetésHelyi önkormányzatokÁllami támogatásokBrexit Eng: Fogyasztóvédelem: Consumer Protection: 
Kutatócsoport2

AJB jelentés: az ügyintézési határidő túllépése esetén kell-e fizetnie a hatóságnak?

2 hónap 2 hét ago

Az alapvető jogok biztosa jelentésben foglalt állást a gyámhatósági eljárás alkotmányos visszáságaival kapcsolatban. Az ügy tényállása szerint a különélő, de a szülői felügyeletet közösen gyakorló szülők között vita alakult ki a gyermekük iskolaválasztásával kapcsolatban. A vita eldöntése a polgári törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény 4:166. §-a és 4:175. § (3) bekezdése alapján a gyámhatóság hatáskörébe tartozik. Az anya - a vita eldöntése érdekében - kérelmét be is nyújtotta az elsőfokú gyámhatósághoz, mely az anya által kérelmezett iskolát jelölte ki a gyermek továbbtanulása számára. Az apa fellebbezése folytán eljárt másodfokú gyámhatóság azonban az elsőfokú döntést megváltoztatta és az apa által kérelmezett iskolát választotta ki a gyermek számára.

Az anya gyámhatóság határozatának bírósági felülvizsgálata iránt keresetlevelet terjesztett elő. A határozat bírósági felülvizsgálatára azonban nem került sor, mert a másodfokú gyámhatóság az akkor hatályos Ket. rendelkezései alapján hivatali hatáskörében visszavonta az általa hozott határozatot, majd tárgyalás tartását követően megsemmisítette az elsőfokú gyámhatóság határozatát.

Az elsőfokú gyámhatóság azonban a kérelmét nem bírálta el, hanem eljárást megszüntető végzést hozott. Indoklása szerint az anyának azon kérelem módosítása, mely szerint a gyermekének másik iskolába való átíratását nem a kérelemben megjelölt időpontpontól, hanem csak a következő tanév kezdetétől szeretné idő előtti kérelemnek minősül.

A másodfokú gyámhatóság az elsőfokú döntést megsemmisítette, mivel szerinte az elsőfokú gyámhatóság tévesen értelmezte az anya kérelem módosítását új eljárást megindító kérelemnek, továbbá rámutatott arra, hogy az ügyfél kérelme tárgyában nem döntöttek érdemben elsőfokon.

Ezt követően az elsőfokú gyámhatóság megismételt eljárásban már érdemben elbírálta a kérelmet, melynél az anya kérelmének megfelelő iskolát jelölte ki a gyermek számára. Az apa fellebbezése folytán eljáró másodfokú gyámhatóság a gyermek iskolájául a jelenlegi iskoláját jelölte ki, azonban a kérelmet a megadott 60 napos ügyintézési határidő helyett 6 hónap alatt bírálta csak el, így több mint 4 hónappal túl lépte a megadott ügyintézési határidőt. A másodfokú gyámhatóság ezt az ügyintézők folyamatosan fennálló, nagyfokú leterheltségével és az ügyiratok áttekintésének, értékelésének időigényességével magyarázta.[1]

Az elsőfokú és a másodfokú gyámhatóság összesen, tehát nyolc döntést hozott.” Mindezek a tények az ombudsman szerint felvetik az ügyben eljáró hatóságok sorozatos, alapjaiban téves jogértelmezését.[2]

Az ügyel kapcsolatban az alapvető jogok biztosa megkereste a kormánymegbízottat, aki azt a tájékoztatást adta, hogy az ügyben az ügyintézési határidőt valóban túllépte a gyámhatóság, ugyanakkor a határidő túllépése ellenére a másodfokú gyámhatóság nem alkalmazta az Ákr. 51 § b) pontjában rögzítetteket. Ezen rendelkezés szerint, „ha a hatóság határidőben nem hoz függő hatályú döntést; vagy az ügyintézési határidőt túllépi – és függő hatályú döntés meghozatalának nem volt helye -; vagy az automatikus döntéshozatal, vagy a sommás eljárás szabályait indokolatlanul mellőzi, az eljárás lefolytatásáért illetéknek vagy díjnak megfelelő összeget, ennek hiányában tízezer forintot megfizet a kérelmező ügyfélnek, aki mentesül az eljárási költségek megfizetése alól is.”[3] Vagyis a határidő túllépése ellenére a hatóság nem tett eleget illeték- és díj visszafizetési kötelezettségének.

A kormánymegbízott ezt azzal indokolta meg, hogy a függő hatályú döntésről az Ákr. az elsőfokú kérelemre induló eljárás szabályai között rendelkezik és itt sorolja fel azokat az eseteket is, amikor függő hatályú döntés meghozatalának nincs helye. Viszont a jogorvoslati eljárásban és a végrehajtási eljárásban sem a függő hatályú döntés, sem a kapcsolódó szabályok nem értelmezhetőek, mivel itt nem új kérelemről és új eljárásról van szó, mivel ezen eljárási szakaszok egy már lezárult alapeljárási szakaszhoz kapcsolódnak. Ugyanakkor eltérő jogértelmezésre adhat alapot az Ákr. 111. § szakasza, mely szerint:  „a jogorvoslati eljárásban a törvény rendelkezéseit a IX. fejezetben foglalt eltérésekkel kell alkalmazni.”[4], melyhez hasonló szabályt tartalmaz a végrehajtási eljárásokra vonatkozóan is az Ákr. 131. § (1) bekezdése. A kormánymegbízott jelezte továbbá azt is, hogy információik szerint egyes megyékben a fizetési kötelezettséget jogorvoslati és végrehajtási eljárásban is alkalmazzák, de a joggyakorlat ebben nem egységes.[5] 

Emellett a kormánymegbízott az ombudsman rendelkezésére bocsátott egy végrehajtási eljárás kapcsán hozott bírósági ítéletet is, amely kimondta, hogy „a végrehajtási eljárásban határidő túllépés esetén nincs fizetési kötelezettség, mivel ez a jogkövetkezmény kizárólag az ügy érdemi eldöntésére biztosított ügyintézési határidő túllépéséhez kapcsolódik.”[6]

Az ítélet továbbá hivatkozott az Emberi Erőforrások Minisztériumának a bíróság álláspontjával ellentétes tartalmú állásfoglalására is, kimondva azt, hogy az az állásfoglalás a bíróságokra nem kötelező[7], de ugyanakkor utalva arra, hogy a joggyakorlat korántsem egységes ebben a kérdésben. 

A vizsgálata során az alapvető jogok biztos először az egyedi gyámhatósági ügyben foglalt állást. Megállapította, hogy az elhúzódó gyámhatósági eljárás az érintettek tisztességes hatósági eljáráshoz való jogával összefüggő visszásságot okozott, de emellett a gyermek iskolaválasztásával kapcsolatos bizonytalan jogi helyzet tartós fennállása sem egyeztethető össze a gyermek legjobb érdekét figyelembe vevő eljárás elvével, illetve rögzítette azt is, hogy ez hatásában arra is alkalmas, hogy a gyermeknek a védelemhez és gondoskodáshoz való jogával összefüggő visszásságot is okozzon.[8]

Az ombudsman az eljárás elhúzódó jellegének jogkövetkezményei kapcsán is vélemény nyilvánított. Kijelentette, hogy az egyértelmű, hogy a hatóságok számára megállapított ügyintézési határidő túllépéséhez az Ákr. alapján illeték- és díj visszafizetési kötelezettség társul a törvényben rögzített feltételek teljesülése esetén. Ugyanakkor viszont rögzítette azt is, hogy nem feladata az, hogy az egyes jogalkalmazók (hatóság, bíróság, a szakmai irányításért felelős minisztérium) eltérő jogértelmezése között válasszon. De felhívta a figyelmet  arra a tényre, hogy a jogalkalmazók Ákr. rendelkezéseinek értelmezései közötti ellentmondás ellentétes a jogbiztonság követelményével, továbbá ez tisztességes eljáráshoz való joggal összefüggő visszásságot okoz és gátolja az ügyfelek ésszerű határidőben meghozott döntéshez való jogának érvényesülését is.[9]

A gyámhatóságnál tapasztalt létszámhiány miatti problémák kapcsán pedig az alapvető jogok biztosa utalt az EMMI egyik államtitkárának ígéretére, mely szerint 2018. január 1-jétől a másodfokon eljáró gyámhatóságok ügyintézői létszámát 16 %-kal tervezik emelni. Az ügyintézői létszám bővítése ellenére azonban az eljárások elhúzódását sérelmező panaszok továbbra is érkeztek az Alapvető Jogok Biztosának Hivatalához.  Ezek alapján az ombudsman megállapította, hogy végrehajtott létszámbővítés korábban feltárt visszásságokat nem orvosolta megfelelően és teljeskörűen.[10] A létszámhiány miatti problémák pedig ugyanazokat az alkotmányos visszásságokat okozzák, mint amit már az ombudsman az egyedi gyámhatósági ügyben lefolytatott vizsgálat eredményeként már kifejtett.

Intézkedésként az alapvető jogok biztosa felkérte az igazságügyi minisztert, hogy – az emberi erőforrások miniszterével együttműködve – tekintse át az Ákr. hivatkozott rendelkezéseit és tegye meg a szükséges intézkedéseket annak érdekében, hogy koherens és egyértelmű legyen a jogalkalmazó szervek felé az, hogy mikor és mely esetekben keletkezik az ügyintézési határidő túllépése miatt illeték és díj visszafizetési kötelezettsége a hatóságnak, hogy ezzel is elősegítsék azt, hogy a hatóságok ésszerű határidőben hozzák meg döntéseiket.[11]

Az összefoglalót készítette: Soltész Péter Ádám, joghallgató, DE ÁJK

 

Felhasznált forrás:

[1] https://www.ajbh.hu/documents/10180/3190211/Jelentés+egy+gyámhatósági+ügyben+iskolaválasztási+vita+kapcsán+746_2020/20e3d9ee-2670-47db-218b-57c3aaad4036?version=1.0 -3-4. oldal (2020.04.20.)

[2] https://www.ajbh.hu/documents/10180/3190211/Jelentés+egy+gyámhatósági+ügyben+iskolaválasztási+vita+kapcsán+746_2020/20e3d9ee-2670-47db-218b-57c3aaad4036?version=1.0 -8. oldal (2020.04.20.)

[3] általános közigazgatási rendtartásról szóló 2016. CL. törvény (a továbbiakban: Ákr.) 51. § szakasza

[4] Ákr.111. §. szakasza

[5] https://www.ajbh.hu/documents/10180/3190211/Jelentés+egy+gyámhatósági+ügyben+iskolaválasztási+vita+kapcsán+746_2020/20e3d9ee-2670-47db-218b-57c3aaad4036?version=1.0 -5. oldal (2020.04.20.)

[6] https://www.ajbh.hu/documents/10180/3190211/Jelentés+egy+gyámhatósági+ügyben+iskolaválasztási+vita+kapcsán+746_2020/20e3d9ee-2670-47db-218b-57c3aaad4036?version=1.0 -5. oldal (2020.04.20.)

[7]  https://www.ajbh.hu/documents/10180/3190211/Jelentés+egy+gyámhatósági+ügyben+iskolaválasztási+vita+kapcsán+746_2020/20e3d9ee-2670-47db-218b-57c3aaad4036?version=1.0 -5. oldal (2020.04.20.)

[8] https://www.ajbh.hu/documents/10180/3190211/Jelentés+egy+gyámhatósági+ügyben+iskolaválasztási+vita+kapcsán+746_2020/20e3d9ee-2670-47db-218b-57c3aaad4036?version=1.0 -8. oldal (2020.04.20.)

[9] https://www.ajbh.hu/documents/10180/3190211/Jelentés+egy+gyámhatósági+ügyben+iskolaválasztási+vita+kapcsán+746_2020/20e3d9ee-2670-47db-218b-57c3aaad4036?version=1.0 -10. oldal (2020.04.20.)

[10] https://www.ajbh.hu/documents/10180/3190211/Jelentés+egy+gyámhatósági+ügyben+iskolaválasztási+vita+kapcsán+746_2020/20e3d9ee-2670-47db-218b-57c3aaad4036?version=1.0 -10. oldal (2020.04.20.)

[11] https://www.ajbh.hu/documents/10180/3190211/Jelentés+egy+gyámhatósági+ügyben+iskolaválasztási+vita+kapcsán+746_2020/20e3d9ee-2670-47db-218b-57c3aaad4036?version=1.0 -11. oldal (2020.04.20.)

Kategória: AlapjogokJogállamKormányzásKözérdekBrexit Eng: Fogyasztóvédelem: Consumer Protection: 
Kutatócsoport2

Döntött az EUB: az uniós joggal ellentétes a magyar közbeszerzési törvény

3 hónap ago

Az Európai Bíróság ítéletet hirdetett azon magyar ügyek kapcsán (C-496/18. és C-497/18), melynek alapja az volt, hogy a Budapesti Közlekedési Zrt. az Európai Unió Hivatalos Lapjában a magyarországi, budapesti 4-es metrószakasz építésével kapcsolatban két külön közbeszerzési szerződés odaítélése céljából ajánlati felhívást tett közé. Az első ajánlati felhívásra vonatkozó szerződést Hugeod és a Sixense vállalkozásnak ítélték oda. 2006-ban a szerződést aláírták, majd 3 évvel később előre nem látható körülményekre hivatkozva 2009-ben módosították a szerződést, ahol hirdetményt is közé tettek a Közbeszerzési Értesítőben. A második ajánlati felhívásban nyertese a Matrics Consults Ltd. 2009-ben aláírták a közbeszerzési szerződést. Ezt a szerződést azonban a Budapesti Közlekedési Zrt. felmondta. A magyar Közbeszerzési Hatóság Közbeszerzési Döntőbizottság a Közbeszerzési Hatóság elnökének a kezdeményezésére a Budapesti Közlekedési Zrt.-t és a két közbeszerzési eljárás nyertesét a közbeszerzési szerződések módosítására vonatkozó hatályos jogszabályi rendelkezések megsértése miatt bírság megfizetésére kötelezte. Ezen elmarasztalásokra a 2015. november 1-jén hatályba lépett nemzeti közbeszerzési törvény alapján került sor. Ezen új szabályozás a hatálybalépése előtt kötött közbeszerzési szerződések tekintetében engedélyezi a felügyelő hatóság számára, hogy – a korábbi nemzeti szabályozásban előírt jogvesztő határidőktől függetlenül – hivatalból vizsgálatot indítson a hatálybalépését megelőzően a közbeszerzések területén elkövetett jogsértésekkel kapcsolatban a célból, hogy a Közbeszerzési Döntőbizottságot az esetleges jogsértések megállapítására és szankció kiszabására kérje.

Az ügy a Fővárosi Törvényszékhez került, ahol két előzetes döntéshozatal iránti kérelem terjesztettek elő, többek között azt, hogy összeegyeztethető-e az uniós joggal és a különösen a jogbiztonság elével a 2015. évi közbeszerzési törvényben előírt azon lehetőség, hogy felülvizsgálják a közbeszerzési szerződések e törvény hatálybalépése előtt történő módosításait, holott a korábbi nemzeti szabályozásban az e módosítások ellenőrzésére előírt jogvesztő határidő már lejárt.

A Bíróság először is hangsúlyozta, hogy a közbeszerzési szerződések összege jelentős mértékű volt, melyben az Unió pénzügyi támogatást biztosított. Így bár a 89/665 EK[1] és a 92/13 EK[2] irányelv előírja, hogy jogorvoslati lehetőségek álljanak rendelkezésre az érintett vállalkozások számára annak biztosítása érdekében, hogy a közbeszerzésre vonatkozó uniós szabályokat hatékonyan alkalmazzák, e jogorvoslati lehetőségek nem tekinthetők úgy, mint amelyek figyelembe vesznek valamennyi, a közbeszerzések területén lehetséges jogorvoslatot. Ezenkívül e két irányelvvel kapcsolatban a Bíróság megállapította, hogy azok a rendelkezések, amelyek előírják, hogy a tagállamok biztosítják, hogy a szerződést az ajánlatkérőtől független szerv nyilvánítsa érvénytelennek, csak megerősítik azon jogorvoslatok hatályát, amelyeknek a meghatározását ezen irányelvek a tagállamok számára előírják, azokat tehát úgy kell értelmezni, mint amelyek nem írják elő, és nem is tiltják meg a tagállamok számára, hogy a nemzeti felügyelő hatóságok számára jogorvoslati lehetőséget írjanak elő.

Ezenkívül a Bíróság megállapította, hogy a 2014/24[3] és a 2014/25[4] irányelv rendelkezései, amelyek előírják a tagállamok számára annak biztosítását, hogy a közbeszerzési szabályok alkalmazását egy vagy több hatóság, szerv vagy szervezet ellenőrizze, minimumkövetelményeket tartalmaznak. A Bíróság következtetése tehát az, hogy e rendelkezések nem tiltják meg a tagállamoknak, hogy a nemzeti felügyelő hatóság számára hivatalból indított olyan jogorvoslati eljárásokat állapítsanak meg, amelyek lehetővé teszik e hatóságok számára a közbeszerzésekre vonatkozó szabályozás megsértésének megállapítását. Továbbá a Bíróság hangsúlyozta, hogy amennyiben előírnak ilyen, hivatalból indított jogorvoslati eljárást, az az uniós jog hatálya alá tartozik, mivel az ilyen jogorvoslat tárgyát képező közbeszerzési szerződések a közbeszerzési szerződésekről szóló irányelvek tárgyi hatálya alá tartoznak. Következésképpen az említett eljárásnak tiszteletben kell tartania az uniós jogot, ideértve e jog általános elveit, amelyek közé a jogbiztonság elve is tartozik.

Végül az EUB 2020. március 26- i ítéletében úgy rendelkezett, hogy a 2015. évi közbeszerzési törvény érintett rendelkezése visszaható hatályú rendelkezésnek minősül, mivel lehetővé teszi az eljárások hivatalból történő megindítását a közbeszerzési szerződések azon módosításaival szemben, amelyek esetében a jogvesztő határidők a 2003. évi közbeszerzési törvény e módosításokra alkalmazandó releváns rendelkezései alapján már lejártak. Továbbá a Bíróság megállapította, a bizalomvédelem elvével ellentétes az, hogy a hivatalból indított jogorvoslati eljárás keretében az új nemzeti szabályozás – a célból, hogy ellenőrizzék a közbeszerzési szerződések módosításainak jogszerűségét – előírja, hogy az ilyen eljárást az e szabályozásban rögzített jogvesztő határidőn belül indítsák meg, holott az e módosítások időpontjában alkalmazandó korábbi szabályozásban az eljárás megindítására előírt határidő már lejárt.

Az összefoglalót készítette: Nagy Péter Zsombor, joghallgató, DE ÁJK

 

Felhasznált források:

[1] az árubeszerzésre és az építési beruházásra irányuló közbeszerzési szerződések odaítélésével kapcsolatos jogorvoslati eljárás alkalmazására vonatkozó törvényi, rendeleti és közigazgatási rendelkezések összehangolásáról

[2] a vízügyi, energiaipari, szállítási és távközlési ágazatokban működő vállalkozások beszerzési eljárásairól szóló közösségi szabályok alkalmazására vonatkozó törvényi, rendeleti és közigazgatási rendelkezések összehangolásáról

[3] a közbeszerzésről és a 2004/18/EK irányelv hatályon kívül helyezéséről

[4] a vízügyi, energiaipari, közlekedési és postai szolgáltatási ágazatban működő ajánlatkérők beszerzéseiről és a 2004/17/EK

irányelv hatályon kívül helyezéséről

Kategória: AlapjogokJogállamKormányzásKötelezettségszegési eljárásEurópai UnióBrexit Eng: Fogyasztóvédelem: Consumer Protection: 
Kutatócsoport2

EUB döntés: jogosult-e az utas kártalanításra az átfoglalt járatának késése miatt?

3 hónap 1 hét ago

Az ügy témájának középpontjában az áll, miszerint azon légi utas, akinek járatát törölték és emiatt kártalanításban részesült, elfogadva azt, hogy másik járaton utazzon, ezen átfoglalt járatnak a késése miatt nyer-e jogosultságot kártalanításra? Az ügy alapjául szolgáló eljárás egy finn bíróság előtt zajlott, aki az Európai Unió Bíróságához fordult előzetes döntéshozatal érdekében.

Az ügy utasai Helsinkiből Szingapúrba tartó közvetlen járatra foglaltak jegyet a FinnAir légitársaságnál. A járat a menetrend szerint 2013. október 11-én 23 óra 55 perckor indult volna, mely járatot a gép meghibásodása miatt műszaki okból törölték. Az utasok számára a légitársaság egy olyan ajánlattal szolgált, mely értelmében az utasok egy plusz Kínai átszállással tudnának Helsinkiből Szingapúrba utazni másnap, a 17 óra 40 perckor induló járattal, s az menetrend szerint október 13-án 17 óra 25 perckor landolna Szingapúrban. A jegy átfoglalásával kapcsolatban a FinnAir volt az üzemeltető légi fuvarozó. Az említett átfoglalt járat azonban szintúgy gépi meghibásodás miatt, több órás késéssel landolt Szingapúrba, vagyis dátum szerint október 14-én 0 óra 15 perckor.

Az utasok ezt követően indítottak keresetet, a légi utasokról szóló rendeletre hivatkozással, miszerint a FinnAirt kötelezze a bíróság fejenként 600 euró kamattal növelt összeg megfizetésére, az eredeti járatuk törlése miatt. Kérték ezenfelül, hogy a bíróság kötelezze a légitársaságot további fejenként 600 euró kamattal növelt összeg megfizetésére, az átfoglalt járatuk több mint háromórás késése miatt.

A FinnAir mindezek alapján fejenként 600 euró összegben nyújtott kártalanítást a felek részére az eredeti járatuk törlésének jogcímére hivatkozással. Ezzel párhuzamosan pedig megtagadta az utasok második kérelmének teljesítési kötelezettségét, ugyanis egyrészt szerintük a rendelet alapján nem követelhető a kártalanítás az utasok részéről, másrészt az átfoglalással érintett járat kizárólag „rendkívüli körülmények” beállta folytán késett. A légitársaság hivatkozásában említette, hogy a repülőgép meghibásodása a kormányvezérlés rásegítő oldalán jelentkezett, melyet a gép konstruktőre előre jelzett. Eszerint az ilyen típusú gépek nagyszámban szenvednek olyan tervezési vagy gyártási hibában, melynek következményeként bármikor előállhat egy ehhez hasonló olyan rendkívüli körülmény, vagy meghibásodás, mellyel nem lehet előre számolni. Maga a kormányvezérlés egy olyan ún. „on condition” alkatrész, amely kizárólag elődjének meghibásodása esetén kerül kicserélésre.

A Helsinki Fellebbviteli Bíróság mindezen hivatkozások mentén fordult az Európai Unió Bíróságához, annak kapcsán:  miszerint az az a légi utas, aki egy járat törlése miatt kártalanításban részesült, és elfogadta a számára felajánlott átfoglalást, igényelhet-e kártalanítást az átfoglalt járatának késése esetén, amennyiben ez a késés eléri a kártalanítási jogot keletkeztető órák számát, és az átfoglalt járat, valamint a törölt járat légi fuvarozója azonos.

Az Európai Unió Bírósága megállapította, hogy a rendelet (261/2004/EK rendelet) egyetlenegy olyan rendelkezést sem tartalmaz, amely az alapügyben előadottak mentén átfoglalással érintett utasok jogainak korlátozására irányulna, beleértve a kártalanításhoz való joguk esetlegesen előálló korlátozását.

Ennek függvényében, a Bíróság ítélkezési gyakorlatának mentén: azt a légi utast, aki, miután elfogadta a járata törlése folytán a légi fuvarozó által felajánlott átfoglalást, háromórás vagy azt meghaladó késéssel érkezett meg célállomására az átfoglalt járat érkezésének az e légi fuvarozó által eredetileg előre jelzett időpontjához képest, megilleti a kártalanításhoz való jog.

Azon utasok ugyanis, akik a járat jelentős késésével, vagy rosszabb esetben törlésével szembesülnek, mind az eredetileg lefoglalt járatuk törlése következtében, mind az azt követő járatuk jelentős késése miatt számottevő kényelmetlenséget elszenvedőivé váltak.  Ezek olyan körülmények, melyek bekövetkezte kapcsán relevánssá válik az orvoslás, az elégtétel, az elszenvedett kellemetlenségek kompenzálása. Így az egymást követő, majdnem „sorozatos” kellemetlenségek biztosítják a kártalanításhoz való jog érvényre jutását.

A kérdést előterjesztő bíróság továbbá arra kereste a választ,  hogy a légi fuvarozó kártalanítási kötelezettsége alóli mentesülés céljából hivatkozhat-e az e rendelkezés értelmében vett „rendkívüli körülményekre” olyan alkatrész meghibásodása esetén, amelyet kizárólag akkor cserélnek ki, ha az előző alkatrész meghibásodik, és az üzemeltető folyamatosan készleten tart egy pótalkatrészt.

A Bíróság ezzel kapcsolatban megállapítja, hogy az ítélkezési gyakorlatának értelmében a „rendkívüli körülmények” olyan eseményként minősíthetők, amelyek jellegüknél fogva nem tartoznak az érintett légi fuvarozó rendes tevékenységi körébe, vagyis azok a tényleges befolyásán kívül esnek. A légi járművek karbantartásához kapcsolódó műszaki problémák, főszabály szerint nem minősülhetnek „rendkívüli körülményeknek”. Ezen két feltétel konjunktív. Ennek kapcsán az úgynevezett „on condition” alkatrész meghibásodása, amelynek cseréjére a légi fuvarozó felkészült, és amelyből mindig tart raktáron cserealkatrészt, olyan eseménynek minősül, amely eredeténél vagy jellegénél fogva az érintett légi fuvarozó rendes tevékenységi körébe tartozik, és nem esik annak tényleges befolyásán kívül, kivéve, ha az ilyen hiba benne rejlően a gép működési rendszeréhez kapcsolódik, aminek vizsgálata a kérdést előterjesztő bíróság feladatát képezi.

Következtetésként megállapítható, hogy a légi fuvarozó kártalanítási kötelezettsége alóli mentesülés céljából nem hivatkozhat  az e rendelkezés értelmében vett „rendkívüli körülményekre” úgynevezett „on condition” alkatrész meghibásodása esetén.

 

Az összefoglalót készítette: Kovács Viktória, joghallgató, DE ÁJK

 

Felhasznált források:

A C-832/18. sz. ügyben hozott ítélet - A és társai kontra Finnair Oyj

Az Európai Parlament és a Tanács 261/2004/EK rendelete (2004. február 11.) visszautasított beszállás és légijáratok törlése vagy hosszú késése esetén az utasoknak nyújtandó kártalanítás és segítség közös szabályainak megállapításáról, és a 295/91/EGK rendelet hatályon kívül helyezéséről

Kategória: KormányzásEurópai UnióBrexit Eng: Fogyasztóvédelem: Consumer Protection: 
Kutatócsoport2

Kockázatvállalás és tájékoztatási kötelezettség a devizahitel-szerződések kapcsán

3 hónap 2 hét ago

A 2008-ban kirobbant globális pénzügyi válság felszínre hozta a magyarországi devizahitelezés gyengeségeit és annak a magyar háztartásokra gyakorolt drasztikus következményeit, valamint a pénzügyi szolgáltatásokkal kapcsolatos bírósági esetek megsokszorozódását. A bejegyzés arra kíván röviden rávilágítani, hogy milyen kockázatokat vállaltak a hitelszerződésben részt vevők, valamint arra, hogy milyen kérdések merültek fel a hitelfelvevők tájékoztatásával kapcsolatban.

A pénzügyi szolgáltatásokkal összefüggő problémák egyike a szabályozás jellegének meghatározása: az előírások könnyítése érdekében ható tényezők a gazdasági növekedés fokozatos hiteligénye, a pénzügyi szervezetek piaci aktivitásának növelése.
Egy megengedő szabályozási környezet ugyanakkor hátrányos lehet a fogyasztók, sőt akár a pénzügyi szervezetek számára is. Előbbiek részére a tisztességtelen feltételrendszer okozhat károkat, míg az utóbbiaknak azért lehet előnytelen, mert olyan piaci magatartásra ösztönzi őket, amely „pillanatnyi piaci pozíció előnye mellett a hosszabb távú esetleges veszteséges működést kockáztatja”. Végső soron a nem jól működő pénzügyi közvetítőrendszer, valamint a bizalmatlanná vált fogyasztók jelentős egyensúlytalanságot okozhatnak a gazdasági működésben.[1]
A lakossági devizahitelek felvételekor is alapvetően ezek a kockázatok nyilvánultak meg a megengedő szabályozási környezetből következően. A döntően svájci frank alapú devizahitelek felvételéből adódó árfolyamkockázatot a lakosság jellemzően nem volt képes kezelni.[2]
A pénzügyi közvetítő rendszer (bankok, befektetési alapok, biztosítók stb.) stabil és kiszámítható működéséhez nélkülözhetetlen az, hogy a fogyasztók bízzanak ezekben az intézményekben. Ezek közül is kiemelt jelentőséggel bír a bankokkal szemben megnyilvánuló társadalmi bizalom mértéke, melynek csökkenése kiváltotta a központi beavatkozás iránti igényt.
Az állami beavatkozás hétterében fontos szerepet játszik tehát a fogyasztók bizalomvesztése. Azáltal, hogy a fogyasztók bizalma csökkent a pénzügyi szervezetek és a pénzügyi piacok iránt, azok stabilitása veszélybe került, és ez kihatással lehet a teljes pénzügyi rendszerre.[3]

A magyar bíróságok fogyasztóképe a pénzügyi válság hatására jelentősen megváltozott. Míg 2010-ig a bíróságok általános polgári jogi elveket alkalmaztak a pénzügyi szerződések vizsgálatánál, addig 2013-ra a mechanizmus teljesen átalakult. A tényfeltárás minősége számottevően javult és a tisztességtelen szerződési feltételek kontrolljának középpontjába a 93/13/EK irányelv átültetett tagállami szabályai kerültek, szerephez jutott az Európai Unió Bírósága irányelvvel kapcsolatos döntési gyakorlata is. „A válság következtében egyre fogyasztóbarátabb döntéseket hoznak a magyar bíróságok, sok esetben még a luxemburgi joggyakorlatot is túlhaladva.”[4]
Az általános szerződési feltételek tisztességtelenségével összefüggésben az Európai Unió Bírósága elé kerülő magyar ügyek egy része arra vonatkozik, hogy az egyértelmű megfogalmazás követelményét ki lehet-e annyira tágítani, hogy abba azok a szakma specifikus kikötések is beletartozzanak, és ezáltal tisztességtelennek minősüljenek, amelyeket például a bankok használnak egy devizahitel-szerződés megkötésekor. Felmerül a kérdés, hogy az árfolyamkockázat tartalmára, az azt befolyásoló körülményekre vonatkozóan vajon sokkal részletesebben kellett volna tájékoztatni az átlagosan informált fogyasztót?[5]
A Budai Központi Kerületi Bíróság által 2017. január 24-én benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelemben az alapvető kérdés, hogy az uniós fogyasztóvédelmi szabályoknak megfelel-e egy olyan szerződéskötési gyakorlat, amely egyrészt nem teszi kötelezővé a fogyasztóval szerződő fél számára a szerződés érvényességi feltételeként, hogy a szerződés elsődleges tárgyát képező világos és érthető szerződési feltételt már a szerződéskötést megelőzően megismertesse a fogyasztóval; másrészt megengedi a fogyasztóval szerződő félnek, hogy csak akkor közölje a szerződés elsődleges tárgyát képező világos és érthető szerződési feltételt, amikor a fogyasztó már visszavonhatatlan kötelezettséget vállalt a szerződés teljesítésére.[6]
A magyar bíróság tulajdonképpen azt szeretné megtudni, hogy ellentétes-e az uniós joggal az a szabályozás, amely alapján nem semmis az a kölcsönszerződés, amely megjelöli ugyan az összeget, de nem tartalmazza az alkalmazandó árfolyamot, melyet a hitelező a szerződéskötést követően külön dokumentumban fog meghatározni.
Az ügyben 2019. június 5. napján született ítélet, melyben az Európai Unió Bírósága már nem először hangsúlyozza, hogy a világos és érthető megfogalmazás követelményét kiterjesztően kell értelmezni. A magyar bírói fórumnak azt is meg kell vizsgálnia, hogy valamennyi releváns ténybeli elemre figyelemmel a fogyasztó megérthette-e, hogy milyen módszerek szerint kell meghatározni a kölcsön összegét és az alkalmazandó árfolyamot, továbbá hogy ebből milyen gazdasági következmények származnak rá nézve. Ugyanakkor az nem követelmény, hogy e körülmények mindegyike meg legyen jelölve.[7] Amennyiben a nemzeti bíróság azt állapítja meg, hogy az árfolyam meghatározására vonatkozó feltétel nem világos és egyértelmű, a szerződés csak akkor lesz semmis, ha a feltétel tisztességtelen, a szerződés e kikötés nélkül nem teljesíthető.[8]
A Fővárosi Ítélőtábla 2017 februárjában a devizahitel-szerződések egyes feltételeinek az uniós fogyasztóvédelmi szabályokkal való összhangja tárgyában több kérdést is feltett az Európai Unió Bíróságának[9]. Az ügyben a Bíróság 2018 szeptemberében hirdetett ítéletet. Ebben emlékeztet egy korábban hozott ítéletben rögzített azon szabályra, amely a kötelező érvényű törvényi vagy rendeleti rendelkezéseket tükröző feltételeket kizárja az irányelv hatálya alól. Ezt az igazolja, feltételezhető, hogy a nemzeti jogalkotó a meghatározott szerződések feleit megillető jogok és az őket terhelő kötelezettségek összességére nézve egyensúlyt teremtett. Azonban valamely más, a jogszabályi rendelkezésekkel nem érintett szerződési feltétel nincs teljes egészében kizárva ezen irányelv hatálya alól, annak tisztességtelen jellege értékelhető, amennyiben a nemzeti bíróság eseti vizsgálat alapján arra a következtetésre jut, hogy az adott kikötést nem világosan és érthetően fogalmazták meg. A megalapozott döntéshez szükséges tájékoztatási kötelezettség magában foglalja, hogy az árfolyamkockázattal kapcsolatos feltételnek nemcsak alaki és nyelvtani szempontból, hanem a konkrét tartalom vonatkozásában is érthetőnek kell lennie a fogyasztó számára. Ebből az következik, hogy az átlagos, azaz általánosan tájékozott, észszerűen figyelmes és körültekintő fogyasztó számára lehetőséget kell biztosítani nem csupán annak felismerésére, hogy a nemzeti fizetőeszköz a kölcsön nyilvántartásba vétele szerinti devizához képest leértékelődhet, hanem egy ilyen feltételnek a pénzügyi kötelezettségeire gyakorolt gazdasági következményeinek értékelésére is.
A Bíróság rögzíti továbbá, hogy a szerződési feltételek világosságának és érthetőségének megállapításakor értékelni kell a szerződés megkötésével kapcsolatos, összes körülményt, valamint a szerződés mindegyik feltételét, annak ellenére is, hogy e feltételek némelyikét a nemzeti jogalkotó utólag tisztességtelennek nyilvánította vagy ilyennek vélelmezte, és ennek alapján azok semmisségét állapította meg.[10] A pénzügyi szerződések tisztességtelenségével kapcsolatban a legfontosabb kérdés tehát, hogy a szabályozás milyen szintű védelmet kell, hogy biztosítson a fogyasztó számára.

A pénzügyi szolgáltatások fogyasztóinak védelmében alapvetően pozitív változások következtek be a hazai pénzügyi közvetítő rendszerben. Ennek néhány eleme:
Az Európai Unió Bírósága által hozott ítéletekhez képest fogyasztóbarátabb bírói döntések születnek Magyarországon napjainkban, ezek a fogyasztó védelmét illetően meghaladják az unióban szokásos mértéket is.
Jelentős előrelépést mutatnak azok, az Európai Unió Bírósága által hozott döntések, melyek szerint a hitelszerződésekben kiterjesztően kell értelmezni a világos és érthető megfogalmazás követelményét.
A hazai szerződéskötési gyakorlat részévé vált az, hogy a devizaalapú hitelügyletek szerződéseiben ma már szerepel a hazai fizetőeszköz leértékelődése esetén annak összegszerűen számított, a fogyasztóra nézve hátrányos következménye is

 

Török Éva, egyetemi adjunktus, DE ÁJK

A tanulmány az Igazságügyi Minisztérium jogászképzés színvonalának emelését célzó programja keretében készült. 

[1] Nagy Zoltán (2017): Problémafelvetések a pénzügyi fogyasztóvédelem területén. In: Miskolci Jogi Szemle. 12. évf., 2. szám, 391. old. [Elérhető: http://www.mjsz.uni-miskolc.hu/2017kulon2/38_nagyzoltan.pdf (letöltés dátuma: 2019. május 24.).]

[2] Kolozsi Pál Péter–Banai Ádám–Vonnák Balázs (2015): A lakossági deviza-jelzáloghitelek kivezetése: időzítés és keretrendszer. In: Hitelintézeti Szemle. 14. évf., 3. szám, 61-62. old. [Elérhető: https://www.mnb.hu/letoltes/3-kolozsi-banai-vonnak-1.pdf (letöltés dátuma: 2019. október 24.).]

[3] Czajlik István–Horváth Anna–Sz. Pap Judit (2013): Korszerű pénzügyi fogyasztóvédelem. In: Lentner Csaba (szerk.): Bankmenedzsment: Bankszabályozás – pénzügyi fogyasztóvédelem. Budapest: Nemzeti Közszolgálati és Tankönyvkiadó, 432. old.

[4] Simon Rita (2019): Az eltérő fogyasztói modellek használata a jogalkalmazásban – a gyengébb fél mint fogyasztói modell a pénzügyi szerződésekkel kapcsolatos jogvitáknál az Európai Bíróság, illetve a cseh és magyar bíróságok gyakorlatában. In: Szikora Veronika, Árva Zsuzsanna (szerk.): Újratervezés – Fogyasztói szabályozási modellek, digitalizáció, adatvédelem. Debrecen: Debreceni Egyetem, Állam- és Jogtudományi Kar, 96. old.

[5] Török Éva (2018): A fogyasztói szerződésekkel kapcsolatos jogalkalmazás – különös tekintettel az egyértelmű megfogalmazás követelményére. In: Szikora Veronika, Árva Zsuzsanna (szerk.): A fogyasztók védelmének új irányai és kihívásai a XXI. században. Debrecen: Debreceni Egyetem, Állam- és Jogtudományi Kar, 79. old.

[6] A Budai Központi Kerületi Bíróság (Magyarország) által 2017. január 24-én benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelem – GT kontra HS C-38/17. sz. ügy. [Elérhető: http://curia.europa.eu/juris/document/document.jsf?text=&docid=191273&pa... (letöltés dátuma: 2019. május 29.)]

[7] A Bíróság ítélete (hetedik tanács), 2019. június 5. – GT kontra HS C‑38/17. sz. ügy ítélet 36. pont. [Elérhető: http://curia.europa.eu/juris/document/document.jsf?text&docid=214742&pageIndex=0&doclang=HU&mode=req&dir&occ=first&part=1&cid=2049745 (letöltés dátuma: 2019. október 15.)]

[8] Uott 37 pont.

[9] A Fővárosi Ítélőtábla (Magyarország) által 2017. február 1-jén benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelem – Ilyés Teréz és Kiss Emil kontra OTP Bank Nyrt. és OTP Faktoring Követeléskezelő Zrt. C-51/17. sz. ügy [Elérhető: http://curia.europa.eu/juris/document/document.jsf?text=&docid=190422&pa... (letöltés dátuma: 2018. január 24.)]

[10] A Bíróság ítélete (második tanács), 2018. szeptember 20. Ilyés Teréz és Kiss Emil kontra OTP Bank Nyrt., OTP Faktoring Követeléskezelő Zrt. C-51/17. sz. ügy. [Elérhető: http://curia.europa.eu/juris/document/document.jsf;jsessionid=512154DD87... (letöltés dátuma: 2019. május 20.)]

Kategória: KormányzásEurópai UnióBrexit Eng: Fogyasztóvédelem: Consumer Protection: 
Kutatócsoport2
Checked
1 óra 42 perc ago
Feliratkozás a következőre: Közjavak RSS hírcsatorna