Az uniós versenyjog érvényesítésének kihívásai a digitális szolgáltatások piacán

3 nap 18 óra ago

Napjainkban világszerte előtérbe kerültek a digitális óriásvállalatok körüli versenyjogi problémák, mely alapján egyértelművé vált, hogy sürgős szabályozási reformra van szükség ezen a rendkívül fontos - ennek ellenére alulszabályozott - területen. Bár a közös piac versenyjogának kialakítása, és annak felügyelete az Európai Unió kizárólagos hatáskörébe tartozik, gyakran felmerül az a probléma, hogy annak gyakorlása során az érint olyan hatásköröket, amelyek a tagállamok kizárólagos vagy az unióval megosztott hatáskörei közé tartoznak. A merőben eltérő tagállami gazdasági és kereskedelmi érdekek pedig hosszadalmassá és körülményessé teszik a szabályanyag kialakításának folyamatát. Jelen írás a jogérvényesítés nehézségeinek indokait vizsgálja elméleti és gyakorlati keretek között.

Versenyelméletek és digitális piacok

Induljunk ki abból a közgazdaságtani elméletből, mely szerint a tökéletes piaci verseny az az optimális állapot, amelyhez a versenyjogi szabályozásnak igazodnia kell. Megfordítva mindezt, olyan versenyjogi szabályozást kell tehát létrehozni, amelyek a tökéletes versenyt (ahol sok szereplő van a piacon, ezek a szereplők árelfogadók, a termékek homogének, a piaci ár pedig az egyensúlyi ár, vagy annak közvetlen közelében van, ahol a szereplők szabadon be és kiléphetnek a piacról) hivatottak biztosítani.[1]

A digitális alapokon nyugvó piacok robbanásszerűen növekednek az elmúlt évtizedben, így nyugodtan kijelenthetjük, hogy a versenyjog legfontosabb megoldandó dilemmái ezen a területen találhatók, ahogy az uniós jogalkotás más területeken is küzd a digitalizáció okozta kihívásokkal, például adóztatás, adatvédelem stb. Ugyanakkor megjegyezhető, hogy még így is a versenyjogi szabályozás volt az, amely leginkább tudott reagálni a digitalizáció okozta kihívásokra, ez azonban nem jelenti azt, hogy ne lenne számos további megoldandó probléma.

Az előzővel szemben akad azonban olyan irányzat is, amely szembe megy a tökéletes verseny szükségességének dogmájával. A Joseph Schumpeter nevéhez fűződő monopolista versenyelmélet szerint pont a piacra történő szabad belépés az, ami annak a profitnak a redukálódásával jár, amellyel a leginnovatívabb vállalkozókat jutalmazta a piac. Tehát a monopóliumokat erősen támadó versenypolitika adott esetben csökkentheti a K+F tevékenységet egyes piacmodelleknél, tekintve, hogy a Schumpeter féle doktrína szerint a monopóliumok az innováció zászlóshajói a tőkés gazdasági berendezkedésben. Ezen elv alapján működik néhány jelen cikk szempontjából releváns piac, például a mobiltelefonok és szoftverek piacai is.[2] 

Kérdés tehát, hogy a korszerűsítésre szoruló európai versenyjogi szabályozásnak mely elméletet kell alapul venni. A dilemma véleményem szerint könnyen eldönthető, hiszen az Európai Uniónak a digitális piacok terén elsősorban fogyasztóvédelmi és a szabad versenyt erősítő szempontokat kell szem előtt tartania ahelyett, hogy olyan szabályozást alakítson ki, amely meglehet, hogy a felszállóágban lévő európai digitális cégek K+F tevékenységét támogatja, de nem oldja meg az összehasonlíthatatlanul nagyobb amerikai digitális óriások által felvetett problémákat.

Az egyik fő kérdés, hogy a versenypolitika milyen módon tudja leginkább szolgálni az európai fogyasztókat. Ehhez kapcsolódóan érdemes megvizsgálni a verseny társadalompolitikai funkciójának érvényesülési lehetőségeit a digitális vállalatok gyakorlatának tekintetében. A társadalompolitikai funkció leegyszerűsítve azt jelenti, hogy a verseny révén elkerülhetők az önkényes hatalmi pozíciók jöjjenek létre a gazdasági térben.[3] A Bizottság vizsgálati eredményeit is figyelembe véve azt a lesújtó felismerést tehetjük, hogy az aktuális folyamatok épp az ellenkező irányba vezetnek. A problémakör fő eredőjét ugyanis pont az adja, hogy digitális piacok domináns vállalatai gyakorlatilag monopolhelyzetben helyzetben vannak, ami gazdasági értelemben analóg az önkényes hatalmi pozícióval. Az „önkényes” hatalmi pozíció több oldalról is megközelíthető esetünkben, azonban meglátásom szerint elsősorban a már fentebb ismertetett „kapuőr” funkcióban, és a piac „kisajátításában” ragadható meg. Mindezek alapján arra a következtetésre juthatunk, hogy a szabad versenynek tulajdonított pozitív funkciók érvényesülését alapjaiban képes ellehetetleníteni a monopolisztikus digitális- technológiai vállalatok aktuális működési trendje, mindez pedig jogi kihívásokat teremt.

A közgazdaságtani sajátosságok

A problémakör komplex mivolta teszi különösen nehézzé a jogászok munkáját, hiszen technológiai, közgazdasági szempontok egyaránt fontos szerepet játszanak a jelenségekre adott megfelelő jogi szabályozás kialakítása során, így jelen cikkben is szükségesnek tartom ezen szempontok alapvető bemutatását.

A digitális piacokon kínált szolgáltatásokat, a fogyasztókat és a termelőket összekapcsoló digitális felületek közvetítik. E felületek legtöbbször nem állítanak elő új terméket vagy szolgáltatást, működésük központi eleme, hogy különféle igényeket hangolnak össze: növelik az egyik oldalon jelen lévő „ügynökök” számát, és vonzóbbá teszik másik oldal aktív szereplői számára a felületet.[4] A fogyasztók az internetes kereskedelmi térben található információhalmazt használják vásárlás, ár- és tulajdonság összehasonlításra, szállítási feltételek megismeréséhez és egyéb döntések meghozatalához. Gyorsan, és kevés ráfordítással lehet adatokat eljuttatni a fogyasztókhoz, valamint az értékesítési lánc bármely szereplőjéhez. Mindez a digitális piacok egyik nagy közgazdasági előnye: az extrém megtérülési ráta.[5] Ennek alapja, hogy a soha nem látott ütemű technológiai fejlődés lehetővé tette a korábban elképzelhetetlen mennyiségű adat gyűjtését, tárolását és felhasználását. A digitalizált piacok szereplői az adatot, mint nyersanyagot használják fel tevékenységükhöz, rendkívül magas számú felhasználó fogyasztási-kapcsolattartási szokásaihoz férnek hozzá. Az adat, mint „nyersanyag” tehát kulcsszerepet tölt be ebben az újszerű, úgynevezett platform alapú gazdaságban, és itt el is kezdődnek a jogi bonyodalmak.

A digitális piacok egyik legfőbb jellegzetessége az úgynevezett közvetlen és közvetett hálózati hatás érvényesülése. A közvetlen hálózati hatás azt jelenti, hogy felhasználók számának növekedése miatt a platform egyre vonzóbbá válik az újabb és újabb felhasználók számára, ezáltal egy öngerjesztő folyamat lép működésbe, ami exponenciálisan növeli a domináns vállalat elérését a piacon. A közvetett hálózati hatás pedig a másik oldal szereplőit veszi figyelembe, vagyis a felhasználók számának emelkedése vonzóbbá teszi a platformot a szolgáltatók számára is. Az újonnan piacra lépő vállalatoknak - még ha alacsonyabb árat vagy nívósabb szolgáltatást is kínálnak - tömegesen kellene elvonniuk a felhasználókat a domináns vállalattól, mivel a platformok népszerűségét gyakorlatilag a felhasználók száma határozza meg.[6] A digitális piacok a hálózati hatásnak betudhatóan nagy szereplők körül koncentrálódnak, és természetszerűleg monopolizálódnak. Mivel ezeknek az óriásvállalatoknak rendkívüli mennyiségű adat áll rendelkezésére, és már kiterjedt felhasználókörrel rendelkeznek, az új vállalatoknak szinte lehetetlen piacra lépniük és versenytárssá válni.

Mindebből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy az erőfölénnyel való visszaélés a monopolisztikus digitális vállalatok tekintetében újraértelmezendő, hiszen esetükben nem a bevett, aránylag nagy piaci részesedést és kisebb-nagyobb versenytorzító magatartásokat kell értenünk alatta, hanem adott esetben kvázi piaci egyeduralmat, azzal a képességgel kiegészülve, hogy gyakorlatilag ellehetetleníthetik a piacra lépést. Az érintett piacok meghatározása pedig eddig nem tapasztalt nehézségekbe ütközhet, tekintve, hogy a digitális piaci szereplők nemritkán új piacokat alkotnak ahelyett, hogy a már meglévő piacokért versengenének.[7][8] Mivel gyakran van átfedés a piacok között, egyik piacon birtokolt domináns pozíciójuk felhasználásával adott esetben kisajátíthatnak egy másikat is (mint az a klasszikusnak mondható „Microsoft kontra Bizottság” ügyben történt). Végezetül fontos megemlíteni azt a jelenséget is, amikor egy már meglévő piacra a platform olyan hatást képes gyakorolni, amely alkalmas annak döntő mértékű befolyásolására. Erre jó példa az online hírtartalmak közvetítésének piaca, ezen probléma körül alakult ki a közelmúltban súlyos vita az ausztrál kormány és elsősorban a Facebook között. A híroldalak digitális reklámjainak megjelenítéséből származó nyereség döntő hányada ugyanis a nehéz helyzetben lévő kiadók helyett a Facebook zsebében landolt. Az ausztrál kormány arra akarta rászorítani a közösségimédia-óriást, hogy fizessen a platformra átvett hírek után. A Facebook kisebb engedményeket elérve végül vállalta, hogy átalánydíjat fizet. De ez csak egy példa a sok közül, mely azt hiszem jól mutatja a terület szabályozási igényét.

Esélytelen Európai „jogérvényesítés”?

A fentiekben bemutatott piacralépési akadályok, és a már kialakított, rendkívül domináns piaci pozícióik miatt lényegében nem alakulhat ki verseny ezeken a digitális piacokon, vajmi kevés esélye van annak, hogy például egy európai vállalat potens vetélytársává váljon egy amerikai óriásmonopóliumnak. Az, hogy az Egyesült Államokban alakultak ki ennek a gazdasági szegmensnek a vezető vállalatai, véleményem szerint elsősorban azzal magyarázható, hogy évtizedekig rendelkezésükre állt az USA hatalmas belső piaca, ahol szabadon növekedhettek, még az Európai Unió hasonló jellegű vállalatainak erre nem volt lehetőségük. Így hiába innovatívak, nem képesek a megosztott piacokon olyan mértékű tőkefelhalmozást véghez vinni, mint amerikai vetélytársaik. Kérdés, hogy az összegyűjtött, rendelkezésre álló adatok tekintetében elképesztő előnyt birtokló vállalatokat nem kellene-e Európában kötelezni az adatok megosztására? Ezen intézkedés hiányában ugyanis csekély esély van arra, hogy a monopólium irányába robogó vállalatokat „be lehet-e érni”. A terület alulszabályozottságát jól demonstrálja, hogy az elektronikus kereskedelemre vonatkozó, legutóbbi átfogó intézkedés, a Tanács és a Parlament elektronikus kereskedelemről szóló irányelve 2000-ben született (elektronikus kereskedelemről szóló irányelv)[9], ennek megfelelően rendkívül elavult. A digitális gazdaság piaci rendkívül gyorsan fejlődnek, nagyon nehéz a jogalkotóknak a hosszadalmas jogalkotási eljárás keretei közé szorulva lekövetni a változásokat, így ez eredményezi ennek a rendkívül fontos területnek az alulszabályozottságát. Az Európai Unió napjainkban már fontosságához mérten kezeli ezt a szabályozási problémát, és új jogszabályon dolgozik a digitális szolgáltatások tekintetében. A 2018-as versenypolitikáról szóló bizottsági jelentés kiemelten foglalkozott a digitális gazdaságban jelentkező kihívásokkal.[10] A Bizottsági jelentésben foglaltakkal egyet értve megállapítható, hogy a korábbi és az új digitális piacokon megjelenő vállalatok innovációi bár pozitívan hatnak a polgárok és a vállalkozások életére, ugyanakkor alapvető fontosságú, hogy befolyásukat ne használják a verseny aláásására. A 2020. október 20-i plenáris ülésén az Európai Parlament megszavazta a tervezett jogszabályhoz kapcsolódó parlamenti jelentéseket. Kimondásra került az a - megfelelő szabályozás elérése szempontjából kiemelt fontosságú - megállapítás, hogy az új jogszabálynak növelnie kell a lehetőséget a versenyre és az új vállalkozások piacra lépésének megkönnyítésével, amit jelenleg a techóriások ellehetetlenítenek.[11]

A jelenleg hatályos európai alapelvi szintű szabályozás az Európai Unióról Szóló Szerződés (továbbiakban: EUSz) I. címében található, amely rögzíti a belső piac koncepcióját.[12] A verseny biztosítása melletti konkrét állásfoglalás a 27. számú jegyzőkönyvben kerül kimondásra. Bírósági jogértelmezést tekintve, a versenyjogi szabályokat úgy definiálták, hogy azok eszközök az Uniós célok megvalósításához, azon belül is a versenynek a közérdek, az egyéni vállalkozók és a fogyasztók érdekében történő fenntartásához.[13] Fontos leszögezni, hogy a belső piac működéséhez szükséges versenyszabályok megalkotását az Európai Unió másik alapszerződése az Unió kizárólagos hatáskörébe utalja, ezen a területen kizárólag az Uniós jogalkotók alkothatnak és fogadhatnak el aktust, a tagállamok csak annyiban, amennyiben erre az Unió őket felhatalmazza.[14] A versenykorlátozó megállapodások hatálya mind a horizontális, mind a vertikális megállapodásokra kiterjed, a vizsgálatok középpontjában azonban jellemzően a horizontális megállapodások (kartellek) állnak. A Bizottság álláspontja szerint a nagy kartellek tevékenysége a versenyszabályok legsúlyosabb megsértésének minősül, egész gazdasági ágazatokat zárhatnak el és különösen hátrányosak a fogyasztók szempontjából.[15]  A 101. cikk közvetlen hatállyal rendelkező norma, és mind a versenykorlátozó célú, mind a versenykorlátozó hatású magatartásokra kiterjed. A vállalkozások közötti megállapodás, az összehangolt piaci magatartás és vállalkozások társulásának döntései egyaránt elkövetési módozatnak számítanak.[16] A kartellekre leginkább jellemző összehangolt magatartások konkrétan nevesítve is vannak az EUMSz-ben, például az árrögzítés vagy a piacfelosztás.[17]  Az ilyen jellegű megállapodásokat a Szerződés értelmében semmisnek kell tekinteni.[18] Mindezeket a rendelkezéseket a vizsgált problémára vetítve, valamint a bírói gyakorlat áttekintése után azt a következtetést vontam le, hogy a kartellesedés nem jellemző a digitális óriásvállalatokra, egész egyszerűen azon oknál fogva, hogy oly mértékben dominálják saját piacukat, hogy a kartellekbe tömörülés felesleges, vagy adott esetben nincs is másik jelentős vállalat, amivel a megállapodás vagy az összehangolt magatartás megvalósítható lenne.

Ezzel szemben a nagyon gyakori a vizsgált körben az EUMSz 102. cikkében foglalt tilalom, az erőfölénnyel való visszaélés. Ha a legfontosabb versenyjogi dilemmát kellene kiemelnem a vizsgált vállalatok tekintetében, akkor ez lenne az. A Bíróság vonatkozó ítéletei nyomán foghatjuk meg a gazdasági erőfölény fogalmát, amely alatt azt a helyzetet értjük, mikor egy vállalkozás gazdasági ereje lehetővé teszi számára a hatékony verseny fenntartásának megakadályozását az érintett piacon annak révén, hogy általa a vállalkozás érzékelhető mértékben függetlenedni tud a versenytársaitól, a vásárlóitól, és végső soron a fogyasztóktól.[19] Fontos megjegyezni, hogy a magas piaci részesedés nem feltétlenül jelent egyet a gazdasági erőfölénnyel, az inkább csak a kiindulópontja az erőfölény meghatározásának.[20] Az EUMSz 101-102. cikkébe foglalt szabályok címzettjei a vállalkozások, és az összefonódásokra (fúziókra) vonatkozó szabályokkal együtt alkotják az Európai Unió antitröszt szabályozását. A fúziókra vonatkozó szabályozás ismertetését nem tartom e cikk szempontjából indokoltnak, de azért érdemesnek tartom megjegyezni, hogy a Szerződések szövegében nem találunk idevágó konkrét szabályozást, az elsődleges jogforrást a Tanács 139/2004/EK rendelete képezi. Továbbá fontosnak tartom megemlíteni az állami támogatásokra vonatkozó versenyszabályozást. Az EUMSz 107. cikkébe foglalt tilalom meglehetősen általános megfogalmazású, ugyanis nincs kimerítő definíciója az állami támogatások fogalmának. A cikk olyan ismertetőjegyeket sorol fel, amelyek együttes fennállásuk esetén egy állami támogatást jogellenessé tesznek. Az előny fogalmát a szabályozás alkalmazhatóságának érdekében azért igyekeztek valamelyest pontosítani, így egy Bizottsági közlemény többé-kevésbé lehatárolta annak fogalmát, eszerint: az előny olyan gazdasági előny, amelyet egy adott vállalkozás rendes piaci körülmények között – azaz állami beavatkozás nélkül – nem tudott volna megszerezni. Egy állami támogatás jogellenességnek megállapításához az alábbi feltételeknek kell teljesülnie: olyan állami intézkedés, amely előnyt foglal magában, állami vagy tagállami forrásból származik, meghatározott vállalatok vagy gazdasági ágazatok részesülnek benne, versenytorzító hatásuk van és befolyásolják a tagállamok közti kereskedelmet.[21] Az állami támogatások nem teljes mértékben tiltottak, azokat a Bizottság kizárólagos hatáskörében eljárva engedélyezheti. A tagállami hatóságok által nyújtott előnyök egyáltalán nem ritkák - tekintve a mai ítélkezési gyakorlatot - , a tagállamoknak ugyanis érdekükben áll bizonyos kedvezmények nyújtásával saját államukba csábítani vállalatokat. Mindez fokozottan igaz a rendkívül dinamikusan fejlődő digitális szegmens óriásvállalataira, ugyanis ezen cégek működésének számos pozitív hatása lehet a belföldi kutatás-fejlesztés tekintetében, valamint rendkívül megkönnyítheti a technológiai transzfer folyamatát.[22] Ezért egy tagállamnak adott esetben jobban megéri, hogy egy technológiai nagyvállalat nála működjön, minthogy betartsa az állami támogatások tilalmára vonatkozó szabályokat (jó példa erre az Apple vs. Bizottság, adóelkerülési ügy).

Az erőfölénnyel visszaélés példája a digitális piacokon: a Google Android ügy

A fentebb kifejtett különleges versenyjogi problémákat a már-már „klasszikusnak” nevezhető, 2015-ben indult Google Android ügyön keresztül szeretném bemutatni. Ez az eljárás az EUMSZ 102. cikkének és az EGT-megállapodás 54. cikkének megsértése, azaz erőfölénnyel való visszaélés miatt indult a Google ellen. Az eljárás oka a Google Inc. intelligens mobil operációs rendszerének, az Androidnak, valamint bizonyos saját tulajdonú mobil alkalmazásainak (appok) és szolgáltatásainak a használatára vonatkozó megállapodásokban szereplő egyes feltételekkel kapcsolatos magatartása volt. A Google eljárása több tevékenység és piac tekintetében is sérelmes volt. Az érintett piacok a következők voltak: az intelligens mobil operációs rendszerek licencelésének világpiaca (Kína nélkül), az Android alkalmazás-áruházak világpiaca (Kína nélkül), az általános keresőszolgáltatások nemzeti piacai, valamint a nem operációsrendszer-specifikus mobil internetböngészők világpiaca.[23] A Google összekapcsolta a Google Search alkalmazást a Play Store-ral és a Google Chrome-mal (amelyek mind különálló termékeknek minősülnek), ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy amennyiben nem kerülnek telepítésre az Android mobil operációs rendszerrel vezérelt mobil eszközökre a fentebb megemlített Google alkalmazások, úgy a felhasználó nem lesz jogosult a Play Store (áruház), a Google általános alkalmazás-letöltő központjának használatára. Ezek az intézkedések a Bizottság álláspontja szerint korlátozzák a versenyt, ugyanis az összekapcsolás jelentős versenyelőnnyel ruházza fel a Google-t, amelyet a vetélytárs keresőszolgáltatók és nem operációs rendszer specifikus mobilböngészők nem képesek ellensúlyozni, az összekapcsolás továbbá akadályozza az innovációt és a fogyasztók károsítása mellett fenntartja és megerősíti a Google erőfölényét az érintett piacokon. A Google ezen túl nem tudott semmilyen objektív, elfogadható okkal előhozakodni, amely igazolná a Google Search, a Google Chrome és a Play Store összekapcsolását.[24] Mindezek mellett további visszaélésekre is fény derült. Nevezetesen arra, hogy a Google a Play Store és a Google Search licenszelését úgynevezett antifragmentációs megállapodás aláírásához köti az eszközgyártók számára. Mindennek az a magyarázata, hogy az Android egy nyílt forráskódú rendszer, azaz szabadon használható és fejleszthető. A Google azonban a saját, jogvédett alkalmazásainak telepítését ahhoz a feltételhez köti, hogy az eszközök gyártói nem értékesíthetnek módosított Androiddal működő eszközöket. A Bizottság meglátásai szerint ez az intézkedés versenyellenes, mivel a Google így igyekszik ellehetetleníteni a potens versenytársakat (nevezetesen, akik módosított Android rendszereket fejlesztenek), nem bocsájtja rendelkezésre a versenytárs fejlesztőknek a saját tulajdonú programjait, ezzel is akadályozva az Android-módosításokat, ezzel igyekezve fenntartani saját erőfölényét az érintett piacokon.[25] Végül pedig a Google fizetett eszközgyártóknak és mobilhálózat-üzemeltetőknek, hogy azok ne telepítsenek a Google-el rivális általános keresőszolgáltatást bizonyos készülékekre. Mindez pedig erőfölénnyel visszaélést valósít meg ezen keresőszolgáltatások piacán. Ezzel csökkentették gyártók és hálózat-üzemeltetők érdekeltségét abban, hogy más keresőszolgáltatásokat is telepítsenek az eszközökre, megnehezítették a rivális keresőszolgáltatások eljutását a nemzeti piacokra, és ezáltal korlátozták az innovációt.[26]

A négy jogsértő magatartási formát az eljárás során összekapcsolták, mivel a Google egymástól kölcsönösen függővé tette azokat. Mindezek a jogsértő magatartások a Bizottság álláspontja szerint alkalmasak voltak a tagállamok közti és az EGK Felek közti kereskedelem jelentős befolyásolására. A Bizottság az ügyet lezáró 2018-as határozatában az egységes és folytatólagos jogsértés 90 napon belüli megszüntetésére, valamint 4 342 865 000 euró bírság megfizetésére kötelezte a Google-t.

A Google ezen gyakorlata rámutat, hogy a már domináns pozícióban lévő digitális vállalatnak milyen széles eszköztár áll rendelkezésére, hogy pozícióját fenntartsa.[27] A nyílt forráskódú Android szabad felhasználását gyakorlatilag lehetetlenné, de üzletileg mindenképp fenntarthatatlanná teszi a Google által alkalmazott antifragmentációs megállapodás. Ezáltal a hasonló terméket kínáló versenytársak nem fognak tudni érdemben versenyezni a Google termékeivel, mivel a Play Store alkalmazáshoz való hozzáférés hiánya kétségkívül a Google termékei felé fogja terelni a fogyasztókat.

 

A jelen tanulmányban bemutatottak alapján kijelenthető, hogy a digitális-tech óriásvállalatok körüli jogi bizonytalanság számos problémát szül a belső (és tagállami) piacokon. A problémakör eredője véleményem szerint ezen cégek monopolhelyzete és az a képessége, hogy szabályozzák a piacra történő belépést és az ott történő eredményes működést, ezáltal effektíve lehetetlenné téve a versenyt. Ezt pedig az uniós szabályok nem képesek kezelni. A tagállami gyakorlatok pedig olykor éppen támogatják – a pénzügyi bevételek reményében – ezen piaci szempontból nem előnyös helyzetek fennmaradását. Az európai jogalkotás talán legfontosabb feladata annak a jogszabályi környezetnek a kialakítása, ami megtöri a digitális monopóliumok egyeduralmát, valódi versenyhelyzetet teremt, lehetővé téve az európai vállalatoknak, hogy amerikai riválisaik potens versenytársaivá válhassanak. Az uniós jog kikényszerítésében, azaz a jogérvényesítésben így még bőven akad teendője az érintett intézményeknek, szerveknek.

 

Készítette: Dr. Bak Márton Ferenc, doktorandusz, Marton Géza Állam- és Jogtudományi Doktori Iskola

 

A tanulmány megírása az Igazságügyi Minisztérium jogászképzés színvonalának emelését célzó programjai keretében valósult meg.

 

Források jegyzéke:

 

[1] SAMUELSON, Paul A. –NORDHAUS, William D. (2012): Közgazdaságtan; Budapest, Akadémia Kiadó, 134- 135.

[2] TÓTH Tihamér (2014): Az Európai Unió versenyjoga, Budapest, Complex Kiadó, 22-55.

[3] TÓTH (2014): i.m., 29

[4] BELÉNYESI Pál (2016): Digitális Platformok és a Big Data, Verseny és szabályozás, 2016/1. szám, 134

[5] PRISKIN Boglárka-HANTOSI István (2019): A versenyjog kihívásai a digitális gazdaságban-Az Európai Bizottság tanácsadó testületének jelentése és a Fuhrman-riport tükrében, Versenytükör, XV.évf. /2. szám, 28.

[6] PRISKIN-HANTOSI (2019): i.m., 28

[7] BELÉNYESI Pál (2015): i.m., 10.

[8] OECD (2020): Abuse of dominance in digital markets, 16. Elérhető: http://www.oecd.org/daf/competition/abuse-of-dominance-in-digital-market... (2020.10.15.)

[9] Az Európai Parlament és a Tanács 2000/31/EK irányelve (2000. június 8.) a belső piacon az információs társadalommal összefüggő szolgáltatások, különösen az elektronikus kereskedelem, egyes jogi vonatkozásairól (OJ L 178, 17.7.2000, p. 1–16).

[10] A Bizottság Jelentése az Európai Parlamentnek, a Tanácsnak, az Európai Gazdasági és Szociális Bizottságnak és a Régiók Bizottságának. 2018. évi jelentés a versenypolitikáról, COM (2019) 339 final.

[11] https://www.europarl.europa.eu/news/hu/headlines/economy/20201008STO8881... (2020.10.18.)

[12] EUSz. I. cím 3. cikk (3)

[13] VÁRNAY-PAPP (2016): i.m., 707.

[14] EUMsz 3. cikk (1) bekezdés.

[15] XXI. Versenypolitikai Beszámoló 1991. 15.

[16]  TÓTH Tihamér (2014): i.m.107.

[17] EUMSz 101. (1) a-e.

[18] EUMSz 101. cikk (2) bekezdés.

[19] Ismertetők az Európai Unióról - https://www.europarl.europa.eu/ftu/pdf/hu/FTU_2.6.12.pdf (2020.06.10.)

[20] VÁRNAY-PAPP (2016): i.m. 709.

[21] TÓTH (2014): i.m., 21.

[22] SZAKÁLY Dezső (2006): Technológiatranszfer: a tudásáramoltatás hatékony módszere, Élet és Tudomány, XXXVII. évf. 2006., 39-41. o.

[23] A Bizottság határozatának összefoglalója (2018. július 18.) az Európai Unió működéséről szóló szerződés 102. cikke és az EGT-megállapodás 54. cikke szerinti eljárással kapcsolatban.

[24] U.o. (10)-(17) pont

[25] U.o. (18)-(21) pont

[26] U.o. (22)-(25) pont

[27] TOMA, Francisc I. (2017): The Challenges of Digital Markets for EU Competition Law: The Case of Android, SSRN, December 2017, http://dx.doi.org/10.2139/ssrn.3092823

Kategória: KormányzásEurópai UnióBrexit Eng: Fogyasztóvédelem: Consumer Protection: 16th Anniversary: 
Kutatócsoport2

A Nemzeti Energia és Klímaterv ellentmondásos rendelkezéseinek margójára

3 hét 3 nap ago

2020 elején fogadta el a kormány a jelenlegi Nemzeti Energiastratégiát, amely 2030-ig határozza meg Magyarország energia és klímapolitikai prioritásait. Az energiaunió irányításáról és az éghajlati fellépésről szóló európai uniós rendelet írja elő a tagállamok számára, hogy dolgozzanak ki egy nemzeti energia- és éghajlat-politikai tervet a 2021-től 2030-ig terjedő időszakra. A rendelettel létrehozott, jogilag kötelező érvényű keret célja, hogy az Európai Unió eleget tegyen a párizsi klímamegállapodás értelmében vállalt kötelezettségeinek.

Nemzeti Energia és Klímaterv

A hazai energia- és klímapolitika kereteinek megalkotása nem ment gördülékenyen, amit mutat az is, hogy 2019 helyett 2020 január első hetében tartott kormányülésen született meg a Jelentés az éghajlatváltozás Kárpát-medencére gyakorolt esetleges hatásainak tudományos értékeléséről, illetve a Nemzeti Tiszta Fejlődési Stratégia-tervezet című anyagok mellett. 

A 2020-ra elkészített Nemzeti Energia és Klímatervben (továbbiakban: NEKT) szerepel, hogy Magyarország 2030-ig meghatározott mértékben csökkenteni kívánja az energiafogyasztását, valamint szén-dioxid-kibocsátását (az üvegházhatású gázok kibocsátását legalább 40 %-kal csökkenti 2030-ig 1990-hez képest). Emellett növelni igyekszik az energiahatékonyság szempontjából vállalt szerepét és a megújuló energiák szempontjából vállalt részesedését. Ezen utóbbi keretében hazánk a bruttó végső villamosenergia-fogyasztásban a megújuló források arányát 2030-ra legalább 20 %-ra kívánja ( a közlekedést illetően a 2020-as 6,6 %-ról 16,9 %-ra) növelni, valamint (a most még 30 % feletti) villamosenergia import arányt 2040-re 20 % alá szeretnék csökkenteni a hazai termelőkapacitások megőrzése és fejlesztése mellett. Magyarország vállalja továbbá, hogy 2030-at követően, a 2005-ös szintet meghaladó végső energiafelhasználást kizárólag karbonsemleges energiaforrásból biztosítaná.[1]

A dokumentum fontos alappillérei az energiaszuverenitás, az energiabiztonság, a rezsicsökkentés eredményeinek fenntartása, és az energiatermelés dekarbonizálása, alapelvei pedig:

  • Rezsicsökkentés eredményeinek fenntartása: nem növekedhet a háztartási energia ára amiatt, mert megújuló energiaforrás részarányát növelik a teljes energiafelhasználáson belül.
  • Tagállami energiaszuverenitás: hazánk továbbra is kitart az atomenergia energiamixben betöltött jelentős szerepe mellett.

Mátrai Erőmű ellentmondásos esete

A Mátrai Erőmű a magyar villamosenergia-rendszer egyik alapegysége, az ország legnagyobb széntüzelésű erőműve (saját bányáiban termelt lignitből), amelynek fő tevékenysége a villamosenergia-termelés. A magyar nemzetgazdaság villamosenergia-fogyasztásának csaknem 13%-át termeli. A NEKT által előírt dekarbonizáció egyik legfontosabb feladata e lignit-tüzelésű Mátrai Erőmű alacsony széndioxid kibocsátású technológiákra alapozó átalakítása, ezzel a szén és a lignit kivezetése a hazai villamosenergia-termelésből 2030-ig.

Azonban ez az intézkedés valójában ellentmondásokhoz vezet. A Mátrai Erőmű működési engedélye 2025-ig szól, azonban a NEKT 2030-ra tervezi a három 200MW-os blokk leállítását, amivel az üzem működési ideje meghosszabbodna és a széndioxid kibocsátás pedig tovább növekedne. [2] Azonban a 2025-ben bezáró lignitblokkok nem működtethetők tovább gazdaságosan az unió szigorú szén-dioxid-kibocsátási előírásai alapján, mivel az unió sem támogatja az újonnan épített gázerőműveket.

Bizottság ajánlása

A Bizottság több ponton ajánlásokat fogalmazott meg a NEKT-tel összefüggésben, amelyek közül a legfontosabbak az alábbiakban kerülnek összefoglalásra. Az intézmény szerint hazánknak növelnie kell:

  • a megújuló energia részesedésének 2030-ra kitűzött 20 százalékos célértékét legalább 23%-ra,
  • a fűtési és hűtési ágazatban a célok szintjét a 2018/2001 irányelv 23. cikkében foglalt indikatív célnak megfelelően,
  • mind a végső, mind a primerenergia-fogyasztás csökkentése terén 2030-ig kitűzött célokat.[3]

Hazánknak részletesebben ki kellene dolgoznia a dekarbonizáció, az energiabiztonság és a belső piaci dimenziók közötti szinergiákat, az „első az energiahatékonyság” elvét tartva szem előtt, kifejtve, hogy az energiahatékonyság miként járul hozzá a versenyképes karbonszegény gazdaság nemzeti céljainak költséghatékony megvalósításához.

Meg kell határozni a diverzifikációra és az energiafüggőség csökkentésére irányuló energiabiztonsági célkitűzéseket támogató intézkedéseket, részletezni kell a piaci integrációval kapcsolatos előremutató célszámokat, ki kell domborítani továbbá a teljes mértékben piaci alapú árak felé vezető stratégiát és ütemtervet,  valamint jobban számszerűsíteni kell a 2030-ig elérendő, az energiaunióhoz konkrétan kapcsolódó nemzeti célkitűzéseket és finanszírozási célokat a kutatás, az innováció és a versenyképesség terén. 

Ami az épület- energiahatékonyságot, a megújuló energiaforrások, és az elektromobilitás terén meglévő beruházási szükségletek jelenlegi elemzését illeti el kell mélyíteni, és ki kell terjeszteni azt a magyar gazdaság korszerűsítéséhez és az energia- és éghajlat-politikai célok eléréséhez szükséges beruházások általános áttekintését.[4]

Energiaklub véleménye

A Energiaklub szerint a NEKT környezeti szempontból nem fenntartható és hiányoznak belőle a környezeti és társadalmi szempontok. A dokumentumban szereplő intézkedések tartalma homályos, mivel a dokumentum kevés olyan információt közöl, ami az intézkedések végrehajtására, kivitelezésére szolgál. [5]

A NEKT-ben kitűzött 40% kibocsátás csökkenés nem elegendő a kitűzött célok eléréséhez, ugyanis 2030-ra legalább 55%-os kibocsátás csökkenésre van szükség.

A dokumentumot nézve már az első mondat ellentmondásos: „új energiastratégia és a NEKT legfontosabb célkitűzése az energiaszuverenitás és az energiabiztonság megerősítése, a rezsicsökkentés eredményeinek fenntartása, valamint az energiatermelés dekarbonizálása, ami csak az atomenergia és a megújuló energia együttes alkalmazásával lehetséges”. Az energiaszuverenitás függetlenség kérdés, azonban az atomenergiát, mint erőforrást mi magyarok importáljunk, ugyanis az uránérc bányászata a 90-es évek közepén megszűnt hazánkban. Emiatt az energiatermelés dekarbonizálásának elérése atomenergia alkalmazásával, jelentősen megkérdőjelezi az energiaszuverenitást, mint elérni kívánt célt, hiszen ezáltal hazánkat évtizedekig kiszolgáltatott helyzetbe sodornánk. 

A NEKT-ben, amikor a kormány klímapolitikáról beszél, akkor kitér arra, hogy ez egyben az ország szuverenitásának megőrzésére, a nemzet és a családok megélhetésének biztosítására és a keresztény kultúra fenntartásáról való gondoskodást is jelenti. Felmerül a kérdés, hogy hogyan állnak ehhez a nagyhatalmak és hogyan érinti a klímatervezet a tagállamok energetikai érdekeinek érvényesítésének lehetőségeit.

Az Energiaklub szerint a nagy gazdasági, illetve politikai hatalmak nagy előnnyel rendelkeznek abból a szempontból, hogy volt idejük és pénzük felépíteni és modernizálni az energiaszektorukat, emiatt piaci előnyt érvényesítenek azokkal a tagállamokkal szemben, amely tagállamok gyenge gazdasági erővel rendelkeznek. Ezeknek a nagy gazdasági és politikai befolyással bíró tagállamoknak az az érdeke, hogy az összes energiát, amelyeket ők előállítanak úgy osszák el a világban, hogy a kisebb gazdasági erővel rendelkező tagállamok energia szektorát teljesen tönkreteszik. Ezt képletesen egy marxi gondolat jellemezni, miszerint a „nagy hal megeszi a kis halat”. A Lisszaboni szerződés célja között szerepel a különböző régiók között meglévő különbségek és a hátrányos helyzetű régiók elmaradottságának csökkentése, ami tehát nem teljes megszüntetést jelent. Az Energiaklub véleménye szerint éppen emiatt maradnak továbbra is elmaradva vesztesként azok az országok, amelyeknek gazdasága elmaradottabb.

Számos más kritika is érte a tervet, ugyanis a villamos energia-szektorba főleg a napelemek számának aránytalan emelésével erősítené a kormány a megújulók szerepét. A NEKT nem fektet kellő hangsúlyt a napenergia termális hasznosítására, amely abból a szempontból is látszik, hogy a dokumentumban a napkollektor kifejezés csupán kétszer szerepel. Fontos azonban, hogy az Energiaklub véleménye szerint a magyarországi körülmények alapján akár 10-20%-al több energiát nyerhetnénk ki a napsugárzásból, mint Dánia.

A tervezetben nagy problémát jelent tehát, hogy a megújuló energiaforrások fejlesztését aránytalanul napenergia központúvá tervezik, ami súlyos problémát vet fel, ugyanis a teljes energiaellátást nem tudni, hogyan képzeli a kormányzat a jövőben, mivel a napelemek helyét más országokban szélerőművek veszik át. Hazai jogszabály alapján azonban Magyarország területén a szélerőmű építése tilos. A meglévő szélerőművek gyakorlatilag 2040-re elérik az életciklusuk végét, és újakat a meglévő forgatókönyv szerint nem telepítünk. Megállapítható, hogy a szélenergia olcsóbb beruházásnak számít és gazdaságosabb is, mint a napelemes rendszerek, nem beszélve a szélenergia által biztosítható stabil, előre jelezhető energiatermelésről. [6]

Az Európai Unió több dokumentumában szerepel (ezzel összefüggésben az uniós vonatkozás tekintetében Csonka Péter-Szabó Marcell Mindennapjaink kézzelfogható energiahatékonysága című blogbejegyzése további érdekes tényeket tartalmaz), hogy a rossz állapotú épületek felelősek az energia fogyasztás jelentős részéért, amiről azonban kevés szó esik a NEKT-ben, csupán utalás történi rá, hogy még 2020-ban elkészül egy hosszú távú épületfelújítási stratégia.[7]

Az Energiaklub javasolja még a fosszilis üzemanyag-fogyasztásért járó támogatások megszüntetését, valamint a fosszilis energiafelhasználásra vonatkozóan az adók kivetését.

Az energiaszegénységre több definició rendelkezésre áll, azonban ezekben az a közös, hogy egy háztartást akkor lehet energiaszegénynek tekinteni, ha az nem képes megfelelő szintre fűteni a lakását, illetve bevételeinek egy meghatározott százalékánál többet költ energiaszámláira. A szegényebb háztartásokban az emberek azzal fűtenek, amivel csak tudnak, ez általában szemét, vagy rossz minőségű fa szokott lenni. A NEKT két célcsoportot határoz meg az energiaszegénység szempontjából. Az egyik ilyen csoport a nagycsaládosok, a másik csoport pedig az egyedülálló idős lakosok. Hibát követ el a NEKT, hogy nem veszi figyelembe azonban az energiaszegénység szempontjából hátrányosabb helyzetben lévő vidéki időseket, egyszülős háztartásokat, valamint a szegregátumokat. Az energiaszegénység egyszerre jelent problémát mind társadalmi és mind pedig energiahatékonyság szempontjából.

Az Energiaklub sérelmezni továbbá, hogy Magyarország nem tett eleget a 2018 / 1999 rendelet 10. cikkének, miszerint a nyilvánosságot be kell vonni az egész döntéshozatalban már korán az elkészítésben, elegendő időt hagyva a tájékozódásra, a részvételre, valamint a vélemények kifejtésére. A társadalmi konzultáció azonban a végleges NEKT-ről elmaradt, ugyanis a NEKT dokumentumát és mellékleteit csak a leadását követően tették nyilvánossá.

 

Összességében tehát megállapítható, hogy a NEKT 2020. január elején egy európai uniós elvárás eredményeképpen született meg. A dokumentum számos előremutató rendelkezést tartalmaz, azonban a fentiekben kifejtett Bizottság által megfogalmazott ajánlás és az Energiaklub véleménye szerint számos ponton ütközik ellentmondásba és hiányosságokba, amelyeket az európai uniós célok megvalósítása érdekében javítani szükséges. Számos gazdasági, társadalmi és környezeti problémára megoldást jelent egy fenntartható életmód kialakítása. A döntéshozók számára éppen ezért kiemelten fontos viselni a felelősséget és elszántabb döntéseket kell hozni az éghajlatváltozás megállításának érdekében, hogy biztosítva legyen az utókor számára a jövő. Fel kell ismerni, hogy innovációs lehetőségek és  ebből fakadó gazdasági előnyök rejlenek az energetikai fordulatba és bízom a felelősségteljesebb intézkedések meghozatalában és teljesülésében annak érdekében, hogy felvegyük a küzdelmet az éghajlatváltozással szemben.

 

Készítette: Mihali Anett, joghallgató, DE ÁJK

 

*A tanulmány megjelenését az EFOP-3.6.1-16-2016-00022 Debrecen Venture Catapult Program című pályázat tette lehetővé.

 

Források jegyzéke:

[1] Magyar Nemzeti Energia és Klímaterv https://ec.europa.eu/energy/sites/ener/files/documents/hu_final_necp_main_hu.pdf  

[2] Gabay Balázs: Quo vadis, Mátrai Erőmű? https://index.hu/gazdasag/2021/03/30/matrai-eromu-gyori-felsmann-hargitai/

[3]Magyarország Nemzeti Energia és Klímaterve  (Tervezet) https://ec.europa.eu/energy/sites/ener/files/documents/hungary_draftnecp.pdf 

[4]A Bizottság ajánlása (2019. június 18.) Magyarország 2021 és 2030 közötti időszakra vonatkozó integrált nemzeti energia- és klímatervének tervezetéről

https://op.europa.eu/hu/publication-detail/-/publication/40ce397f-ce16-11e9-992f-01aa75ed71a1

[5]Magyarország Nemzeti Energia- és Klímatervének értékelése a fenntartható energiagazdálkodás nézőpontjából (2020) https://www.energiaklub.hu/files/study/Energiaklub%20NEKT%20vélemény.pdf

[6] Fellegi Dénes, Fülöp Orsolya: Szegénység vagy energiaszegénység? Az energiaszegénység definiálása Európában és Magyarországon https://www.energiaklub.hu/files/study/energiaklub_szegenyseg_vagy_energiaszegenyseg.pdf

[7] https://kozjavak.hu/mindennapjaink-kezzelfoghato-energiahatekonysaga (2021.augusztus 02-i letöltés)

Kategória: KormányzásEnergiaellátásEurópai UnióBrexit Eng: Fogyasztóvédelem: Consumer Protection: 16th Anniversary: 
Kutatócsoport2

Miért nem lett népszerű a települési adó? Egy sajátos helyi bevételi forrás sajátos tapasztalatai

1 hónap 1 hét ago

1. A települési adó szabályozási környezete

Mint ismeretes a helyi adókról szóló 1990. évi C. törvény (a továbbiakban: Htv.) felhatalmazása alapján a települési önkormányzatok 2015. január 1. napjától élhetnek azzal a lehetőséggel, hogy az illetékességi területükön rendelettel olyan települési adót, települési adókat vezethetnek be, amelyet vagy amelyeket más törvény nem tilt. A települési önkormányzat települési adót bármely adótárgyra megállapíthat, feltéve, hogy arra nem terjed ki törvényben szabályozott közteher hatálya. Továbbá a települési adónak nem lehet alanya állam, önkormányzat, szervezet, valamint - e minőségére tekintettel – vállalkozó.[1] E hármas korláton kívül a képviselő-testület szabadon gyakorolhatja az adókivetést, s a helyi sajátosságokon múlik, hogy mit adóztat a település. E szabályozási megoldást nyílt listás[2] adómegállapításnak nevezhetjük, mely új elemként debütált a magyar rendszerben. A települési adót bevezető 2014-es törvény tervezetének indokolása úgy fogalmazott, hogy a javaslat elfogadása után az önkormányzatok – állítása szerint egyébként is széles körű – adóztatási mozgástere tovább bővül azáltal, hogy jogosultakká válnak arra, hogy a helyi adók mellett települési adókat is bevezethessenek a település illetékességi területén.[3] Mind a jogalkotói szándék, mind a települések várakozásai azt sugallták, hogy egy jelentős lehetőséghez jutottak az önkormányzatok, mely valós segítséget nyújt a forráshiány kezeléséhez. Ugyanakkor további korlátként megjegyezendő, hogy a települési adóból származó bevétel kötött felhasználású, s csak fejlesztési célra és a települési önkormányzat képviselő-testületének hatáskörébe tartozó szociális ellátások finanszírozására használható fel.[4]

Így összességében több korláttal és akadállyal találhatták szembe magukat azokat az önkormányzatok, akik e lehetőséggel kívántak élni. A kezdeti tapasztalatokról és bizonytalanságokról a Közjavak blog és folyóirat is beszámolt a „Ki mint vet, úgy arat – de lesz mit? Gondolatok a települési adó bevezetéséről” című bejegyzésben. Vizsgáljuk meg, hogy mit mutatnak a költségvetési adatok, beváltotta-e célját a szabályozás?

2. A települési adó szerepe a bevételi struktúrában

A magyar települési önkormányzatok nagyban függnek a központi költségvetésből származó forrásoktól, mivel működésük alapját az biztosítja. Ugyanakkor a 2010 után lezajlott önkormányzati reform (mind a finanszírozásban, mind a közfeladatok centralizálásával) valamelyest felértékelte a saját bevételek szerepét, melyek a helyi pénzügyi autonómia utolsó mentsvárának tekinthető. 

A saját bevételek meghatározó része a helyi adókból tevődik össze, azon belül is a helyi iparűzési adó a legszélesebb körben bevezetett forma. Ez azonban – eloszlását tekintve – a nagyobb teljesítő képességű, fejlettebb településeknek kedvezett. A statisztikai adatokat áttekintve a főváros és a megyei jogú városok helyi adóbevételei voltak mindig is a legmagasabbak, de a városok sem maradtak el sokkal, viszont a községek egészen alacsony bevételekkel rendelkeztek.[5] Miből is adódik ez? Egyfelől abból, hogy az ipari, kereskedelmi tevékenységet végző vállalkozások a városokba, az azok mellett elhelyezkedő ipari parkokba - különösen Budapestre - települtek, nemcsak a szakképzett munkaerő koncentrálódása, hanem az infrastruktúra magasabb fejlettségi szintje miatt is. Ehhez járult még hozzá az egyes városok erősebb lobbi tevékenysége, mivel ameddig a törvény keretei engedték az adó mértékével valamint a kedvezmények és mentességek körével igyekeztetek a helyi döntéshozók „becsalogatni” a vállalkozásokat. [6] Hosszútávon ugyanakkor ennek egyes önkormányzatok a nyertesei lettek, s jelentős mértékű adóalanyi kör alakulhatott ki (például Jászfényszaru, Kékkút, Hejőkürt, Berente stb.) ahol az egy főre jutó adóbevételek is a legmagasabbak. Ez leginkább a helyi iparűzési adóbevételek növekedésében mutatkozott meg, de a többi helyi adó bevezetése is hasonló ütemet mutatott. E gazdasági előny leginkább a 10.000 fő lakosságszám feletti települések esetében volt jelentősebb.[7] Nem elhanyagolható tény, hogy sok község esetében már csak azért sem kerültek bevezetésre egyes adótípusok, mivel annak adminisztrációs költsége magasabb lett volna, mint maga az adóbevétel.

A helyi adókivetés kapcsán elmondható, hogy 2020-ban a 3178 települési önkormányzat közül 3156-nál legalább egy helyi adó vagy települési adó bevezetésre került, s csupán 22 önkormányzat nem élt ezzel a lehetőséggel.[8] Azaz mára alig maradt olyan települési önkormányzat, aki ne kényszerült volna rá e bevételi forrás alkalmazására.

A települések közötti egyenlőségekre érdemes ugyanakkor felhívni a figyelmet. Az Állami Számvevőszék (a továbbiakban: ÁSZ) 2021-ben közzétett elemzése szerint a megyei jogú városok 2019. évi költségvetési bevételének 34,8%-át tették ki a helyi adóbevételek, arányait tekintve pedig annak 80,4%-a a HIPA-ból származott. A kiugróan magas összegű helyi iparűzési adóbevétellel rendelkező önkormányzatok esetében a helyi adók akár a bevételeik több mint 60%-át is jelenthetik.  Ezzel szemben a községek működése függ legkevésbé a helyi adóbevételektől, az ÁSZ adatai szerint a községek majdnem felénél 5% alatt volt a helyi adóbevételek aránya (a fentebb már említett néhány kivételtől eltekintve).

Tehát a helyi adók eloszlása nem egységes, ahogy a központi támogatás fentiekben ismertetett metódusa miatt annak aránya is nagyban eltérő, figyelembe véve a központi finanszírozás során alkalmazott beszámítást és kompenzációt is. Így nézzük meg, hogy e helyi adórendszerbe hogyan is illeszkedett be 2015-től a települési adó, melynek részben célja volt a forráskülönbségek kiegyenlítése és a helyi bevételi kapacitások növelése.

3. Települési adó a számok tükrében

Fontos rögzíteni, hogy nehéz teljes képet adni arról, hogy az egyes években hány település élt a települési adó nyújtotta lehetőségekkel, ugyanis az egyes statisztikák eltérő tartalommal láttak napvilágot. Jelen kutatás során a Magyar Államkincstár (MÁK) felé szolgáltatott statisztikai adatokat vettem alapul, de például a nemzeti jogszabálytárban (NJT) közzétett helyi adórendeletek száma ettől némiképp eltér. A MÁK adatai szerint 2015-ben 9, 2016-ban 62, 2017-ben 100, 2018-ban 102, 2019-ben 104, 2020-ban 108, még 2021-ben 101 települési önkormányzat rendelkezett egy vagy több települési adóval.

Az látható, hogy az elmúlt öt évben bár folyamatosan emelkedett a települési adót kivető önkormányzatok száma, viszont nagyságrendileg ez csupán az önkormányzatok 0,03 %-át érintette, így az elenyészőnek nevezhető. Ráadásul 2021-re ez megtorpant, s bár az NJT adatai szerint 22 új önkormányzat élt volna ezzel a lehetőséggel, de a központi új szabályozás miatt hatályon kívül kellett helyezni a helyi rendeletüket. Ennek oka, hogy 2020. végén újabb korlátozó döntések születtek 2021. évre vonatkozóan, az iparűzési adó maximális mértékének felezéséről, újabb helyi adók és települési adók bevezetésének befagyasztásáról.[9]  Továbbá a MÁK adataiból az is megállapítható, hogy tipikusan a községek és részben a városok éltek ezzel a lehetőséggel. Az ÁSZ vizsgálata szerint ez azt jelenti, hogy összes települési adóbevétel 52,9%-át a községek, 39,0%-át az egyéb városok adták, még a fennmaradó részen két fővárosi kerület és a megyei jogú városok osztoztak.[10]

A települési önkormányzatok elhelyezkedését tekintve is nagyon érdekes az eloszlás. A 2021-es adatok szerint a legtöbb ilyen adót Baranya megyében vetették ki (22 település élt vele), még például Bács-Kiskun megyében az NJT és a MÁK adatai szerint sem volt olyan település, amely települési adót vetett volna ki. Valamint az ország dunántúli megyéiben (Veszprém, Somogy, Fejér, Győr-Moson-Sopron) sokkal több település élt a lehetőséggel, mely persze térszerkezeti kérdésekre is visszavezethető.

Az új nyílt listát adómegállapítás bevezetésekor kérdésként merült fel, hogy a gyakorlatban pontosan mit is adóztathatnak a települések. Érdemes így megvizsgálni azt is, hogy milyen adótárgyakra állapítottak meg települési adót a képviselő-testületek. A 2021. január 1. napján hatályban lévő helyi rendeletek alapján a települések túlnyomó része termőföldadót vezetett be (ahol az adó alapja a terület vagy az aranykorona). Ezen kívül olyan érdekesebb adótárgyakkal is találkozhatunk egy-egy esetben, mint a mezőgazdasági vontató, lassú jármű, munkagép, a háztartási szennyvíz tárolására szolgáló műtárgy, halastó, magas építmény, vízi jármű, vagy épp a félkész építmény. Az adóeljárási szempontokat is vizsgálva az látható, hogy tipikusan kivetéssel állapítja meg az önkormányzat jegyzője a települési adót, s jellemzően éves fizetési időszakról rendelkeznek, s a rendeletek fele valamilyen mentességet is megállapít.

1. ábra

Települési adóból származó bevételek 2015-2020 között, millió Ft

Forrás: a 2015-2019 évi adatok vonatkozásában a KSH, a 2020. év esetében a Pénzügyminisztérium adatai alapján a szerző saját szerkesztése

Az 1. számú ábra a települési adóból befolyt összesített adatokat szemlélteti. A települési adóbevétel az utóbbi 2020-as évben a költségvetési beszámolók alapján 621 millió Ft volt, amely a helyi önkormányzatok összes önkormányzat költségvetési bevételéhez viszonyítva 0,02%-ot jelentett. Mindenekelőtt megállapítható, hogy a helyi adókhoz képest nem minősül jelentős bevételi forrásnak, s az utóbbi három évben folyamatosan csökkent a nagysága is. 2017-ben érte el a legnagyobb szintet, amikor is 1095 millió Ft bevételre tettek szerint az érintett önkormányzatok. Ha ezt rávetítjük a nagyjából 100 településre, akkor lényegében éves szinten 10 millió, még 2020-ban alig 6 millió Ft-ról beszélhetünk. Ez persze egy kisebb településen számos hasznos feladatra elkölthető, de jelentős beruházáshoz, s a pénzügyi autonómia megerősítéséhez aligha elegendő.

A 2. ábra a helyi adókból és a települési adóból származó bevételek arányát mutatja, jól érzékeltetve, hogy mennyire eltörpül a települési adó szerepe, még a 0,1 %-át sem jelentette a forrásoknak. Tehát a klasszikus helyi adók és különösen a HIPA alternatívájául nem szolgálhat, s nem is képes felvenni velük a versenyt.

2. ábra

A helyi adókból és a települési adóból származó bevételek megoszlása 2020-ban

Forrás: a Pénzügyminisztérium adatai alapján a szerző saját szerkesztése

Nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy 2020. december 2-án hatályba lépett a koronavírus- világjárvány nemzetgazdaságot érintő hatásának enyhítése érdekében szükséges helyi adó intézkedésről szóló 535/2020. (XII. 1.) Korm. rendelet, amely arról döntött, hogy a 2021-es adóévben a helyi adók és a települési adó mértéke nem emelhető meg, továbbá az önkormányzatnak az adórendelete szerinti adómentességet, adókedvezményt továbbra is biztosítania kell, továbbá a települési önkormányzat 2021. évre új helyi adót, új települési adót nem jogosult bevezetni. Ez pedig a bevételek stagnálását, csökkenését hozza minden bizonnyal magával, s ezzel megpecsételve a települési adó sorsát is. Már csak azért is, mert pont a járvány okozta bevételkiesések miatt, 2021-től 22 település tervezett újonnan települési adót bevezetni az NJT adatai alapján, melyet a fenti rendelkezés elfogadása után hatályon kívül kellett helyezni.

***

2015-ben, a települési adó bevezetésének évében még csak jóslatokba lehetett bocsátkozni a tekintetben, hogy mennyire lesz sikeres az új bevételi forma. A többség (az önkormányzati vezetők és szakemberek) talán bízott abban, hogy bevételi potenciált jelenthet az önkormányzati rendszer számára. Hat év távlatában megállapíthatjuk, hogy sem a kivető önkormányzatok számában, sem az abból származó bevételek volumenében - így önkormányzati rendszer finanszírozásában-, sem a helyi pénzügyi autonómia szempontjából nem hozott áttörést az új bevételi forma. Azaz nem lett a forráskiegészítés és a forráskiegyenlítés eszköze. Mint láttuk, az önkormányzatok elenyésző része vetette ki a települési adót és az abból befolyt bevétel is eltörpül a klasszikus adókhoz képest. Ennek oka egyrészt a szabályozás tisztázatlanságában, másrészt a helyi kapacitások hiányában (nincs mit, kit adóztatni) keresendő. A világjárvány során hozott új szabályozás pedig talán hosszabb időre megpecsételte a települési adó sorsát.

 

Készítette: Dr. Bordás Péter, tudományos munkatárs MTA-DE Közszolgáltatási Kutatócsoport, egyetemi adjunktus DE ÁJK

A tanulmány alapjául szolgáló kutatás az Új Nemzeti Kiválóság Program (ÚNKP-20-4-II) Posztdoktori Ösztöndíj támogatásával készült.

 

Források jegyzéke:

[1] A helyi adókról szóló 1990. évi C. törvény (a továbbiakban: Htv.) 1/A. §-a alapján.

[2] Kecső Gábor: A Kúria kibontakozó gyakorlata a települési adóval kapcsolatban. Új Magyar Közigazgatás. 9. évf., 2016, Különszám, 19–25.

[3] T/1705. számú törvényjavaslat az egyes adótörvények és azokkal összefüggő más törvények, valamint a Nemzeti Adó és Vámhivatalról szóló 2010. évi CXXII. törvény módosításáról, Budapest, 2014. október, indokolás.

[4] Htv. 1/A. § (5) bekezdése értelmében.

[5] Magyar Államkincstár adatai szerint: Tájékoztatás a bevezetett helyi adók szabályairól: https://hakka.allamkincstar.gov.hu/Letoltes.aspx (2021.06.15.)

[6] Péteri Gábor: Helyi adózás: a szükséges rossz? KÖZJAVAK, I. évf., 2015/2. szám, 32-36., DOI 10.21867/KjK/2015.2.8.

[7] MTA-DE Közszolgáltatási Kutatócsoport adatbankja.

[8] Németh Ilona – Halkóné Berkó Katalin (szerk.): A helyi önkormányzatok adóztatási gyakorlata. Az Állami számvevőszék elemzése, Budapest, 2021, 19-20.

[9] A koronavírus-világjárvány nemzetgazdaságot érintő hatásának enyhítése érdekében szükséges helyi adó intézkedésről szóló 535/2020. (XII. 1.) Korm. rendelet alapján.

[10] Németh–Halkóné: i.m. 15.

Kategória: FeladatfinanszírozásKormányzásTelepülési adóBrexit Eng: Fogyasztóvédelem: Consumer Protection: 16th Anniversary: 
Kutatócsoport2

A kriptoeszközzel végrehajtott ügyletből származó jövedelem adóztatása

1 hónap 3 hét ago

Gyakran hallhatjuk, hogy a “jogi szabályozás szükségszerűen fut a technológiai fejlődés után”. Elmondható ez a kriptovaluták világára is. A kriptoeszközökkel való kereskedelem növekvő volumene és az ezen ügyletekből származó jövedelem kifehérítése arra ösztönözte a jogalkotót, hogy a szabályozás útjára lépjen.  A 2021. május 11-én benyújtott T/16208. számú törvényjavaslatban - többek között - javaslatot tettek a kriptovalutákkal végrehajtott ügyletekből származó jövedelem, mint a tőkejövedelmek egy új formájának, beépítésére a személyi jövedelemadó rendszerébe. “Magyarországon a kriptoeszközökben tartott vagyon megközelítőleges mértéke 300 milliárd forint” (nyilatkozta Kalocsai Kornél, a Blockchain Magyarország Egyesület (BCME) elnöke), ennek bevallása jelentős összeget eredményezne a költségvetésnek. Továbbá, ahogy Málta vagy Litvánai példája mutatja, a kriptoeszközök kedvező szabályozásával új vállalkozás jöhetnek létre, valamint jelentős tőkét generálhat a gazdaságnak.

Egyre népszerűbb kriptodevizák, egyre sürgetőbb szabályozás

Jelenleg igen magas adókulcs terheli a kriptojövedelmet, így talán nem meglepő, hogy többen az adóelkerülést választják. A kereskedésből és a bányászatból származó jövedelem egyéb jövedelemként viseli a közterheket, ami után 15 százalék személyi jövedelemadót és 15,5 százalékos mértékű szociális hozzájárulási adót is kell fizetni. Ezen jövedelem esetén csak a szerzési érték állítható szembe az értékesítési bevétellel, azaz nincs lehetőség a költségek elszámolására, sem a korábbi évek veszteségeinek figyelembevételére. Továbbá amennyiben a jövedelmet a magánszemély nem magyar illetőségű társaságtól, vállalkozástól szerzi a szociális hozzájárulási adót a magánszemélynek kell megfizetnie, emiatt a személyi jövedelemadó és a szociális hozzájárulási adó alapja az egyébként megállapított jövedelem 87 százaléka. A tavaszi adócsomag részeként bejelentett változások alapján ez 2022. január 1-től megváltoznak. A kriptoeszköz-értékesítésből és a bányászatból származó jövedelem már nem az összevont adóalap részét képezi, hanem külön adózó jövedelemnek minősül és azután szociális hozzájárulási adót sem kell fizetni. Tekintettel arra, hogy a rendszerek pszeudonimak nagymértékű az anonimitás, az állam kevés adattal rendelkezik, az adózó önbevallásán múlik az adózás. A bevallást és annak hitelességét azonban a NAV ellenőrizheti, így azt az adózónak tudnia kell majd bizonyítani.

A Pénzügyminisztérium adócsomagja

A törvényjavaslat előrelépést jelent a kriptoeszközök szabályozása terén, tartalmaz néhány fogalmi meghatározást. “Az Szja törvény alkalmazásában kriptoeszköznek tekintendő az érték vagy jogok digitális megjelenítője, amely megosztott főkönyvi technológia vagy hasonló technológia alkalmazásával elektronikusan átruházható és tárolható.” Ez a megfogalmazás igen tág, amelybe egyaránt belefér a Bitcoin, tokenizált részvény vagy a kötvény is. “Kriptoeszközzel végrehajtott ügyletnek pedig azt az ügyletet kell minősíteni, amelyben a magánszemély bárki számára megköthető, elérhető (nem zártkörű) ügyletben kriptoeszköz átruházása, átengedése révén (ideértve a kriptoeszköz biztosította jog gyakorlását is) nem kriptoeszköz formájában vagyoni értéket szerez. Vagyis adóköteles ügylet csak akkor keletkezik, ha a kriptoeszköz kikerül a kriptovilágból, mindaddig amíg kriptoeszköz kriptoeszközre váltódik át az ügylet adómentes.” Tehát abban az esetben feltételez bevételszerzést, ha nem kriptoeszközre vonatkozó jogot testesít meg.

A kriptoeszközzel végrehajtott ügyletből származó jövedelem akkor keletkezik, ha az adóévben elért ügyleti nyereségek együttes összege meghaladja a tárgyévben realizált ügyleti veszteségek és az ügyletkötésekhez kapcsolódó díjak, jutalékok együttes összegét. Ez utóbbiba beleértendőek a konkrét ügylethez nem kapcsolódó, de a kriptoeszközök tartásával összefüggő tárgyévi igazolt kiadások is. Ügyleti nyereség akkor keletkezik, ha a megszerzett bevétel meghaladja a kriptoeszköz megszerzésére és az ügylethez kapcsolódó díjakra, jutalékokra fordított igazolt kiadásokat. Előfordulhatnak olyan kis összegű bevétel, amely esetén nem kell ügyleti bevételt megállapítani, ilyen ha az ügyletből származó bevétel nem haladja meg a minimálbér 10 százalékát. Ezen rendelkezés akkor alkalmazható, ha a bevétel megszerzésének napjára más, azonos tárgyú ügyletből a magánszemély nem szerez bevételt és az adóévben e bevételek összege a minimálbért nem haladja meg.

Az ügyleti eredmény megállapítása során bevételként a kriptoeszköz átruházása, átengedése időpontjára megállapított szokásos piaci értékét kell figyelembe venni. Kiadásként pedig a kriptoeszköz megszerzése során a törvényben nevesített jogcímeken a tárgyévben felmerült költségek vehetők figyelembe (pl.: kriptoeszköz vásárlása esetén a megszerzésre fordított kiadás, amennyiért vette azt, míg bányászata esetén az ezen tevékenység végzése során felmerült költségek). Ha az adóévben az összes ügyleti veszteség meghaladja az összes ügyleti nyereség összegét, akkor a veszteséget elszenvedett magánszemély élhet az adókiegyenlítés lehetőségével. Az adókiegyenlítés során a magánszemély az adóévben, illetve az azt megelőző két évben kriptoeszközzel végrehajtott ügyletből származó veszteségének „adótartalmát” az éves adóbevallásában megfizetett adóként érvényesítheti, azaz bizonyos időtávon belül elszámolható egymással az adóveszteség.

A javaslat tartalmaz quasi „amnesztiát”, hiszen az átmeneti rendelkezés alapján azon magánszemélyek, akik 2022 előtt kriptoeszköz átruházására, átengedésére tekintettel jövedelmet nem állapítottak meg, az új szabályok szerint megállapíthatják a jövedelmet és azt 2022. évi ügyleti eredményként vehetik figyelembe. Azonban, ha korábban például egyéb jövedelemként megtörtént az adóbevallás, ez az átmeneti rendelkezés nem vehető igénybe, nincs lehetőség a korábban jogszerűen megállapított adó felülírására.

Záró gondolatok

A jogalkotó a szabályozással akarja lebontani azon akadályokat, amik visszatartják a magánszemélyeket az az adózandó jövedelem bevallásától. Véleményem szerint a legjelentősebb újítás, hogy akkor feltételez bevételszerzést, tehát akkor adóztat, amikor a kriptovilágból kilép, amikor nem kriptoeszközre vonatkozó jogot testesít meg. Az anonimitás miatt igen magas a magánszemélyek szabadsága, az állam egyenlőre nem lát rá ezen ügyletekre, így a kedvezőbb adózási szabályok bevezetésével megvalósulhat a kriptovalutákkal kapcsolatos ügyletek kifehérítése. A kriptoeszközök szabályozása az utóbbi években világszerte egyre elterjedtebb, amelyben nagyban szerepet játszott a Facebook Libra (ma: Diem) projektje.

Az összefoglalót készítette: Karácsony Roxána, joghallgató, DE ÁJK

 

Források jegyzéke:

https://www.parlament.hu/irom41/16208/16208.pdf

https://www.grantthornton.hu/hirek/2023-majus-22-ig-halaszthato-a-kriptovaluta-jovedelmek-utani-szja-megfizetese

https://www.portfolio.hu/uzlet/20210512/adoreform-a-kriptodevizaknal-nagy-valtozasok-jonnek-magyarorszagon-482846

https://forbes.hu/uzlet/kifeheritik-a-kriptovagyonokat-csak-15-szazalek-lesz-az-ado-a-kriptovalutak-utan/

Kategória: KormányzásBrexit Eng: Fogyasztóvédelem: Consumer Protection: 16th Anniversary: 
Kutatócsoport2

A környezetvédelemi célú adóztatás tendenciái az Európai Unióban

2 hónap 1 hét ago

Napjainkban a környezetvédelem, valamint a környezetszennyezésből eredő globális problémák egyre nagyobb figyelmet kapnak a médiában és az átlagemberek hétköznapjaiban is. A környezetvédelem helyzetének feltárását a környezetvédelmi adók mutatószámain keresztül is vizsgálhatjuk. Általános tételként ismert, hogy a környezet védelme érdekében az országok adórendszerében növelni kell a környezeti adók részesedését.  De minél több annál jobb? – merülhet fel bennünk a kérdés.

Az Európai Unió nemzetközi környezetvédelmi együttműködéseiben az elérni kívánt célok között szerepel a klímaváltozás visszaszorítása mellett az ökológiai rendszerek működőképességének fenntartása, a környezeti értékek megőrzése, valamint a természeti erőforrások fenntartható hasznosítása is. A fenti célok eléréséhez eszközként kínálkoznak a környezetvédelmi adók bevezetése, szabályozása. Ugyanakkor nincs egységes kép és gyakorlat abban a tekintetben, hogy a környezeti adók mennyire képesek beváltani a hozzájuk fűzött reményeket. Kérdésként merülhet fel, hogy önmagában egy környezeti adó bevezetése járhat-e sikerrel, vagy szükség van arra is, hogy a szabályozás koherensen e célok mentén szülessen meg? A tagállamokban az ökoadókból származó bevételek nagysága valóban a környezetvédelmi politika sikerességét mutatja meg, vagy inkább az állam beavatkozás szükségességére világít rá? A továbbiakban ezen kérdések mentén vizsgálom a környezetvédelmi adók gyakorlatát, felvázolva egy általános képet és megoldási javaslatokat az Európai Unióban.

 

1.A környezetpolitika és az adópolitika összefüggései

 

Környezetvédelemről általánosságban a modernkori ipari forradalom óta beszélhetünk, azonban a nemzetközi környezetvédelmi szabályozás kialakulása csak a 20. század hetvenes, nyolcvanas éveire tehető, amikor megjelentek a környezet állapotának fenntartását célzó jogi aktusok, amelyek politikai cselekvéshez vezettek. Így az adórendszerekben is megfigyelhetők a különböző fejlődési szakaszok a környezettudatosság tekintetében, s immáron az Európai Unió is elkezdte ösztönözni a tagállamait arra, hogy a hangsúly a foglalkoztatást terhelő adókról átkerüljön a környezetvédelmi adók irányába. Az Ötödik Környezetvédelmi Akcióprogramban az Unió elkötelezte magát a környezetvédelem közvetett, gazdasági eszközökkel történő szabályozása mellett, megindult a törekvés arra, hogy a környezetvédelmi szempontok minél jobban érvényesüljenek az adóztatás területén is. [1] A hetedik, általános uniós cselekvési programban már megállapodtak arról, hogy fokozott erőfeszítéseket tesznek a természeti tőke védelme, alacsony szén-dioxid kibocsátásra épülő növekedés és az innováció ösztönzése, valamint az emberi egészség és jólét megóvása érdekében, úgy, hogy közben a Föld erőforrásainak korlátait tiszteletben tartják. A célok eléréséhez figyelembe kell venni a környezetre gyakorolt hatásokat és a piaci jelzéseket, amelyek a tényleges költséget világítják meg. Ehhez az általánosan elismert „a szennyező fizet” elvet kell alkalmazni, a környezeti szempontból károsnak minősülő támogatásokat meg kell szüntetni, az adózásban a súlypontnak át kell kerülnie a szennyezésre.[2] Ez uniós szinten viszont azért ütközik problémába, mivel az adórendszerek szabályozása – néhány a szubszidiaritásból fakadó esetkörtől eltekintve – tagállami hatáskörben van (az Európai Unió működéséről szóló szerződés 110-113. cikke).

 

2.A környezetvédelmi szabályozás célja és eszközei, különös tekintettel az adószabályozásra

 

A megfelelő környezetvédelmi szabályozás kialakítása elsődlegesen a kormány (és persze a törvényhozó hatalom) feladata. Fontos prioritásként kezelni a környezetvédelem területét, azonban nem várható el egységes szabályozás, hiszen a különböző államokban különböző szintű környezeti állapottal szembesülnek a döntéshozók és ennek alapján kell a legmegfelelőbb eszközöket alkalmazni. Ráadásul a tagállami történeti, kulturális, gazdasági jellemzők még inkább bonyolultabbá teszik a szabályozást. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az Európai Unión belül nincs létjogosultsága az egységes szabályozás kialakításának, bizonyos téren és szinten. Bár az adókivetés- és szabályozás a tagállamok hatáskörében van, az uniós adópolitika célja az egységes piac zökkenőmentes működése, így törekedni kell az összehangolt, de egyedi szempontokat is figyelembe vevő környezetvédelmi adórendszer kiépítésre.[3]

A környezetvédelmi szabályozás eszközrendszerénél tekintettel kell lenni arra, hogy a tudományos nézőpont sem egységes. Általánosságban elmondható, hogy többféle eszköz áll rendelkezésre a szabályozáshoz, melyek összességében vegyes jellegűek. A gyakorlat, a technológia, a társadalom folyamatosan fejlődik és változik, ez a folyamat pedig magával hozza a jogi szabályozás változását is. A környezetvédelem és a jogrendszer közötti kölcsönhatás tehát e tekintetben is fennáll. Nagyobb hatékonyságot a környezetvédelmi szabályozás területén a közgazdasági eszközök jelentenek: az adók, az önkéntes megállapodás, a forgalmazható jogok és a piaci önkéntes szabályozás. Az adók alatt a környezetvédelmi adókat kell értenünk, mint például a szén-dioxid adó, a talajszennyezési adó, energiaadó, szennyvízadó.[4] Egy másik, szintén ismert szakirodalmi álláspont a környezetpolitikai eszközrendszer két típusát különíti el, a közvetlen normatív szabályozást és a közvetett gazdasági szabályozást.[5] A közvetlen szabályozási eszközök, a normák – például különböző célok vagy határértékek meghatározása által – kevésbé ösztönzőek, így a közvetett gazdasági szabályozás, valamint ennek eszközei – az adók, díjak, járulékok, támogatások, és a piacteremtés –  jelentős szereppel bírnak, terelik a gazdasági szereplőket a megfelelő környezettudatos magatartás irányába. Itt szeretnék kitérni a Pigou féle adóra, amely a szennyező termeléssel okozott kár alapján kivetett adót jelenti. A téma szempontjából kiemelt jelentőségű externália kifejezést először Arthur Pigou használta, mint piaci kudarcot, olyan negatív hatásként mutatta be, amely veszteségként jelentkezik a társadalom oldalán és csak kormányzati intervencióval lehet ellensúlyozni.[6] Ennek megvalósítását pedig az adókivetésben látta, mely ellensúlyozza valamilyen tevékenység negatív társadalmi hatásait azzal, hogy e tevékenységet végzőt fizetési kötelezettséggel terheli. Pigou féle szennyezési adó kivetése ebből következően azt célozza, hogy a nem hatékony erőforrás felhasználás – ami a szennyezést okozó termelői vagy fogyasztói tevékenység túlzott mértékében ölt testet – megszűnjön, s a gazdaság Pareto hatékonyságának javulását elérve a társadalmat a korábbinál magasabb jóléti szintre juttassa.[7] De ez persze a valóságban sokkal nem ennyire egyszerű.

 

3.A környezetvédelmi adók rendszere az Európai Unióban

 

Látható, hogy a szabályozás rendszere rendkívül összetett, és többféle eszköz áll az államok rendelkezésére a környezeti problémák kezelésére. A témám szempontjából az ökológiai adóreform kap kiemelt szerepet, amely jelentheti a már meglévő adónemek átalakítását, valamint új, környezeti adók bevezetését is. Ha egy ország adórendszerében megjelennek az ökoadók, akkor véleményem szerint kettős hasznot jelenthetnek, hiszen a környezet minőségének javulását eredményezhetik amellett, hogy más adókötelezettségek csökkennek. Ha széleskörűen értelmezzük a környezeti adókat, ebbe a rendszerbe tartoznak a díjak, járadékok, vámok és egyéb közterhek is, azaz minden olyan fizetési kötelezettség, amelynek környezeti hatása van.[8] A XXI. századi Európai Unió környezetvédelmi adórendszereit vizsgálva mindenekelőtt megállapíthatjuk, hogy a statisztikai adatok elemzése problémás, hiszen az uniós tagállamok tekintetében nem beszélhetünk egységes adórendszerről és fogalomhasználatról. A tagállamok – a saját környezeti állapotaikhoz, illetve gazdaságukhoz mérten – különböző ökoadókat alkalmaznak, azonban nem áll rendelkezésünkre egy összehangolt környezetpolitikai rendszer. A környezetvédelmi adók abból a szempontból egységesek, hogy minden tagállamban az államháztartás bevételi oldalát növelik és az Eurostat adatgyűjtése és fogalomhasználata alapján megkülönböztethetünk energiaadókat, közlekedési adókat, valamint szennyezési és erőforrásadókat.

Az adatokat vizsgálva megállapíthatjuk, hogy a legmagasabb közvetlen környezetvédelmi adóbevétellel nem a legfejlettebb, jóléti államok rendelkeznek. Például Németországban és Svédországban is körülbelül az adóbevételek 5%-át jelentik az ökoadók, ellentétben Bulgáriával vagy Lettországgal, ahol ez az értek 10% feletti.[9] Ebből következtethetünk arra, hogy a környezetvédelmi adókból származó bevételek nagysága nem feltétlenül azt tükrözi, hogy az adott ország mennyire környezettudatos, inkább az állami beavatkozás szükségességét jelenti. Másrészt arra is következtethetünk, hogy a magasabb ökoadó bevétellel rendelkező tagállamokban is inkább a fiskális bevételek növekednek, melyek nem feltétlenül járulnak hozzá nagyobb mértékben a környezet állapotának javulásához.

A környezetvédelmi adóbevételek esetében érdemes megvizsgálni, hogy hogyan kerülnek visszaforgatásra a kitűzött környezetvédelmi célok elérése érdekében. Az Eurostat a környezetvédelmi kiadások körébe sorol minden olyan kormányzati kiadást, amely a környezetszennyezés okozta károsodás és negatív hatás megelőzésére, csökkentésére és felszámolására irányul. Ide tartozik például a hulladékgazdálkodás, a szennyvízkezelés, a szennyezés csökkentése, a biológiai sokféleség és a táj védelme, valamint minden egyéb környezetvédelmi kiadás.[10] Az adatok alapján megállapíthatjuk, hogy nincs arányban a környezetvédelmi adóbevétel a környezet védelmére fordított kiadások nagyságával.[11] A kevesebb környezetvédelmi adóbevétellel rendelkező tagállamok  fejlettebb rendszerekkel rendelkeznek az energiaszektor, vagy akár a hulladék- és vízgazdálkodás tekintetében is, így a szennyezést terhelő adóbevételek kisebbek, ugyanakkor a fejlesztésekben folyamatosan megjelennek a fenntarthatósági szempontok. A környezeti jellegű kiadásaik más kiadásokba is beépülnek, amelyek közvetve szintén a környezetvédelmet segítik elő, így például a közbeszerzésekbe, vagy bármilyen más beruházásba, amely önmagában nem környezetvédelmi célú.[12] Ilyen tekintetben az uniós pénzügyi forrásoknak is jelentősége van, hiszen a legtöbb esetben nem csak lehetőség, hanem elvárás is az ilyen források felhasználása során a környezetvédelmi, energiahatékonysági, fenntarthatósági szempontok figyelembevétele, míg a tagállami kiadási források esetében nem feltétlenül (Németországban és Svédországban jobban, mint például Magyarországon).

4. Záró gondolatok

A téma összegzéseként arra a következtetésre juthatunk, hogy az ökoadók sokszor sajnos inkább a fiskális bevételeknek minősülnek, nem feltétlenül járulnak hozzá nagyobb mértékben a környezet állapotának javulásához, miközben hatásos eszközök lehetnének. Személy szerint úgy gondolom, hogy változás eléréséhez arra lenne szükség, hogy a környezetvédelmi adókból származó bevételeket ténylegesen a környezetvédelemre kellene fordítani, példát mutatva és ösztönzőleg hatva a piaci szereplőkre és a társadalomra. Ennek érdekében összehangoltabb adópolitikára lenne szükség nemcsak a tagállamok, hanem az Európai Unió tekintetében is, hiszen a környezetvédelmi adók szűk köre nem feltétlenül tud látható eredményekhez vezetni a globális környezetszennyezés problémájának megoldása érdekében, az egész adórendszerhez viszonyítva. Az adópolitika tekintetében is szükséges egyértelmű fenntarthatósági kritériumokat meghatározni, előtérbe kell helyezni a hosszú távú célokkal összhangban álló, a tiszta technológiákat, és ehhez kell igazítani a tagállamok adópolitikáit, különösen a környezetvédelmi adók rendszerét. Önmagában a környezeti adók nem biztos, hogy kellő eredményt tudnak elérni, így talán arra kellene törekednie a jogalkotóknak, hogy maga a környezeti szemlélet beépítésre kerüljön valamennyi ágazat- és szakpolitikába.

És hogy mit hoz a jövő? Erre a kérdésre nehéz választ adni, így néhány fejlődési irányra hívnám fel a figyelmet. Az alacsony szén-dioxid  kibocsátásra irányuló ütemtervet már 2011-ben elfogadták az Európai Unióban, több tagállam  köztük Magyarország, Németország, Franciaország vállalta ennek a 2050-ig történő megvalósítását, Svédország már 2045-re kitűzte ezt a célt, amely így több évtizedre egyértelmű jövőképet jelent, hosszútávon előre vetíti a követendő politikai irányvonalat, utat mutatva a piaci szereplőknek egyaránt, így bíznunk kell ennek megvalósulásában, amely alapján talán az ökoadók szerepe és működése is átértékelésre kerül. Én bízom benne.

 

Készítette: Németh-Kiss Szófia, joghallgató, DE ÁJK

 

Források jegyzéke:

 

 

[1] Az Európai Unió Ötödik Környezetvédelmi Akcióprogramja (1993-2000) https://eur-lex.europa.eu/legal-content/EN/TXT/PDF/?uri=OJ:C:1993:138:FULL&from=HR

[2] A hetedik környezetvédelmi cselekvési program – általános uniós környezetvédelmi cselekvési program 2020-ig https://ec.europa.eu/environment/pubs/pdf/factsheets/7eap/hu.pdf

[3]SZIGETI Cecília (2004): Környezetvédelmi adók és általános gazdaságpolitikai eszközök hatékonysági vizsgálata a gazdasági fejlődés differenciáltságának függvényben, PhD értekezés, Szent István Egyetem, Gödöllő, 5-7.  

[4] HERICH György (2006): Nemzetközi adózás, PENTA UNIÓ Kft., Pécs, 482-483 

[5] KEREKES Sándor (2007): A környezetgazdaságtan alapjai, Aula Kiadó, Budapest, 175-192. 

[6] PIGOU Arthur Cecil (1920): The Economics of Welfare, Macmillan and Co., London 

[7] PATAKI György- BELA Györgyi - KOHLHEB Norbert (2003): Versenyképesség és környezetvédelem, [Budapest: Pénzügyminisztérium] (PM Kutatási Füzetek), 2-6. 

[8] NAGY Zoltán (2012): Környezetvédelmi adózás, Miskolci Egyetem, Állam- és Jogtudományi Kar, Pénzügyi Jogi Tanszék, Miskolc,  10-11.

[9] Eurostat - Environmental tax revenues: https://ec.europa.eu/eurostat/databrowser/view/env_ac_tax/default/table?lang=en

[10] Government expenditure on environmental protection (2018):

https://ec.europa.eu/eurostat/statisticsexplained/index.php?title=Government_expenditure_on_environmental_protection

[11] General government expenditure by function (COFOG) – EuroStat (2018): https://ec.europa.eu/eurostat/databrowser/view/GOV_10A_EXP__custom_141989/default/table?lang=en

[12] Lásd ehhez: BARTHA Ildikó – BORDÁS Péter – HORVÁTH M. Tamás (2020): Hős és antihős: Környezeti politika és pénzügyi szabályozás, Pro Futuro, 10. évf., 2. szám. 

Kategória: KormányzásEurópai UnióKörnyezetvédelemHelyi adókBrexit Eng: Fogyasztóvédelem: Consumer Protection: 16th Anniversary: 
Kutatócsoport2

EUB: a Sargentini-jelentés elfogadásakor jogosan hagyták figyelmen kívül a tartózkodásokat

2 hónap 2 hét ago

Az Európai Parlament állásfogadást fogadott el 2018 szeptemberében, amelyben arról szavaztak, hogy az EUSZ 7. cikk (1) bekezdésének megfelelő, Magyarország által az Unió alapértékei elleni súlyos megsértésének egyértelmű veszélye fennáll-e, vagyis a magyar jogállamiság helyzetéről (a súlyos kritikákat megfogalmazó Sargentini-jelentésről). Az állásfoglalás elfogadásakor a tartózkodó szavazatokat a kormány érvelésével ellentétben helyesen vették figyelembe a Bírósági ítélet szerint annak meghatározásához, hogy a jogállamisági eljárás kétharmados többséget elérték-e. Így az Európai Parlament nem sértette meg a szavazatszámlálási szabályokat, és az azóta is zajló eljárás jogszerű módot indult el.

A nyilatkozat elfogadásával az EP bő kétharmados többséggel támogatta azt, hogy az EU történetében példátlan módon induljon el Magyarország ellen az uniós 7-es cikk szerinti jogállamisági eljárás, melynek megindítására a Parlament felszólította az Európai Unió Tanácsát.

Az EUMSZ 354. cikk negyedik bekezdése, amely meghatározza az előbb említett 7. cikk alkalmazása céljából történő szavazás módját, előírja, hogy a leadott szavazatoknak az egyben a Parlament tagjainak többségét is kitevő kétharmados többsége szükséges. A parlamenti szabályzatban a szavazás során kizárólag a „mellette” és az „ellene” leadott szavazatokat veszik figyelembe (kivéve, amelyek tekintetében a Szerződések különleges többséget írnak elő). A szóban forgó állásfoglaláskor az 58 képviselő tartózkodását figyelmen kívül hagyták. A magyar kormány érvelése szerint azokat nem lett volna szabad figyelmen kívül hagyni, mert azok beszámításával nem jött volna össze az eljárás megindításához szükséges kétharmados többség.

Az Európai Bíróság így a Parlament szavazási szabályzatának vizsgálatához folyamodott a jogvita eldöntéséhez. A „leadott szavazatokat” az EUMSZ 354. cikk negyedik bekezdésében a Szerződések nem határozzák meg, így a Bíróság megállapítja, hogy az uniós jog ezen önálló fogalmát a köznyelvben elfogadott szokásos jelentését alapul véve kell értelmezni. Ezért a szokásos jelentése alapján csupán az adott javaslatra vonatkozó pozitív vagy negatív szavazat kinyilvánítását foglalja magában. A tartózkodást pedig úgy kell értelmezni, mint az állásfoglalás megtagadását, így nem tekinthető „leadott szavazatnak”. Magyarország igazságügyi miniszterének állításával ellentétben tehát nem igaz az, hogy a „tartózkodás hallgatólagos egyet nem értést jelent.”

A Bíróság emellett ítéletében arról is szólt, hogy a leadott szavazatok kétharmadának teljesülésén felül a Parlament 7. cikk alapján elfogadott jogi aktusokhoz az is szükséges, hogy a Parlamentet alkotó többséget képviselik-e megfelelően a kedvező szavazatok száma. Ennek megállapításához már mindenképpen figyelembe fogják venni a tartózkodásokat. A nagytanácsban eljáró Bíróság így elutasította a keresetet, azaz a jogállamisági eljárást szabályszerűen indították el.

Mi történik ezután?

A 7-es cikk szerinti eljárás azóta is zajlik Magyarország ellen, de még egyik soros elnökség sem vitte szavazásra a dolgot. Ahhoz ugyanis, hogy egy ilyen ügy tovább haladjon a szankciók irányába, négyötödös többség kellene a tagállamok között. Ha viszont elbukik egy ilyen szavazáskor az ügy, akkor onnantól véget ér az eljárás, amivel Brüsszel elismerné, hogy nincs gond a magyar jogállamisággal. Emiatt gyakorlatilag évek óta húzódik mind a magyar, mind a lengyel jogállamisági eljárás. Előző indokok miatt, és amiért még mindig nem térítette jobb belátásra az államokat brüsszeli szemszögből az eljárás megindítása, sok tagállam erőltette, hogy 2021-től kössék jogállamisági feltételrendszerhez az EU-s pénzek kifizetését. Ez ellen Magyarország és Lengyelország vétójogukkal élt, és csupán a tagállamok többsége fogadta el, illetve az enyhített verziót, mely szerint az EU-s pénzek blokkolásához vezető szankciós mechanizmust csak akkor élesíti a Bizottság a problémás tagállamokkal szemben, miután a Bíróság ítéletet hozott abban a perben, amiben a magyar-lengyel kormány magát a jogállamisági mechanizmusról szóló rendeletet támadta meg. A Parlament sürgeti a döntéshozást e perben, hogy haladjon az ügy, erre a döntésre azonban leghamarabb idén nyáron-ősszel számíthatunk.

Az összefoglalót készítette: Szutor Beáta Bella, joghallgató, DE ÁJK

 

Források jegyzéke:

https://curia.europa.eu/jcms/upload/docs/application/pdf/2021-06/cp210093hu.pdf

https://www.portfolio.hu/gazdasag/20210603/elbukta-magyarorszag-a-jogallamisagi-eljaras-meginditasaval-kapcsolatos-pert-486272

https://telex.hu/kulfold/2021/06/03/europai-birosag-elutasitotta-magyarorszag-kereset-parlament-sargentini-jelentes-jogallamisagi-eljaras

 

Kategória: JogállamKormányzásEurópai UnióBrexit Eng: Fogyasztóvédelem: Consumer Protection: 16th Anniversary: 
Kutatócsoport2

A hibás termékekért való felelősség megítélése a KRONE-Verlag ügyben

2 hónap 3 hét ago

Az Európai Unió Bírósága a KRONE – Verlag (C-65/20) ügyben 2021. június 10-én hozott ítéletében kimondta, hogy a hibás termékért való felelősségről szóló irányelv szerinti „hibás termék” fogalma nem terjed ki egy nyomtatott napilap példányára, amely pontatlan információt tartalmaz egy növény paramedicinális célú felhasználásáról, amelynek betartása kárt okozott a napilap olvasójának egészségében. Az irányelv értelmében tehát az újság kiadója nem vonható felelősségre. Az ítélet hozzájárul a hibás termékekért való felelősségről szóló irányelv alkalmazási körének tisztázásához, valamint az általa meghatározott objektív felelősség és más felelősségi rendszerek közötti határvonal meghúzásához.

Az alapeljárás és az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések

A felperes kártérítési keresetet nyújtott be egy osztrák székhelyű sajtótársaság, a Kronen-Zeitunk napilap regionális kiadásának kiadója a KRONE-Verlag ellen, a napilapban közzétett, a reumás fájdalmak enyhítésére vonatkozó „egészségügyi” tanácsok követése miatt bekövetkezett testi sérülésért. A cikkben írtak alapján a felperes, körülbelül három órán keresztül fenn hagyta a reszelt tormás pakolást a lábízületén, majd a mérgező koncentráció generálta erős fájdalom hatására vette azt le. A cikkben szereplő tanács pontatlan volt, mivel a kezelési időnek két-öt percnek kellene lennie. A felperesi keresetet mind első- és másodfokon elutasítottak, tekintettel arra, hogy a kérdéses cikk szerzője a gyógynövények területén szakértőnek tartott személy, ezért a kiadónak nem volt oka a tartalom ellenőrzésére továbbá, mivel a cikk egy napilapban jelent meg, az olvasónak nem lehetett olyan elvárásai, mint amit egy tudományos folyóirattal szemben támaszthat. A felperes fellebbezésében hangsúlyozta az alperes objektív felelősségét a hibás termékekért való felelősségről szóló irányelv értelmében. Ezt követően a felperes Obertster Gerichtshofnál (továbbiakban: Legfelsőbb Bíróság) felülvizsgálati kérelemmel élt. A Legfelsőbb Bíróság előzetes döntéshozatali kérelmet terjesztett elő az Európai Unió Bíróságánál, amelyben az irányelv 2. cikke szerinti ’termék” fogalmának tisztázását kérte az 1. és a 6. cikkel együttesen értelmezve.

A hibás termékért való felelősségről szóló irányelv vonatkozó rendelkezései

Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem az 1999. május 10‑i 1999/34/EK európai parlamenti és tanácsi irányelvvel (HL 1999. L 141., 20. o.; magyar nyelvű különkiadás 15. fejezet, 4. kötet, 174. o.) módosított, a hibás termékekért való felelősségre vonatkozó tagállami törvényi, rendeleti és közigazgatási rendelkezések közelítéséről szóló, 1985. július 25‑i 85/374/EGK tanácsi irányelv (HL 1985. L 210., 29. o.; magyar nyelvű különkiadás 15. fejezet, 1. kötet, 257. o.; a továbbiakban: 85/374/EGK irányelv) 1. és 6. cikkével összefüggésben olvasott 2. cikkének értelmezésére irányul, amely azt a kérdést veti fel, hogy egy sajtókiadó vagy egy napilap tulajdonosa a 85/374 irányelv alapján felelősségre vonható e az olyan cikkben szereplő téves információból eredő káros következményekért, amelynek közzétételéhez hozzájárult.

Az irányelv kimondja „a gyártó objektív felelősségének elvét, amelynek értelmében a hibás ingó dolgok gyártójának meg kell térítenie a magánszemélyek testi épségében vagy tulajdonában okozott károkat függetlenül attól, hogy a gyártó részéről történt-e gondatlanság vagy sem.”

Az irányelv 2. cikkének alkalmazásában a "termék" minden ingó dolog, akkor is, ha az más ingó vagy ingatlan dolog részét alkotja. A "termék" fogalma magában foglalja a villamos energiát is."

Gyártónak tekintendő az alapanyag, a végtermék vagy a résztermék előállítója; a termék importőre; bármely személy, aki a terméken feltünteti nevét, védjegyét vagy egyéb megkülönböztető jelzését; a termék bármely szállítója, ha a gyártó vagy az importőr nem azonosítható. Amennyiben több személy felelős ugyanazért a kárért, úgy felelősségük egyetemleges.” (3. cikk)

Az irányelv 6. cikkének értelmében a termék akkor minősül hibásnak, ha nem nyújtja a jogosan elvárható biztonságot. A termék hibás jellegét bizonyos, magából a termékben rejlő olyan elemek alapján kell meghatározni, amelyek többek között a termék kiszereléséhez, használatához, valamint forgalomba hozatalának időpontjához kapcsolódnak.

Az Bíróság ítélete

A Bíróság ítéletét megalapozó érvelés három fő szemponton keresztül bontakozott ki. Először is a Bíróság értelmezte a 2. cikkben szereplő „termék” forgalmát, figyelembe véve a rendelkezés megfogalmazását, szerkezetét, szövegkörnyezetét és a jogi aktus célját. Ezáltal megállapította, hogy szolgáltatások nem tartoznak a 85/374/EGK irányelv hatálya alá.

Másodszor a Bíróság az irányelv hatodik preambulumbekezdése és a korábbi ítélkezési gyakorlatra (C-503/13 és C-504/13 Boston Scientific Medizintechnik, 37-38. pont) tekintettel hangsúlyozta, hogy a termék hibás volta akkor állapítható meg, ha „nem nyújtja különösen a termék kiszerelésére, a termék észszerűen elvárható használatára, és a termék forgalomba hozatalának időpontjára tekintettel jogosan elvárható biztonságot”, mindezt pedig a széles vásárlóközönség által támasztott jogos elvárásra tekintettel kell megítélni. Továbbá figyelembe kell venni többek között az adott termék rendeltetésére és objektív tulajdonságaira, valamint azon felhasználói csoportok sajátosságait, akiknek a terméket szánják. Ezt követően a „hibás termék” fogalmát mérlegelve arra a megállapításra jutott, hogy egy olyan szolgáltatás, amely nem kapcsolódik annak hordozóját képző nyomtatott napilap kiszereléséhez, sem használatához, nem indukálja a nyomtatott napilap hibás jellegét, valamint nem alapozza meg az „irányelv alapján a „gyártó” objektív felelősségét, legyen az akár az említett napilap kiadója, nyomdája, vagy akár a cikk szerzője.” Amennyiben „az ilyen tanácsok a 85/374/EGK irányelv hatálya alá tartoznának, annak nemcsak az lenne a következménye, hogy tagadná az uniós jogalkotó által az áruk és szolgáltatások között tett különbséget, illetve ez utóbbiaknak ezen irányelv hatálya alóli kizárását, hanem ezenkívül azzal a következménnyel is járna, hogy megalapozzák a napilapok kiadóinak objektív felelősségét, annak lehetősége lenne vagy korlátozott lehetőségével, hogy mentesüljenek e felelősség alól. Márpedig az ilyen következmény sértené a károsult és a gyártó közötti igazságos kockázatmegosztás célját, amint arra ugyanezen irányelv hetedik preambulumbekezdése emlékeztet.”         

Harmadszor a Bíróság megállapította, hogy az uniós jogalkotó szándékát tükrözi az, hogy irányelv nem tartalmaz rendelkezéseket arra vonatkozóan, hogy megállapítható a hibás termékekért való felelősség olyan szolgáltatás által okozott károkért, amelynek a termék csak fizikai hordozója. Az irányelv hatályának a jogalkotó által meghatározott határai többek között különböző érdekek közötti összetett mérlegelésből erednek. (37. pont, idézi a C-495/10 Dutrueux, 22. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

Záró gondolatok

A 85/374/EGK irányelv által előírt hibás termékért való objektív felelősség alkalmazhatatlansága nem zárja ki az alapügyhöz hasonló esetben, más, eltérő alapokon nyugvó szerződéses vagy szerződésen kívüli felelősségi rendszerek alkalmazhatóságát. Így az a tény, hogy a felperes nem hivatkozhat az irányelv által nyújtott védelemre, nem jelenti azt, hogy nem kaphat semmilyen védelmet. A Bíróság érvelése alapján megállapítható, hogy a döntés specifikusan jelen tényállásra irányult, így véleményem szerint nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy egy helytelen vagy pontatlan tartalom megalapozhatja a termék hibáját.

 

Az összefoglalót készítette: Karácsony Roxána, joghallgató DE ÁJK

 

Források jegyzéke:

 

https://eur-lex.europa.eu/legal-content/HU/TXT/?uri=CELEX%3A62020CJ0065&qid=1395932669976

https://curia.europa.eu/jcms/upload/docs/application/pdf/2021-06/cp210099hu.pdf

https://eur-lex.europa.eu/legal-content/HU/TXT/?uri=LEGISSUM%3Al32012

 

 

 

 

 

 

 

Kategória: Európai UnióBrexit Eng: Fogyasztóvédelem: Consumer Protection: 16th Anniversary: 
Kutatócsoport2

A pénzügyi jogi tudományos együttműködés margójára

3 hónap 1 hét ago

A Debreceni Egyetem Állam- és Jogtudományi Karának Pénzügyi Jog és Közmenedzsment Tanszéke több éve tudományos kapcsolatban áll a lengyel Katolicki Uniwersytet Lubelski Pénzügyi Jogi Intézetével. A kialakított kapcsolatrendszernek köszönhetően, az évek folyamán több közös adójogi kutatásra, szakmai rendezvényre került sor. A debreceni jogi kar részese a lengyel partneregyetem által kezdeményezett KULTAX Financial and Tax Law in Central Europe elnevezésű CEEPUS mobilitási együttműködésnek is.

A legújabb konferencián, amely megtartására 2021. május 21-én került sor, egy aktuális témakör, a „Pénzügyi szabályozás a COVID-19 járvány idején” megvitatása történt. Az esemény online formában zajlott, de ez mit sem vont le annak színvonalából, amely az előadók szakmai felkészültségének, valamint a lengyel szervezők által jól megrendezett és strukturált programoknak köszönhető. A sokszínűséget mutatja, hogy az előadók több országból érkeztek, - akik egyébként a fenti együttműködésben is részt vesznek - így Lengyelországból, Csehországból, Albániából, Bosznia Hercegovinából, illetve Magyarországról.

A COVID-19 járvány sok tekintetben befolyásolta életünket, így hatással volt az egyes országok, valamint az Európai Unió adójog területén megnyilvánuló jogalkotói tevékenységére is. Ezt felismerve került sor a konferencia megszervezésére, ahol az előadók számos területre kiterjedően ismertették az új helyzet okozta változásokat. Többek között szó volt a boszniai adóeljárásban érvényesülő adófizetői jogok sokszínűségéről, azok cseh jogban való változásáról, illetve az albán személyi jövedelemadóra vonatkozó szabályok módosításáról és azok családi költségvetésre való hatásairól. Debrecenből a Pénzügyi jogi Tanszék két oktatója vett részt az eseményen, ahol Bordás Péter egyetemi adjunktus az önkormányzati bevételeknek és kiadásoknak a járvány hatására történő alakulását mutatta be Magyarország vonatkozásában, addig kollégája Lovas Dóra egyetemi tanársegéd az energiaadózás szerepét világította meg az Európai Unió klímasemleges céljainak elérésében. Már ebből a néhány kiemelt témából is látszik, hogy a pénzügyi joggal foglalkozó szakemberek fontosnak tartják, hogy a COVID-19 járvány adózást érintő hatásairól komplexebb képet adjanak. Ami látszik, hogy a reguláció a járvány hatására dinamikusan változik, egyes országokban adócsökkentést és redukáló adminisztrációs terheket hozva maga után. Hogy foglalkoznunk kell e ezzel a kérdéssel? A válasz egyértelműen igen, hiszen ezen változásoknak hosszú távú hatása lesz a járvány utáni időszakra vonatkozóan is. Köszönet a lengyel szervezőknek, hogy felismerték ezt a helyzetet és több országból érkező, szakmailag felkészült előadókkal adtak komplex képet a pénzügyi jogot érintő változásokról.

Az összefoglalót készítette: Dr. Lovas Dóra, tudományos munkatárs

Kategória: Pénzügyi válságÁllamtudományEurópai UnióBrexit Eng: Fogyasztóvédelem: Consumer Protection: 16th Anniversary: 
Kutatócsoport2

Ellentétes az uniós joggal a lengyel bírák visszahívhatóságának szabályozása

3 hónap 1 hét ago

Michal Bobek főtanácsnok álláspontja szerint kifogásolható az a lengyel jogszabály, amely lehetővé teszi az igazságügyi miniszter számára – aki a legfőbb ügyész pozícióját is betölti – , hogy mérlegelése alapján bármikor kirendelhetők és visszahívhatók legyenek a magasabb szintű bíróságokhoz kirendelt bírák.

Az ügy előzménye, hogy a varsói regionális bíróság  úgy vélte, hogy a már említett lengyel  rendelkezések sérthetik a nemzeti igazságszolgáltatás függetlenségének az EUSZ 2. cikkel összefüggésben értelmezett EUSZ 19. cikk (1) bekezdéséből eredő követelményét, amely alapján az Unió az emberi méltóság tiszteletben tartása, a szabadság, a demokrácia, az egyenlőség, a jogállamiság, valamint az emberi jogok – ideértve a kisebbségekhez tartozó személyek jogait – tiszteletben tartásának értékein alapul.[1]

A főtanácsnok kiemelte, hogy annak ellenére, hogy az uniós jog nem rögzíti a tagállamok számára alkalmazandó alkotmányos modellt, követelmény a hatalmi ágak alapvető szétválasztásának fenntartása. Egy jogállami rendszerben az átláthatóságnak és elszámoltathatóságnak fenn kell állnia a bírák kirendelésére vonatkozó döntések tekintetében is. Abban az esetben, amikor az igazságügyi minisztérium felelős az igazságszolgálatatás szervezeti és személyzeti kérdéseiért és a bírák kirendelésére vonatkozó döntések az igazságügyi miniszter hatáskörébe tartoznak, szintén érvényesülnie kell bizonyos általános szabályoknak. Jelen ügyben azonban a kirendelt bírákra egy meglehetősen különleges jogi szabályozás vonatkozik, a bírák kirendelésére és a kirendelt bírák visszahívására alkalmazott szempontok nem nyilvánosak, így az említett jogállami követelmények nem érvényesülnek, továbbá hiányoznak azok a garanciák, amelyek biztosítják igazságszolgáltatás és a végrehajtói hatalom szétválasztását.[2]

Aggályos, hogy a bírák kirendelése határozatlan időre szól, az igazságügyi miniszter/legfőbb ügyész a saját mérlegelése alapján bármikor visszahívhatja a kirendelt bírákat. Bobek véleménye szerint ez a rendelkezés közvetlenül összeütközik a bírák elmozdíthatatlanságának elvével, hiszen a bírósági kirendelésnek általában határozott ideig kell tartania, amelyet egy adott időtartamban határoznak meg, vagy addig, amíg más, objektíven megállapítható esemény be nem következik, így biztosítva felülvizsgálhatóság követelményét, valamint az átlátható mérlegelési jogkör gyakorlását ezzel kapcsolatban.

Rámutatott arra is, hogy a korlátlan mérlegelési jogkört gyakorló kormánytag kettős pozíciója szintén problémás lehet. A nemzeti alkotmányos struktúrában az igazságügyi miniszter tölti be a legfőbb ügyész szerepét is, az ügyészségi szervezet egésze felett gyakorolja jogait. Nem valósul meg a két intézményi szerv elkülönítése, a nemzeti jog gyakorlatilag lehetővé teszi, hogy az ügyész feljebbvalója állítsa össze  azt a testületet, amely az alárendelt ügyészek által indított ügyeket tárgyalja. Ennek az a következménye, hogy a bírák esetenként dönthetnek az ügyész javára, annak érdekében, hogy kinevezzék őket.

Ezen okból kifolyólag nem elhanyagolható a bírói függetlenség fogalma, amely megköveteli, hogy a bíróság védett legyen az olyan külső beavatkozással vagy nyomással szemben, amely veszélyeztetheti tagjai határozathozatalának függetlenségét az eléjük kerülő jogvitát illetően, valamint a pártatlanság fogalmával áll összefüggésben, egyenlő távolságot kell tartani a jogvitában részt vevő felektől, illetve e feleknek a jogvita tárgyához fűződő mindenkori érdekeitől.[3]

Konklúzióként megállapítható, hogy a jelenlegi lengyel szabályozás alapján nem állnak fenn azok a minimális garanciák, amelyek a végrehajtó hatalom és az igazságszolgáltatás közötti elengedhetetlen hatalommegosztás biztosításához szükségesek[4], így ez egy újabb csapást jelenthet a lengyel kormány igazságügyi reformjára. [5]

 

Az összefoglalót készítette: Németh-Kiss Szófia, joghallgató DE ÁJK

Források jegyzéke:

[1] Az Európai Unióról Szóló Szerződés  2. cikk - https://eur-lex.europa.eu/resource.html?uri=cellar:2bf140bf-a3f8-4ab2-b506-fd71826e6da6.0007.02/DOC_1&format=PDF

[2] https://eur-lex.europa.eu/legal-content/HU/TXT/HTML/?uri=CELEX:62019CC0748&from=EN 177-183.

[3] Az Európai Unió Bírósága - 88/21. sz. SAJTÓKÖZLEMÉNY

https://curia.europa.eu/jcms/upload/docs/application/pdf/2021-05/cp21008...

[4] Vö.: https://kozjavak.hu/utolso-szog-jogallamisag-koporsojan-mi-lesz-lengyel-...

[5] https://www.szabadeuropa.hu/a/vesztesre-all-lengyelorszag-az-eu-birosago...

Kategória: JogállamKormányzásEurópai UnióBrexit Eng: Fogyasztóvédelem: Consumer Protection: 16th Anniversary: 
Kutatócsoport2
Checked
29 perc 59 másodperc ago
Feliratkozás a következőre: Közjavak RSS hírcsatorna